Halászat, 1939 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1939-01-15 / 1-2. szám

- 2 - Ha meggondoljuk, hogy a jelenlegi átlagos hazai fejenkénti évi halfogyasztást még fél kilóval sem kellene emelni ahhoz, hogy összes természetes vizeink és tó­gazdaságaink haltermése itthon elfogyjon, akkor látjuk, hogy a vállalandó feladat nem is túlságosan nagy! Kül­földön ennél nagyobb feladatokat is sikerrel megoldottak. A propagandának az eddiginél szélesebb alapokon és hatalmasabb eszközökkel való megszervezése e sorok írójának véleménye szerint az Országos Halászati Egye­sület keretében sikerülni fog, ha az érdekeltek az egye­sületet e munkájában az eddiginél fokozottabb mérték­ben támogatják. Erre kérünk tehát minden olvasót, egyesületünk minden tagját. Ha olvasóink mindegyike komolyan arra töreked­nék, hogy csak egy új olvasót, egy új tagot szerezzen az Országos Halászati Egyesületnek, ez is igen meg­könnyítené céljaink elérését. Negyvenedik évfolyamunk első számát ezzel a ké­réssel indítjuk útjára a megnagyobbodott Csonka Haza minden tájára, és olvasóinknak boldog új esztendőt kívánunk. A „Halászat“ jubileumára­ írta: vitéz Uzsoki Szurmay Sándor báró ny. gyal. tábornok, ny. honvédelmi miniszter, az Országos Halászati Egyesület alelnöke. Ezer éves múltúnkban nem nagy kor a 40 év, amióta a „Halászat“ c. szaklapunk életre kelt. Ha azon­ban figyelembe vesszük azt, hogy ezen idő előtt mily sokáig nem volt a halászainknak, haltenyésztőinknek és halkereskedőinknek lapjuk, akkor eszmélünk csak arra, mily hasznos volt e szaklap létesítése! Hiszen addig úgy a halász, mint a tógazda, aki külföldi szaklapot nem olvashatott, kizárólag a gyakorlati életben tapasztaltakra volt utalva és csak annyit tudott a szakmájából, amit mástól hallott vagy gazdaságában saját kárán tanult meg. Ezt az áldatlan állapotot megszüntette megjele­nésével a „Halászat,“ még pedig igen gyökeresen, mert mindig kiváló szakemberek voltak annak szerkesztői és munkatársai és mindig jobban és jobban fejlődött a lap a tökéletesség felé. Mostani szerkesztője is dr. Unger Emil m. kir. mezőgazdasági kísérletügyi igazgató és egyetemi magántanár, a halélettani és szenyvíztisztító kísérleti állomás egyik főembere, aki tizennégy év óta szerkeszti a lapot, nemcsak kiváló biológus, hanem oly lelkes barátja is szakmájának, hogy fáradozásoktól és nagy munkától sem riad vissza sohasem és önzetlenül mindenütt azonnal közbelép a helyszínen is, ahol bajok vannak vagy csak jótanácsot kérnek és javít a helyze­ten. (Vízszennyezések, halbetegségek, stb., stb). Nem kívánok most egyebet, mint azt, hogy kedvelt lapunk a mai színvonalán megmaradjon. Mert akkor a magyar halászok, tógazdák, halkereskedők és az újabban melegen felkarolt sporthorgászok is mindig hasznosat és tanulságosat fognak benne olvasni, főkép pedig tógaz­daságaink is azon a legmagasabb, elismert nívón fog­nak maradni, melyre felküzdötték ma­gukat. A jövő, írta: Répássy Miklós ny. földmívelésügyi államtitkár, az Országos Halászati Egyesület alelnöke. A jövő mindenkit izgat, mert hisz az élet maga tulajdonkép a jelenné váló jövő. A jövővel való foglal­kozás legtágabb értelmű formája a jövendölés. Ezt űzi a legtöbb ember, egyszerűen rábízva magát a képzelet csapongására: vagy beválik aztán, vagy nem. Üzletnél, kenyérkeresetnél, bajos