Fémiparosok Lapja, 1930 (8. évfolyam, 1-22. szám)

1930-01-23 / 1-2. szám

1930. január 23. FÉMIPAROSOK LAPJA sünkön jelentékeny sikerekről számolhatunk be. A testület tagjainak érdeklődésétől függ, hogy ezeket a sikereket, még jobban kenélyítsük. Ma munkára és pénzre van szükség: gondoskodunk olyan munká­ról mely hosszú ideig állandó marad az elkalkulálás lehetősége ki van zárva és gondoskodunk arról, hogy kisebb kisegítő kölcsönök kedvező feltételek­kel rendelkezésre álljanak. Gondoskodunk adó­­mérséklésről és gondoskodunk arról, hogy ügyein­ket magunk képviselhessük. Mindezt majdcsak el­végezzük magunk. De a továbbiakban zárt sorokban tessék mellénk sorakozni! Gábor Gyula: Ó­ esztendő — uj esztendő. Amikor az 1929-es év utolsó órája is eltelt és az öreg megkopott esztendő visszavonhatatlanul el­távozott, mindannyiunk lelkéből feltört a sóhaj: jobb új esztendőt. Azelőtt ez a köszöntés úgy hang­zott, hogy: Boldog Újévet,!; ma már ez a köszöntés idejét múlta, az ezer gonddal, bajjal küzködő ipa­ros társadalom nem mer boldog új esztendőt­ kí­vánni, mi megelégszünk azzal, hogy jobb új esz­tendőnk legyen. Ha végig nézünk az elmúlt 1929-es esztendőn és elvonultatjuk szemünk előtt, annak 12 hónapját, a legsivárabb, a legszomorúbb képek tárulnak elénk. Nem akarom felidézni most mindazt a szomorúsá­got, azt a sok csalódást, amit az elmúlt esztendő adott.. Nem akarok a fizetésképtelenségek, a csődök, az iparosok és kereskedők halálba menekü­lő tagjairól beszélni, nem akarom az építkezés teljes elmara­dását, a­ munkavállalások lehetetlenségét és az ab­szolút mun­kát­lanságot felemlíteni, de akárhogy is nem akarom a töméntelenül felszaporodott gondok a napról-napra súlyosabban kiéleződő bajok lehetet­lenné teszik, hogy elhallgassam az elmúlt esztendő szomorú tüneteit. Megállapíthatjuk, hogy az iparostársadalom ilyen nehéz, ilyen gondterhes esztendőt már nagyon régen nem élt át és megállapíthatjuk teljes objek­tivitással, hogy még egy ehhez hasonló esztendőt nem fog tudni átélni. A beköszöntő új esztendőtől, tehát joggal vár­hatjuk, hogy ha­ nem is boldog, de jobb esztendő lé­nyen. És amikor ezzel az óhajjal üdvözöltük az 1930-as esztendőt, akkor azzal kezdődik az új év, hogy egymásután két­ megrázó tragikus haláleset dúlja fel az iparos és kereskedő társadalmat. Két becsületben megőszült dolgos, önálló iparos mene­kült a halálba, mert a súlyos gazdasági helyzet, a­ mindjobban fokozódó munkátlanság, a mindjobban elviselhetetlenné váló nyomor, lehetetlené tette szá­mukra üzemük fenntartását és mivel a sivár hely­zet, a kiút lehetőségét sem tüntette fel, nem maradt más hátra, mint­­ az öngyilkosság. Ebben a két megrázóan tragikus halálesetben, benne tükröződik az egész iparos társadalom szomorú, reménytelen helyzete. Érdemes elgondolkozni a fölött, hogy mik azok az okok, mik azok a körülmények, amelyek ideáig juttatták az iparosságot. Az emberáldozatok­­ból elég volt. A nagy világégés ideje alatt meg­mutattuk, hogy hazánkért ha kell, gondolkodás nél­kül áldozzuk életünket is, de ez a korszak már rég elmúlt és annak befejezse után 12 évvel azt hittük, hogy újból hozzákezdhettünk a nyugodt termelő­­munkához. És ehelyett a békés termelőmunka lehe­tősége helyett, a legádázabb, a legkérlelhetetlenebb gazdasági harcot kell átélnünk. Az iparostársada­lom, ez a­­ hatalmas polgári réteg, teljesen szét­szórva, egymástól elkülönítve áll, egymással szem­ben, ahelyett, hogy szorosan egymás mellé állva, vállvetve igyekeznének közös és egyéni érdekeik megvédését biztosítani. Ez a hatalmas tábor úgy­­látszik, még mindig nem ébredt öntudatra. Még mindig nem tudja, vagy nem meri saját magát érté­kelni. Pedig már elégszer hallotta, — ha máskor nem, a választások kortes hadjáratában, — hogy ő az állam bástyája, a nemzetientartó elem és még­sem tudja érdekeit —, amely nem megy túl a munka és a kenyér kérdésén — biztosítani. Nem tudja és nem is fogja tudni mindaddig, amíg az érdekképvi­seleti szervek , az ipartestületek hívó szavára nem fog minden alkalommal egy emberként megmoz­dulni, egy emberként a vezetők háta mögé állni. Ezért nincs eredménye annak az önvédelmi harcnak, amit évek óta hiába folytat az iparos társadalom. Ezért történhetik meg, hogy még mindig nélküle, róla döntenek, ezért születhetnek mérnök rendeletek és ezért nem szűnnek meg a községi és az állami üzemek. Ezért kell lerongyolódni, csödbembenni, vagy a halálba menekülni. Ez így tovább nem me­het. Ez a teljes pusztulásba visz. A 12-ik óra már régen elmúlt és ha most az új év küszöbén nem száll magába minden iparos, ha most nem ébred végre öntudatra, akkor ez az év is, éppen olyan szomorú és sivár lesz, mint volt az­­ esztendő. Meg kell értenie az iparos társadalomnak, hogy hiába az iparosvezérek minden törekvése, ha nincs a háta mögött egy emberként minden iparos, sohasem fog helyzetének javítására eredményeket produkál­hatni. Ha azonban a­ fásult közönyt, a letargiát, a „minden-mindegy“ jelszót, az élniakarás vágya fogja felváltani és ha üléseinken,­­a közös bajaink orvoslására, egybehívott értekezleteinken, minden iparostársunk megjelenik, akkor meg lehet még menteni, akkor segíteni lehet még azon az iparos­­társadalmon, amelyik termelőmunkájával, nemzeti érzésével, tényleg­­az állam védbástyája és tényleg a­ nemzet fentartóeleme. Rajtunk áll, hogy betelje­sedjék. Adja Isten, hogy így legyen, mert csak így jöhet el a­ várva-várt jobb esztendő: Molnár Ernő. 5

Next