Halászat, 1939 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1939-01-15 / 1-2. szám
- 2 - Ha meggondoljuk, hogy a jelenlegi átlagos hazai fejenkénti évi halfogyasztást még fél kilóval sem kellene emelni ahhoz, hogy összes természetes vizeink és tógazdaságaink haltermése itthon elfogyjon, akkor látjuk, hogy a vállalandó feladat nem is túlságosan nagy! Külföldön ennél nagyobb feladatokat is sikerrel megoldottak. A propagandának az eddiginél szélesebb alapokon és hatalmasabb eszközökkel való megszervezése e sorok írójának véleménye szerint az Országos Halászati Egyesület keretében sikerülni fog, ha az érdekeltek az egyesületet e munkájában az eddiginél fokozottabb mértékben támogatják. Erre kérünk tehát minden olvasót, egyesületünk minden tagját. Ha olvasóink mindegyike komolyan arra törekednék, hogy csak egy új olvasót, egy új tagot szerezzen az Országos Halászati Egyesületnek, ez is igen megkönnyítené céljaink elérését. Negyvenedik évfolyamunk első számát ezzel a kéréssel indítjuk útjára a megnagyobbodott Csonka Haza minden tájára, és olvasóinknak boldog új esztendőt kívánunk. A „Halászat“ jubileumára írta: vitéz Uzsoki Szurmay Sándor báró ny. gyal. tábornok, ny. honvédelmi miniszter, az Országos Halászati Egyesület alelnöke. Ezer éves múltúnkban nem nagy kor a 40 év, amióta a „Halászat“ c. szaklapunk életre kelt. Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy ezen idő előtt mily sokáig nem volt a halászainknak, haltenyésztőinknek és halkereskedőinknek lapjuk, akkor eszmélünk csak arra, mily hasznos volt e szaklap létesítése! Hiszen addig úgy a halász, mint a tógazda, aki külföldi szaklapot nem olvashatott, kizárólag a gyakorlati életben tapasztaltakra volt utalva és csak annyit tudott a szakmájából, amit mástól hallott vagy gazdaságában saját kárán tanult meg. Ezt az áldatlan állapotot megszüntette megjelenésével a „Halászat,“ még pedig igen gyökeresen, mert mindig kiváló szakemberek voltak annak szerkesztői és munkatársai és mindig jobban és jobban fejlődött a lap a tökéletesség felé. Mostani szerkesztője is dr. Unger Emil m. kir. mezőgazdasági kísérletügyi igazgató és egyetemi magántanár, a halélettani és szenyvíztisztító kísérleti állomás egyik főembere, aki tizennégy év óta szerkeszti a lapot, nemcsak kiváló biológus, hanem oly lelkes barátja is szakmájának, hogy fáradozásoktól és nagy munkától sem riad vissza sohasem és önzetlenül mindenütt azonnal közbelép a helyszínen is, ahol bajok vannak vagy csak jótanácsot kérnek és javít a helyzeten. (Vízszennyezések, halbetegségek, stb., stb). Nem kívánok most egyebet, mint azt, hogy kedvelt lapunk a mai színvonalán megmaradjon. Mert akkor a magyar halászok, tógazdák, halkereskedők és az újabban melegen felkarolt sporthorgászok is mindig hasznosat és tanulságosat fognak benne olvasni, főkép pedig tógazdaságaink is azon a legmagasabb, elismert nívón fognak maradni, melyre felküzdötték magukat. A jövő, írta: Répássy Miklós ny. földmívelésügyi államtitkár, az Országos Halászati Egyesület alelnöke. A jövő mindenkit izgat, mert hisz az élet maga tulajdonkép a jelenné váló jövő. A jövővel való foglalkozás legtágabb értelmű formája a jövendölés. Ezt űzi a legtöbb ember, egyszerűen rábízva magát a képzelet csapongására: vagy beválik aztán, vagy nem. Üzletnél, kenyérkeresetnél, bajos