Épitő Ipar, 1887 (11. évfolyam, 1/522-52/573. szám)

1887-09-11 / 37. (558.) szám

384 melyeket maguk a vaspálya műhelyei készítnek, vasúti műszóval kifejezve önkezelésben. A­ki a hazai cikkek csoportjában ezeket a szerszámokat és készülékeket jól megnézi, és velük a külföldi csoport­ban látható, még változatosabb gyűjteményt összehason­lítja, önkéntelenül fölveti magában azt a kérdést, hogy a­ki amazokat készítette, miért nem gyártja emezeket is ? — A készítésre, vagy mondjuk a munkára gyáraink tényleg vállalkozhatnának, de nehéz volt eddig megküz­deniük a külföldi olcsóbb kínálattal, részben azért, mert a szerszámokat készítő külföldi gyárak, mint régibb és megerősödött ipartelepek olcsóbb áron dolgozhatnak, rész­ben és méginkább azért, mert a szerszámokhoz való finomabb acélt iparosainknak is külföldről kellett venniük, tehát kétszeresen hátrányos volt a helyzetük, azaz nem csak volt, hanem az még mai nap is, bár újabban az állami vasművek központi igazgatósága különös gondot fordít arra, hogy a szerszámacélt a kellő minőségekben készíttette. Úgy vagyunk értesülve, hogy a magy. kir. államvasutak igazgatósága új miniszter intenziójához képest minden lehetőt megtesz arra nézve, hogy szerszámszükségletét hazai iparosoktól szerezze be és részben saját munkásai által hazai anyagokból készíttesse. Hogy ez az irány, a­mi különben nem mai keletű, hanem már évek óta mindig fokozottabb mértékben nyilvánult, lassanként, mondjuk néhány év alatt majdnem teljesen lehetővé fogja tenni a szükségleteknek belföldről való kielégítését, azt az eddigiek után bízvást remélhetjük. Ezt lehet mondanunk a mozdonyok és kocsik alkotórészeinek csoportjáról is. Az ide tartozó tár­gyakat, melyeknek a vas, az acél, vörösréz és a különféle fémötvözetek szolgálnak anyagául, már most is úgyszólván hazai gyárak, s részben a vasút műhelyei készítik; a külföldről valók rendszerint olyanok, amelyeknek gyártására még legnagyobb ipartelepeink sincsenek eddig kellően berendezve, így p. o. a nagyobb kerekek talpait és kerék­csillagait még mindig a ternici és a Krup­p-féle gyár­ból kell beszerezni, pedig a resicai, diósgyőri telepeknek az ily tárgyak gyártásához szintén hozzá lehetne fogniuk. Vas- és acélgyáraink egyébként már nem nagy tért enged­nek a külföldi behozatalnak, annál nehezebben tudnak azonban küzdeni vörösréz - hámoraink, pedig ezeknek a boldogulásához is megvolna az első kellék, a jó nyers­anyag. A vörösrézből való drótok, rudak, tűzcsövek, a tűzszekrényekhez való lemezek, majd mind a külföld termékei, ezeknek itthon való gyártására különös gondot kellene tehát fordítani. Újabban a borostyánkői rézhámor kezd a vasúti szükséglet fedezésére is dolgozni, és cikke­inek a jó minősége el nem tagadható. A fentebbiekben, valamit két előbbi közleményünk­ben elmondottakból az tűnik ki, hogy a hazai ipar a vasúti szükségletek fedezése tekintetetében az áttörés kez­detén már jóval túl van ugyan, de még mindig van sok tenni­való is, és remélhető, hogy a mostani idősza­kos kiállítás hozzájárul a siker gyorsabb elérhetéséhez. A kiállításban látható anyagok nem tüntetik elő mind­azon alakulatokat, és méreteket, a­melyekben azok a vasút céljaira egyáltalában használtatnak, s ezért akadnak láto­gatók, a­kik többet és nagyszerűbbet kívánnának. A rendelkezésre álló hely, s különösen az a rövid idő és az az aránylag csekély költség, amely alatt és a­mely­­lyel a kiállítást létesíteni kellett, alig engedték volna meg a mostaninál teljesebb kiállítás létrehozását. Mi több szem­pontból megtettük észrevételünket, de azokon kívül a kiállítás sikerével meg vagyunk elégedve, és ezt tanul­ságosnak tartjuk. Az nem lehet célja egy ily kiállításnak, hogy a vasút által egyik s másik célra beszerzett, vagy általában hasz­nált minden tárgyat, p. o. gépet, készüléket, bútort, stb. bemutasson. Milyen