Cipőszemle, 1938 (18. évfolyam, 1-21. szám)
1938-01-25 / 2. szám
A MAGYAR CIPŐKERESKEDŐK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA MEGJELENIK MINDEN HÓ 5-ÉN ÉS 25-ÉN ELŐFIZETÉSI ÁR EGY ÉVRE A MAGYAR CIPŐIPARRAL EGYÜTT 10 PENGŐ Jahrgang XVIII. évfolyam 2. szám Felelős szerkesztő — Verantwortlicher Redakteur: DR. VÁGÓ GYULA Szerkesztő — Redakteur VÁRNAI IMRE OFFIZIELLES ORGAN DESLANDESH UNGARISCHER SCHUHWARENHÁkv ERSCHEINT AM 5. U. 25. EINES JEDEN MONATES SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL REDAKTION UND ADMINISTRATION BUDAPEST, V., FALK MIKSA U. 3 TELEFON: 1-226-06 Budapest, 1938. évi január hó 25 Cipőkereskedők a képesítés ellen (lásd 5. oldalon). Aktuális problémák írta: NYITRAI LÁSZLÓ. Az utolsó negyedévszázad változatosságok és meglepetések terén egy oly mozgalmas időszak, amelyhez hasonló e tekintetben a világtörténelem semelyik fázisában sem található. Sokan mondják is, hogy „szegény generációnk“, nem élhettünk volna inkább a jó, finom postakocsi és lóvasút idejében? Többen vannak azonban, akik állítják, hogy az a küzdelem és átélés, amely a mi nemzedékünknek jutott osztályrészül, szellemi magasabbrendűséget biztosított, testileg pedig sokkal ellenállóképesebbé tett. Mivel volna különben magyarázható az a ténykörülmény, hogy a mai ember átlagos életkora sokkal felülmúlja a nyugodt körülmények között élő régiót. Mert mi, „modern emberek“, az állandó permanenciánkkal csak fokozottabb mértékben teszünk eleget annak a fiziológiai törvénynek, hogy az élet semmi más, mint különböző bacillusok nagy küzdelmei szervezetünkben. Senki sem hitte volna, hogy ez a világ 20 évvel a nagy háború befejezése után sem képes visszatérni a régi békeévek medrébe. Ennek is megvan a magyarázata. Egyszerűen azért, mert háború van még ma is. Háború az egész világ minden zugában, s a civilizált Európától kezdve a legsötétebb Ázsia és Afrikáig. Azok a fékevesztett párt- és osztályharcok, azok a szörnyű gazdasági összeütközések, sokkal mélyrehatóbbak, a krízist sokkal jobban kimélyítik, mint az a fegyveres párviadal, — amely után a felek egymásnak békejobbjukat nyújtják, — amit háborúnak neveznek. A jelenlegi világgazdasági azon igen lényeges, mondhatnám döntő jelentőségű törekvésében, hogy egyes államok minél kevesebb importot vegyenek igénybe, hazánk igen nagy sikerrel veszi ki részét. Sajnálattal, de le kell szögezni, hogy ezen ú. n. önellátás a gazdasági életünkben igen sok viszszásságot és kinövést teremtett. Hazafias érzésemmel ellentétbe kerülnék, ha nem hirdetném magam is, hogy lehetőleg csak a magyar kéz munkáját vásároljuk. Viszont ezzel szemben mi, kereskedők, méltán reklamálhatjuk a gyáraktól és a nagyipartól, — akik ezen nyomorúságos viszonyok között is megtalálták itt Arkansas aranymezőit, — azt a kommerciális védelmet, amely bennünket megillet. Joggal reklamálom ezeket a dolgokat, mert nincs semmi biztosíték a jövőre nézve, amint hogy a múltra vonatkozólag is gyáraink vajmi kevés lelkiismeretfurdalást éreznek a tekintetben, hogy várjon mi lett a mi érdemes cipőnagykereskedőtársadalmunkkal. Ez a probléma soha sem veszti el aktualitását. Ma nekem, holnap neked, és fordítva. Ma még üzletünk van, holnap már gyári fiók árul helyettünk. Abszurdum, mert nem egy természetes haladás folyománya, hanem egy anarchisztikus termelési rendszerhez vezetne. Tekintettel azonban arra, hogy már két évtizede töröltük szótárunkból a „csodálkozni“ szót, nem érhet bennünket meglepetés. A kereskedelem ma az üllő és a kalapács között van, és hasonló a helyzete a hajdani erdélyi fejedelemséghez, amelynek akrobatikus ügyességgel és leleményességgel kellett rendelkeznie, hogy a török hódoltság és az osztrák fennhatóságot kikerülve, függetlenségét megőrizhette. De hol van ma a kereskedelemnek oly eminens vezérlő alakja, mint hajdan Fráter György volt az erdélyieknek? Pedig éppen most bírna egész nagy fontossággal gazdasági életünk összhangbahozása, de különösképen kereskedelmi érdekeltségeink tömörülése. Fontos volna, mert nagyon divatba jöttünk. Foglalkozásunkat frázisos jelszavak szárnyára emelik. Minisztereink hazánk újjászületését a mi kis társadalmunk megreformálásával és megrendszabályozásával hozzák junkuimba. Az egyik nap az egyetemes kereskedői