dolog az ilyenféle jósoknak hasz­nát venni. Ott legfeljebb csak az „előrelátó“ emberek számítanak, akik a jelen való tényeiből következtetve igyekeznek munkájukat úgy irányítani, hogy az jó ered­ménnyel járjon. Természetes, hogy következtetéseik oly­kor egészen nemleges megállapításokra is vezethetnek, vagyis arra, hogy valamely téren, vagy irányban egyál­talán nem érdemes dolgozni. Ez is ér valamit, mert akkor idejében máshoz kezdhetnek. Lapunk 40 éves fennállásának évfordulóján a gaz­dasági világhelyzet eléggé zavaros arra, hogy a halá­szat terén dolgozókat is magukba szállásra kényszerítse. Nem lesz talán felesleges, ha halászatunknak, mint ter­melési ágnak hazai viszonyaink között való helyzetét s kilátásait tisztázni megkíséreljük. Minden gazdasági tevékenység két fő részből áll: a termelésből és az értékesítésből. Termelni csak úgy érdemes, ha a terméket megfelelő áron értékesíteni tudjuk. Halászatunk termelési területei a természetes vizek és a mesterséges tógazdaságok. Természetes vizeink között legjelentékenyebb a Balaton tava, kereken 100.000 k. hold kiterjedéssel. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy a Balatonból kifogott hal évi mennyisége a Bala­ton egységes kezelésének kezdete, 1900 óta 7500 mé­termázsáról 13.000-re növekedett, tehát csaknem meg­kétszereződött, akkor­ bízvást megállapíthatjuk, hogy en­nél a víznél egyelőre baj nincs. Folyóvizeink közül a Tiszán ugyanilyen biztató­nak mutatkozik a helyzet amikor pl. azt olvassuk a Szolnokvidéki felső tiszai halászati társulat 1937. dec. 20-án tartott közgyűléséről szóló híradásban, hogy a tár­sulati vízterület bérbeadásánál az eddigi 7900 P-vel szemben 9260 P évi haszonbért sikerült elérni. Nem lehet baj a Dunán sem. Az Érd-Dunaegyházi h. társu­lat 1936-tól kezdődő 6 évre az eddigiekkel azonos felté­telek mellett adta bérbe vízterületét a régi bérlőknek. A Soroksári-Dunaági hat. társulat pedig tudvalevőleg re­kord béreket ér el, mert 3000 kat. holdnyi vízterülete után évi bevétele 15.000 P. Semmiféle tespedés sem állapítható meg a mes­terséges pontyos tógazdaságoknál sem. Ezeknek a tó­gazdaságoknak területe az országban ma kereken 18.000 k. hold, tehát jóval több, mint volt a háború előtt Nagy- Magyarországon és az építési kedv még ma sem szűnt meg. A termelés terén tehát még mindig haladunk. Hogy állunk azonban az értékesítéssel? Az utolsó tíz évre vonatkozólag a legfőbb kereskedelmi halunk, a ponty nagybani ára a „Halászatiban közölt adatok alapján 1927. decemberében 170—2­20 P volt, 1938-ban pedig már csak P00—P50 P. Ha tehát panaszkodnak a halászat terén dolgozók, ha „válságáról beszélnek, különösen pedig, ha viszálykodnak egymással, ebben az árcsökkenésben kell e nem kívánatos jelenségek okát látnunk. Minek a következménye ez a 30—40°/6-os áresés? Szó sincs róla, első­sorban a több termelésnek. Itt azonban nemcsak a legnehezebb, de legveszélyesebb is a beavatkozás. Minden gazdasági tevékenységnél a ter­melés csökkentése az „ultima ratio.“ Ha még mindig van hajlandóság az emberekben a termelés fokozására, az csak azt igazolja, hogy kellő feltételek mellett, még mindig adhat — ha nem is kalácsot, mint valamikor régen, — de legalább is kenyeret a hal­termelés. — És ha száraz is az a kenyér, még akkor is kár volna megfosztani attól a dolgozók egy részét.

Next