terjedelem, és mennyi kiadás kellene ahoz, és végre is mennyivel volna több a haszon ? A köz­vetetlenül érdekeltek, a vaspályák és a gyárosok kiállítás nélkül is megtalálják az egymással való érintkezésre a kellő módot,és mi a kiállítás valódi hasznát nem is ennek a célnak az elérésében látjuk és keressük, hanem abban­­, hogy úgy mondjuk, erkölcsi buzdításban, a­mely a kér­désnek a nyilvánosság elé való hozása által úgy a meg­rendelőkre, mint a szállítókra gyakoroltatik, s a­mely­nek hatása alatt míg egyrészről a gyárosok nagyobb be­fektetésekre kapnak kedvet és szerezhetnek kellő hitelt, másrészt a vaspályák is már a megrendelés alkalmával nagyobb bizalmat helyezhetnek a szállítókba, mint ezt különben tennék, és tették volna. A végeredményre nézve ez az erkölcsi hatás lesz vé­leményünk szerint a legtöbbet érő az egész kiállításból. Ua. A víz lehűtése csővezetékben. A »Wochenschrift d.oestr. Ing. und Architekten-Ver­eins« 1887. évi február 18-án kelt 7-ik számában ez a kérdés jelent meg: »Egy 200,000—300,000 lakóval bíró város­nak ivó­vízzel való ellátására meleg források állanak ren­delkezésre, melyeknek hőfoka az egész éven át 16°C és melyeknek szállítási képessége 1000 liter másodper­­cenként. A források elég magasan feküsznek arra nézve, hogy gravitátióval legyenek a 80 km. távolságban levő városba vezethetők. A vezetés akár falazott nyílt, akár zárt csővezetékben történhetik, és a szóban forgó tájék közép­hőmérséke 10°C. Kérdés vájjon lehetséges-e, és ha igen, milyen eszközök segítségével, de lehetőleg csekély költséggel a vizet a városban való megérkezése előtt leg­alább 12°C-ra lehűteni?« Erre a kérdésre négy felelet érkezett a nevezett lap szerkesztőségébe, melyeket elég érdekeseknek tartunk arra nézve, hogy lapunkba is átvegyük annál inkább, mert a Budapest vízzel való ellátásának tárgyalásakor hasonló eset merült föl a tatai vizekkel, csakhogy itt arról van szó, hogy a viz 20°C-ról 15°-ra hűttessék le. T. olvasóink emlékezni fognak Sztoczek József műegyetemi tanárnak ebben a dologban tartott előadására, melyet lapunk 1886. évi 15. számában közöltünk. — Az említett feleletek tartalma ez: I. Perissini G. trieszti magán­mérnök igy ír. A csővezetékekben levő víznek hőmérsékváltozásaira vo­natkozó adatok, melyek eddig nyilvánosság elé kerültek, leginkább a forrásvizek megmelegítéséről szólnak. Mint­hogy azonban ugyanazon vezeték és a víz és föld ugyan­azon eredeti hőmérsékkülönbözete mellett, a melege­dés és lehűlés szám szerint azonosnak tehető, ennélfogva a már nyert adatok a jelenlegi esetben is elég megbízható következtetéseket engednek. Gravitational vezetékről lé­vén szó, valószínű, hogy az hegyoldalakban helyeztetik el, tehát inkább szárazföldön és sziklákon megy keresztül, és így akár falazott csatornákba, akár vascsőben foly is a 80 km. hosszú vonalon, tekintettel arra, hogy a fővezeték nagy mennyiségű vizet kell, hogy szolgáltasson, csak csekély hőmérsékingadozások várhatók. Bármily mélyen fektet­­tetnék is a vezeték, nyáron sux­nál nagyobb lehűlésre számítani nem lehetne. Nagyobb hűtés csak az által volna elérhető, ha a csatorna profilja igen laposra vezetnék, vagy pedig, ha több kisebb vascső alakalmaztatnék; meg­jegyzendő azonban, hogy kezdetben a lehűtés a csatorna vagy csővezeték összkerületének arányában növekednék, míg lassan-lassan ez az arány mindig kedvezőtlenebbé válik. Kedvezőbb az eset akkor, ha a vezetéket lehetséges elegendő hosszban csekély hőmérsékű talajvizen keresz­tül vinni; ebben az esetben lehetőleg sok vascső volna alkalmazandó. De a remélhető hőmérsékváltozás kipuha­­tolására vonatkozólag adatok nincsenek és itt csak az em­lítendő meg, hogy sok függ a talajvíz mozgásától, illetve attól a vízmennyiségtől, mely egy bizonyos idő lefolyása alatt a csővezeték külső felületével érintkezik.

Next