Grafikai Szemle, 1898 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1898-01-01 / 1. szám

7 , hanem nézzen körül a maga portáján, talál ott elég teret, a­hol ezt megteheti. A magasabb készültséggel bíró rabok számára ott van az íróasztal és a go kraj­­czáros Sanyaró Vendelek restancziáit dolgoztassák fel ezekkel. A­mit a diurnistára rábíznak, azt — kevés kivé­tellel — elvégezheti az elítélt rab is. Hisz a nyomdá­szatban sokszor még kényesebb dolgokat bíznak a rabokra, mint a­milyent a díjnokok lemásolnak. Az államnak ilyetén való intézkedései éppen az ellen­kezőt fogják eredményezni, mint a­mit a modern hu­manisták czéloznak : a bűnösök megjavítása és mun­kára szoktatása mellett bűnre fogják kényszeríteni a becsületes munkásokat azért, hogy azok— mint rabok — dologhoz jussanak. Hiszen éppen nem régen hozta egyik napilapunk Baltesnek, a Tribuna czímű oláh újság volt szerkesztő­jének, tulajdonképen pedig kitanult betűszedőnek azt a nyilatkozatát, hogy »szinte sajnálja a fogházat elhagyni, mert tudja jól, hogy a szedőszekrény mellett nem lesz olyan jó dolga, mint az áristomban«. Ez akkor volt, mikor Baltesnek megkegyelmezett a király és szaba­don bocsátották az oláh agitátort. Mi lesz majd ezután, mikor Aszód és Vácz után, Szegeden, Győrött és Illaván is rendeznek be nyomdá­kat a fogházakban, hogy a hatóságok nyomtatvány­­szükségleteit rabokkal készíttessék el. Nem tudjuk, kitől vagy kiktől származhatott ez a szerencsétlen idea, de azt tudjuk, hogy azok — habár akaratlanul is — nem a humanizmus nevében gondol­kodtak, hanem szelet vetnek, hogy majdan vihart arassanak. Úgy halljuk, hogy most már komolyan gondolkoz­nak e felett a nyomdatulajdonosok is, s mindenképen arra törekszenek, hogy valahogy feltartóztassák azt a lavinát, melyet ezek a modern humanisták görgetnek. Jó is lesz idejekorán gondolkozni e dolog felett, mert ha még soká várakoznak, akkor a munkások nagy része csakugyan kénytelen lesz feltenni a kérdést, — ha exisztálni akar — hogy: »rabok legyünk, vagy szabadok?«. . . Fogház-e, vagy kolduskenyér? Sokat mondhatnánk még e dologról, de nem aka­runk túlmenni azon a határon, a­melyhez nekünk, mint szaklapnak, jogunk van. Ennyit azonban kötelességünk volt elmondani. A hogyan takarékoskodjunk az anyaggal? Az anyaggal való takarékoskodást általában kevés szedő ismeri, vagy ha ismeri is, nem sok ügyet vet rá ; nem tartja azt olyan fontos dolognak, hogy figyelmét mindenkor kiterjeszsze reá. A gazdagon fölszerelt nyomdákban épp úgy, mint a kisebb nyomdákban, egyaránt nagy szerepet játszik az anyaggal való takarékoskodás, s az a szedő, ki ennek tudományát elsajátította, könnyedén felelhet meg kö­telességeinek s munkája közben egész észrevétlenül küzd le olyan akadályokat, melyek az anyagot beosztani nem tudó szaktárs előtt áthágyatlanoknak látszottak. Többször hallottam már szaktársakat panaszkodni, kik fővárosi elsőrangú nyomdákban álltak kondiczió­­ban, hogy számtalanszor kellett munkájuk közben tét­lenül vesztegelniük s igy keresményüktől elesniük, nem munka-, hanem anyaghiány miatt, mert ha betűjök volt, akkor nem rendelkeztek a szükséges anyaggal (térző, négyzet, stég stb.) és megfordítva. Elhiszem, hogy néha kényszerítő körülmények ját­szanak közre ily eseteknél, ha például nagymennyiségű ívek állnak készen egyik-másik műből, melyeket külön­böző okokból nem lehet kinyomni, de — azt hiszem — ezek az állapotok sok esetben az anyaggal való tékozló bánásmódra vezethetők vissza. Már most, ha a fővárosi nagy nyomdákban, melyek rengeteg anyaguk pótlására még házi öntödékkel is rendelkeznek, ily fennakadások jönnek létre, következő­leg sokkal érzékenyebb visszahatása van ezeknek a vidéki kisebb nyomdákban, melyek nem rendezhetnek be raktárakat a különböző anyagokból, hanem minden­ből csak a legszükségesebb mennyiségre szorítkoznak. Meg kell itt érdemelni létjogát az anyagnak, hozzá kell járulni az érte adott költség fedezéséhez a legter­jedelmesebb stégtől kezdve az utolsó hajszálspácziumig minden darabnak. Ilyen esetekben aztán a szedőtől teszik függővé, hogy a munkamennyiségnek — néha az anyaghoz mérten nagyon is fokozott arányban — megfeleljen. Ezt a feladatot pedig csak úgy érheti el a szedő, ha a rendelkezésére álló anyaggal gazdálkodva tud bánni és nem használ felesleges anyagot szedéséhez, mint például az a szedő, ki a negyedrétű levélpapírra sarokba szedett fejnél a sorokat egész szélességre (rendesen 44 ciceró) négyzettel zárja ki és a sorok közötti be­osztást következetesen szintén egész szélességben esz­közli. Az ilyen szedés a mellett, hogy a leghaszna­­vehetőbb anyagok egész halmazát foglalja magában minden czél nélkül, még a munka is több időt rabolt el ily módon; míg ellenben mennyi anyag- és munka­megtakarítással jár, ha a szedő az ilyen sarokba sze­dendő levélfejnél a legszélesebbre szedni szándékolandó sor után zárja a sorzót, természetesen egy bizonyos szé­lességre és úgy sorakoztatja szedését, ha ezzel készen van, a sok négyzet és térző helyett, melyet az előbbi módon felszedett, most egy vagy legfeljebb két stégre van szüksége, melylyel a fejtől a keltezésig támadt hé­zagot kitöltse. Éppenséggel nem takarékoskodik az anyaggal az a szedő sem, ki egy táblázat szedésénél addig kisebb széget és léniát nem alkalmaz, míg a nagyobbat tel­jesen fel nem használta. Nem törődik vele, mily égető szüksége volna egyik vagy másik munkatársának éppen most valamely komplikáltabb munkához pár darab ugyan­olyan anyagra, melyet ő minden gondolkozás nélkül az utolsóig elprédált. Különösen fiatalabb szaktársaink követik el ezeket a bravourokat. Számtalanszor láthatunk ritkított szedést, melynek szedője a világért nem nyúlna kisebb térzőért addig, mig a szedés szélességének megfelelőben tart és csak ha ez elfogyott, vesz kisebb darabokat és ekkor ren­desen egy másik hibát követ el az által, hogy nem GRAFIKAI SZEMLE

Next