Grafikai Szemle, 1898 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1898-01-01 / 1. szám
7 , hanem nézzen körül a maga portáján, talál ott elég teret, ahol ezt megteheti. A magasabb készültséggel bíró rabok számára ott van az íróasztal és a go krajczáros Sanyaró Vendelek restancziáit dolgoztassák fel ezekkel. Amit a diurnistára rábíznak, azt — kevés kivétellel — elvégezheti az elítélt rab is. Hisz a nyomdászatban sokszor még kényesebb dolgokat bíznak a rabokra, mint amilyent a díjnokok lemásolnak. Az államnak ilyetén való intézkedései éppen az ellenkezőt fogják eredményezni, mint amit a modern humanisták czéloznak : a bűnösök megjavítása és munkára szoktatása mellett bűnre fogják kényszeríteni a becsületes munkásokat azért, hogy azok— mint rabok — dologhoz jussanak. Hiszen éppen nem régen hozta egyik napilapunk Baltesnek, a Tribuna czímű oláh újság volt szerkesztőjének, tulajdonképen pedig kitanult betűszedőnek azt a nyilatkozatát, hogy »szinte sajnálja a fogházat elhagyni, mert tudja jól, hogy a szedőszekrény mellett nem lesz olyan jó dolga, mint az áristomban«. Ez akkor volt, mikor Baltesnek megkegyelmezett a király és szabadon bocsátották az oláh agitátort. Mi lesz majd ezután, mikor Aszód és Vácz után, Szegeden, Győrött és Illaván is rendeznek be nyomdákat a fogházakban, hogy a hatóságok nyomtatványszükségleteit rabokkal készíttessék el. Nem tudjuk, kitől vagy kiktől származhatott ez a szerencsétlen idea, de azt tudjuk, hogy azok — habár akaratlanul is — nem a humanizmus nevében gondolkodtak, hanem szelet vetnek, hogy majdan vihart arassanak. Úgy halljuk, hogy most már komolyan gondolkoznak e felett a nyomdatulajdonosok is, s mindenképen arra törekszenek, hogy valahogy feltartóztassák azt a lavinát, melyet ezek a modern humanisták görgetnek. Jó is lesz idejekorán gondolkozni e dolog felett, mert ha még soká várakoznak, akkor a munkások nagy része csakugyan kénytelen lesz feltenni a kérdést, — ha exisztálni akar — hogy: »rabok legyünk, vagy szabadok?«. . . Fogház-e, vagy kolduskenyér? Sokat mondhatnánk még e dologról, de nem akarunk túlmenni azon a határon, amelyhez nekünk, mint szaklapnak, jogunk van. Ennyit azonban kötelességünk volt elmondani. A hogyan takarékoskodjunk az anyaggal? Az anyaggal való takarékoskodást általában kevés szedő ismeri, vagy ha ismeri is, nem sok ügyet vet rá ; nem tartja azt olyan fontos dolognak, hogy figyelmét mindenkor kiterjeszsze reá. A gazdagon fölszerelt nyomdákban épp úgy, mint a kisebb nyomdákban, egyaránt nagy szerepet játszik az anyaggal való takarékoskodás, s az a szedő, ki ennek tudományát elsajátította, könnyedén felelhet meg kötelességeinek s munkája közben egész észrevétlenül küzd le olyan akadályokat, melyek az anyagot beosztani nem tudó szaktárs előtt áthágyatlanoknak látszottak. Többször hallottam már szaktársakat panaszkodni, kik fővárosi elsőrangú nyomdákban álltak kondiczióban, hogy számtalanszor kellett munkájuk közben tétlenül vesztegelniük s igy keresményüktől elesniük, nem munka-, hanem anyaghiány miatt, mert ha betűjök volt, akkor nem rendelkeztek a szükséges anyaggal (térző, négyzet, stég stb.) és megfordítva. Elhiszem, hogy néha kényszerítő körülmények játszanak közre ily eseteknél, ha például nagymennyiségű ívek állnak készen egyik-másik műből, melyeket különböző okokból nem lehet kinyomni, de — azt hiszem — ezek az állapotok sok esetben az anyaggal való tékozló bánásmódra vezethetők vissza. Már most, ha a fővárosi nagy nyomdákban, melyek rengeteg anyaguk pótlására még házi öntödékkel is rendelkeznek, ily fennakadások jönnek létre, következőleg sokkal érzékenyebb visszahatása van ezeknek a vidéki kisebb nyomdákban, melyek nem rendezhetnek be raktárakat a különböző anyagokból, hanem mindenből csak a legszükségesebb mennyiségre szorítkoznak. Meg kell itt érdemelni létjogát az anyagnak, hozzá kell járulni az érte adott költség fedezéséhez a legterjedelmesebb stégtől kezdve az utolsó hajszálspácziumig minden darabnak. Ilyen esetekben aztán a szedőtől teszik függővé, hogy a munkamennyiségnek — néha az anyaghoz mérten nagyon is fokozott arányban — megfeleljen. Ezt a feladatot pedig csak úgy érheti el a szedő, ha a rendelkezésére álló anyaggal gazdálkodva tud bánni és nem használ felesleges anyagot szedéséhez, mint például az a szedő, ki a negyedrétű levélpapírra sarokba szedett fejnél a sorokat egész szélességre (rendesen 44 ciceró) négyzettel zárja ki és a sorok közötti beosztást következetesen szintén egész szélességben eszközli. Az ilyen szedés a mellett, hogy a leghasznavehetőbb anyagok egész halmazát foglalja magában minden czél nélkül, még a munka is több időt rabolt el ily módon; míg ellenben mennyi anyag- és munkamegtakarítással jár, ha a szedő az ilyen sarokba szedendő levélfejnél a legszélesebbre szedni szándékolandó sor után zárja a sorzót, természetesen egy bizonyos szélességre és úgy sorakoztatja szedését, ha ezzel készen van, a sok négyzet és térző helyett, melyet az előbbi módon felszedett, most egy vagy legfeljebb két stégre van szüksége, melylyel a fejtől a keltezésig támadt hézagot kitöltse. Éppenséggel nem takarékoskodik az anyaggal az a szedő sem, ki egy táblázat szedésénél addig kisebb széget és léniát nem alkalmaz, míg a nagyobbat teljesen fel nem használta. Nem törődik vele, mily égető szüksége volna egyik vagy másik munkatársának éppen most valamely komplikáltabb munkához pár darab ugyanolyan anyagra, melyet ő minden gondolkozás nélkül az utolsóig elprédált. Különösen fiatalabb szaktársaink követik el ezeket a bravourokat. Számtalanszor láthatunk ritkított szedést, melynek szedője a világért nem nyúlna kisebb térzőért addig, mig a szedés szélességének megfelelőben tart és csak ha ez elfogyott, vesz kisebb darabokat és ekkor rendesen egy másik hibát követ el az által, hogy nem GRAFIKAI SZEMLE