Cipőszemle, 1938 (18. évfolyam, 1-21. szám)

1938-01-25 / 2. szám

A MAGYAR CIPŐKERESKEDŐK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA MEGJELENIK MINDEN HÓ 5-ÉN ÉS 25-ÉN ELŐFIZETÉSI ÁR EGY ÉVRE A MAGYAR CIPŐIPARRAL EGYÜTT 10 PENGŐ Jahrgang XVIII. évfolyam 2. szám Felelős szerkesztő — Verantwortlicher Redakteur: DR. VÁGÓ GYULA Szerkesztő — Redakteur VÁRNAI IMRE OFFIZIELLES ORGAN DESLANDESH UNGARISCHER SCHUHWARENHÁkv ERSCHEINT AM 5. U. 25. EINES JEDEN MONATES SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL REDAKTION UND ADMINISTRATION BUDAPEST, V., FALK MIKSA­ U. 3 TELEFON: 1-226-06 Budapest, 1938. évi január hó 25 Cipőkereskedők a képesítés ellen (lásd 5. oldalon). Aktuális problémák írta: NYITRAI LÁSZLÓ. Az utolsó negyedévszázad változatosságok és meglepetések terén egy oly mozgalmas időszak, amelyhez hasonló e tekintetben a világtörténelem semelyik fázisában sem található. Sokan mondják is, hogy „szegény generációnk“, nem élhettünk volna inkább a jó, finom postakocsi és lóvasút idejében? Többen vannak azonban, akik állítják, hogy az a küzdelem és átélés, amely a mi nemzedékünk­nek jutott osztályrészül, szellemi magasabbrendű­­séget biztosított, testileg pedig sokkal ellenálló­képesebbé tett. Mivel volna különben magyarázható az a ténykörülmény, hogy a mai ember átlagos életkora sokkal felülmúlja a nyugodt körülmények között élő régiót. Mert mi, „modern emberek“, az állandó per­­manenciánkkal csak fokozottabb mértékben te­szünk eleget annak a fiziológiai törvénynek, hogy az élet semmi más, mint különböző bacillusok nagy küzdelmei szervezetünkben. Senki sem hitte volna, hogy ez a világ 20 évvel a nagy háború befejezése után sem képes vissza­térni a régi békeévek medrébe. Ennek is meg­van a magyarázata. Egyszerűen azért, mert háború van még ma is. Háború az egész világ minden zugában, s a civilizált Európától kezdve a legsötétebb Ázsia és Afrikáig. Azok a fékevesztett párt- és osztályharcok, azok a ször­nyű gazdasági összeütközések, sokkal mélyrehatób­bak, a krízist sokkal jobban kimélyítik, mint az a fegyveres párviadal, — amely után a felek egy­másnak békejobbjukat nyújtják, — amit háború­nak neveznek. A jelenlegi világgazdasági azon igen lényeges, mondhatnám döntő jelentőségű törekvésében, hogy egyes államok minél kevesebb importot vegyenek igénybe, hazánk igen nagy sikerrel veszi ki részét. Sajnálattal, de le kell szögezni, hogy ezen ú. n. önellátás a gazdasági életünkben igen sok visz­­szásságot és kinövést teremtett. Hazafias érzésemmel ellentétbe kerülnék, ha nem hirdetném magam is, hogy lehetőleg csak a magyar kéz munkáját vásároljuk. Viszont ezzel szemben mi, kereskedők, méltán reklamálhatjuk a gyáraktól és a nagyipartól, — akik ezen nyomorú­ságos viszonyok között is megtalálták itt Arkansas aranymezőit, — azt a kommerciális védelmet, amely bennünket megillet. Joggal reklamálom ezeket a dolgokat, mert nincs semmi biztosíték a jövőre nézve, amint hogy a múltra vonatkozólag is gyáraink vajmi kevés lelkiismeretfurdalást éreznek a tekintetben, hogy várjon mi lett a mi érdemes cipőnagykereskedő­­társadalmunkkal. Ez a probléma soha sem veszti el aktualitását. Ma nekem, holnap neked, és fordítva. Ma még üz­letünk van, holnap már gyári fiók árul helyettünk. Abszurdum, mert nem egy természetes haladás fo­lyománya, hanem egy anarchisztikus termelési rendszerhez vezetne. Tekintettel azonban arra, hogy már két évtizede töröltük szótárunkból a „csodálkozni“ szót, nem érhet bennünket megle­petés. A kereskedelem ma az üllő és a kalapács kö­zött van, és hasonló a helyzete a hajdani erdélyi fejedelemséghez, amelynek akrobatikus ügyesség­gel és leleményességgel kellett rendelkeznie, hogy a török hódoltság és az osztrák fennhatóságot ki­kerülve, függetlenségét megőrizhette. De hol van ma a kereskedelemnek oly eminens vezérlő alakja, mint hajdan Fráter György volt az erdélyieknek? Pedig éppen most bírna egész nagy fontosság­gal gazdasági életünk összhangbahozása, de külö­nösképen kereskedelmi érdekeltségeink tömörülése. Fontos volna, mert nagyon divatba jöttünk. Foglalkozásunkat frázisos jelszavak szárnyára eme­lik. Minisztereink hazánk újjászületését a mi kis társadalmunk megreformálásával és megrendszabá­­lyozásával hozzák junkuimba. Az egyik nap az egyetemes kereskedői