dolog az ilyenféle jósoknak hasznát venni. Ott legfeljebb csak az „előrelátó“ emberek számítanak, akik a jelen való tényeiből következtetve igyekeznek munkájukat úgy irányítani, hogy az jó eredménnyel járjon. Természetes, hogy következtetéseik olykor egészen nemleges megállapításokra is vezethetnek, vagyis arra, hogy valamely téren, vagy irányban egyáltalán nem érdemes dolgozni. Ez is ér valamit, mert akkor idejében máshoz kezdhetnek. Lapunk 40 éves fennállásának évfordulóján a gazdasági világhelyzet eléggé zavaros arra, hogy a halászat terén dolgozókat is magukba szállásra kényszerítse. Nem lesz talán felesleges, ha halászatunknak, mint termelési ágnak hazai viszonyaink között való helyzetét s kilátásait tisztázni megkíséreljük. Minden gazdasági tevékenység két fő részből áll: a termelésből és az értékesítésből. Termelni csak úgy érdemes, ha a terméket megfelelő áron értékesíteni tudjuk. Halászatunk termelési területei a természetes vizek és a mesterséges tógazdaságok. Természetes vizeink között legjelentékenyebb a Balaton tava, kereken 100.000 k. hold kiterjedéssel. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy a Balatonból kifogott hal évi mennyisége a Balaton egységes kezelésének kezdete, 1900 óta 7500 métermázsáról 13.000-re növekedett, tehát csaknem megkétszereződött, akkor bízvást megállapíthatjuk, hogy ennél a víznél egyelőre baj nincs. Folyóvizeink közül a Tiszán ugyanilyen biztatónak mutatkozik a helyzet amikor pl. azt olvassuk a Szolnokvidéki felső tiszai halászati társulat 1937. dec. 20-án tartott közgyűléséről szóló híradásban, hogy a társulati vízterület bérbeadásánál az eddigi 7900 P-vel szemben 9260 P évi haszonbért sikerült elérni. Nem lehet baj a Dunán sem. Az Érd-Dunaegyházi h. társulat 1936-tól kezdődő 6 évre az eddigiekkel azonos feltételek mellett adta bérbe vízterületét a régi bérlőknek. A Soroksári-Dunaági hat. társulat pedig tudvalevőleg rekord béreket ér el, mert 3000 kat. holdnyi vízterülete után évi bevétele 15.000 P. Semmiféle tespedés sem állapítható meg a mesterséges pontyos tógazdaságoknál sem. Ezeknek a tógazdaságoknak területe az országban ma kereken 18.000 k. hold, tehát jóval több, mint volt a háború előtt Nagy- Magyarországon és az építési kedv még ma sem szűnt meg. A termelés terén tehát még mindig haladunk. Hogy állunk azonban az értékesítéssel? Az utolsó tíz évre vonatkozólag a legfőbb kereskedelmi halunk, a ponty nagybani ára a „Halászatiban közölt adatok alapján 1927. decemberében 170—220 P volt, 1938-ban pedig már csak P00—P50 P. Ha tehát panaszkodnak a halászat terén dolgozók, ha „válságáról beszélnek, különösen pedig, ha viszálykodnak egymással, ebben az árcsökkenésben kell e nem kívánatos jelenségek okát látnunk. Minek a következménye ez a 30—40°/6-os áresés? Szó sincs róla, elsősorban a több termelésnek. Itt azonban nemcsak a legnehezebb, de legveszélyesebb is a beavatkozás. Minden gazdasági tevékenységnél a termelés csökkentése az „ultima ratio.“ Ha még mindig van hajlandóság az emberekben a termelés fokozására, az csak azt igazolja, hogy kellő feltételek mellett, még mindig adhat — ha nem is kalácsot, mint valamikor régen, — de legalább is kenyeret a haltermelés. — És ha száraz is az a kenyér, még akkor is kár volna megfosztani attól a dolgozók egy részét.