parlament, megsemmisítő többségben foglalt állást a „kereskedők képesítése“ tervezettel szemben. Másnap viszont pénzügyminiszterünk, kertelés nélkül kijelenti, hogy a kötött gazdasági rendszer híve, továbbá azt, hogy vana magyar társadalomnak egy része, amelyik el akarja foglalni a kereskedelemben azt a pozícióját, ami őt jogosan megilleti. Kijelenthetem, hogy mindenki, aki a nagykereskedői családunk tagja óhajt lenni, a szívünk teljes melegével fogjuk fogadni és igyekezni fogunk beléjük oltani tudásunk legjavát, amit mi atavizmus és hosszú élettapasztalatunk útján nyertünk és higgyék el nekünk, hogy még ezredrészszázalékig sem leszünk okolhatók az esetleges balsikerekért Hályog van a szemeken. Egyesek előtt még mindig valami ködképek úsznak a levegőben, ha kereskedelemről van szó. Felcsillan a szemük, fantáziájuk ördögi munkába kezd, aranyhalmot látnak, pénzcsörgést hallanak. Pedig szomorú a valóság. Testi és szellemi proletárok vagyunk, még ennél is több: rabok, mert aki egyszer eljegyezte magát az üzlettel, attól többé nem szabadulhat; se éjjele, se nappala. Paradoxon, de végre leplezzük le magunkat. Számtalan üzlet, jelentős, vagyont érő áruraktárral, nagy bevételekkel. Számadásokat megejtve kisül, hogy minden igyekezetünk ellenére annyi tiszta hasznot sem tudnak produkálni, mint egy XI. fizetési osztályban levő állami tisztviselő javadalmazása. De ezek még boldogok, azokhoz képest, akik az állandó és szégyenletes inzolvenciák útján biztosíthatják csak megélhetésüket. Nem beszélve a sok vexaturáról és egyéb kellemetlenségekről, ami úgy hozzá tartozik a kereskedő életéhez, mint az evés. Nem panaszkodnánk, mert hisz azt mondják, súlyos a helyzet és mi is kötelességünknek tartjuk a közösség érdekében és a szebb jövő reményében tűrni. Viszont nem hallgathatjuk el, hogy az egyik „reform“ még keresztül sem viteleztetett, a másik már mint teher a nyakunkon lóg. Készséggel elismerjük, hogy a kereskedelem alkalmazottjainak is emberi életet kell biztosítani azáltal is, hogy munkaidejük rövidebb legyen. De ezek a magasból irányított, a másik félre való tekintet nélküli erőszakos benyúlások, valahogy szöges ellentétben vannak azon tételes közgazdaságtudománnyal, amely kimondja, hogy az általános gazdasági élet javulása munkabéremelkedést és munkaidőcsökkenést hoz magával. Ezt megfordítani bizony nagyon nehéz. Mert azzal, hogy rosszulmenő üzletben az alkalmazottak munkaidejét csökkentem, nem hiszem, hogy ettől az üzlet fel fog lendülni. Igen jó hasonlat erre, hogy ha azt mondanám, hogy az orvosi ténykedésekben is sokkal többre becsülnék olyan preventív intézkedéseket, amelyek minden betegséget megelőznének és kizárnának, mint akár a lepra gyógyítását. Egészséges gazdasági politikát, és akkor legyenek nyugodtak az urak, az alkalmazottak maguk is ki fogják harcolni, sőt harc nélkül is hozzá fognak jutni az őket megillető juttatásokhoz. Őszintén szólva, addig is minden ilyen ad hoc kielégítést a más bőrére és azok részére, akik éppen csak elégedetlenkednek, tisztára politikumnak tekintek. Hosszú-hosszú láncolata van azoknak a sérelmeknek, jogaink nyirbálásának, megbántásunknak, negligálásunknak, amely minden nemesen érzőt gondolkodóba ejt, hogy van-e remény? Van-e értelmes célja a munkánknak? Pirulnunk kell vagy elkeseredni, amikor a valóságot a maga meztelenségében feltárjuk és észevesszük, hogy törvényhozó házainkban bennünket senki sem képvisel, hogy 1867 óta Magyarországnak mindig volt kereskedelemügyi minisztere, csak most néhány éve tartják ezt feleslegesnek, és mint egy szerény alosztály, foglalunk helyet egyik tárca keretében. Ezek a szimptómák, amelyek csak látszatra presztízskérdések. Kell, hogy mint aktuális problémák, állandóan foglalkoztassák a közvéleményt. Minden rendelkezésünkre álló eszközt meg kell ragadnunk, hogy a napnál is fényesebben bizonyítsuk igazunkat és sokakat, akik rosszindulatúan félrevezettettek, felfogásban és érzésben helyes irányba tereljük. Új magyar-cseh áruegyezmény Január elsején lépett életbe az új magyarcseh áruegyezmény, amelynek II. függeléke azokat az árukat sorolja fel, amelyeket a magyar kormány az országba beengedhet. A szakmát érdeklően 2500 pár sárcipő és 10.000 pár hócipő behozatalát tették lehetővé.