parla­ment, megsemmisítő többségben foglalt állást a „kereskedők képesítése“ tervezettel szemben. Másnap viszont pénzügyminiszterünk, kertel­és nélkül kijelenti, hogy a kötött gazdasági rendszer híve, továbbá azt, hogy van­­a magyar társadalom­nak egy része, amelyik el akarja foglalni a keres­kedelemben azt a pozícióját, ami őt jogosan meg­illeti. Kijelenthetem, hogy mindenki, aki a nagyke­reskedői családunk tagja óhajt lenni, a szívünk tel­jes melegével fogjuk fogadni és igyekezni fogunk beléjük oltani tudásunk legjavát, amit mi ataviz­­mus és hosszú élettapasztalatunk útján nyertünk és higgyék el nekünk, hogy még ezredrészszázalé­kig sem leszünk okolhatók az esetleges balsikere­kért Hályog van a szemeken. Egyesek előtt még mindig valami ködképek úsznak a levegőben, ha kereskedelemről van szó. Felcsillan a szemük, fantáziájuk ördögi munkába kezd, aranyhalmot látnak, pénzcsörgést hallanak. Pedig szomorú a valóság. Testi és szellemi proletárok vagyunk, még ennél is több: rabok, mert aki egyszer eljegyezte magát az üzlettel, attól többé nem szabadulhat; se éjjele, se nappala. Paradoxon, de végre leplezzük le magunkat. Számtalan üzlet, jelentős, vagyont érő áruraktár­ral, nagy bevételekkel. Számadásokat megejtve ki­sül, hogy minden igyekezetünk ellenére annyi tisz­ta hasznot sem tudnak produkálni, mint egy XI. fi­zetési osztályban levő állami tisztviselő javadal­mazása. De ezek még boldogok, azokhoz képest, akik az állandó és szégyenletes inzolvenciák útján biztosíthatják csak megélhetésüket. Nem beszélve a sok vexaturáról és egyéb kel­lemetlenségekről, ami úgy hozzá tartozik a keres­kedő életéhez, mint az evés. Nem panaszkodnánk, mert hisz azt mondják, súlyos a helyzet és mi is kötelességünknek tartjuk a közösség érdekében és a szebb jövő reményében tűrni. Viszont nem hallgathatjuk el, hogy az egyik „reform“ még keresztül sem viteleztetett, a másik már mint teher a nyakunkon lóg. Készséggel elismerjük, hogy a kereskedelem alkalmazottjainak is emberi életet kell biztosítani az­által is, hogy munkaidejük rövidebb legyen. De ezek a magasból irányított, a másik félre való tekintet nélküli erőszakos benyúlások, vala­hogy szöges ellentétben vannak azon tételes köz­gazdaságtudománnyal, amely kimondja, hogy az általános gazdasági élet javulása munkabéremelke­dést és munkaidőcsökkenést hoz magával. Ezt meg­fordítani bizony nagyon nehéz. Mert azzal, hogy rosszulmenő üzletben az alkalmazottak munkaide­jét csökkentem, nem hiszem, hogy ettől az üzlet fel fog lendülni. Igen jó hasonlat erre, hogy ha azt mondanám, hogy az orvosi ténykedésekben is sokkal többre becsülnék olyan preventív intézkedéseket, ame­lyek minden betegséget megelőznének és kizárná­nak, mint akár a lepra gyógyítását. Egészséges gazdasági politikát, és akkor legye­nek nyugodtak az urak, az alkalmazottak maguk is ki fogják harcolni, sőt harc nélkül is hozzá fognak jutni az őket megillető juttatásokhoz. Őszintén szólva, addig is minden ilyen ad hoc kielégítést a más bőrére és azok részére, akik ép­pen csak elégedetlenkednek, tisztára politikumnak tekintek. Hosszú-hosszú láncolata van azoknak a sérel­meknek, jogaink nyirbálásának, megbántásunknak, negligálásunknak, amely minden nemesen érzőt gondolkodóba ejt, hogy van-e remény? Van-e ér­telmes célja a munkánknak? Pirulnunk kell vagy elkeseredni, amikor a valóságot a maga meztelen­ségében feltárjuk és é­szevesszük, hogy törvény­hozó házainkban bennünket senki sem képvisel, hogy 1867 óta Magyarországnak mindig volt keres­kedelemügyi minisztere, csak most néhány éve tartják ezt feleslegesnek, és mint egy szerény al­osztály, foglalunk helyet egyik tárca keretében. Ezek a szimptómák, amelyek csak látszatra presztízskérdések. Kell, hogy mint aktuális problé­mák, állandóan foglalkoztassák a közvéleményt. Minden rendelkezésünkre álló eszközt meg kell ragadnunk, hogy a napnál is fényesebben bi­zonyítsuk igazunkat és sokakat, akik rosszindula­túan félrevezettettek, felfogásban és érzésben he­lyes irányba tereljük. Új magyar-cseh áruegyezmény Január elsején lépett életbe az új magyar­­cseh áruegyezmény, amelynek II. függeléke azokat az árukat sorolja fel, amelyeket a ma­gyar kormány az országba beengedhet. A szakmát érdeklően 2500 pár sárcipő és 10.000 pár hócipő behozatalát tették lehetővé.

Next