Halászat, 1944 (45. évfolyam, 1-10. szám)

1944-01-15 / 1. szám

elbontó szervezetek (r e d u n c e n s e k), baktériumok feladata. Igaz, hogy a felvett szénvegyületek kicsiny hányadát a fogyasztók is vízzé és széndioxiddá oxidálják, de csak annyit, amennyi saját energiaszük­ségletük fedezésére szükséges. A szerves anyagok tulajdonképeni el­bontását a természetes vizekben a baktériumok végzik és ezzel a kör­folyamatot megfordíthatóvá is teszik, vagyis a vizek önellátásának, autarkiájának folytonosságát biztosítják. Igaz, hogy tökéletesen autark víz a természetben nincsen, mert idegen életterekből, pl. a szárazföldről is kerülhetnek minden vízi élet­térbe kisebb-nagyobb mennyiségben olyan szervesanyagok, amelyek nem ott keletkeztek. Különösen áll ez a dystroph vizekre, vagy a rothadó szervesanyagokat magukkal hordozó szennyvizekkel szennye­zett befogadókra. De ilyenek a mesterséges halastavak is, amelyekbe mint tudjuk, a halaknak mesterséges takarmányt juttatnak. Mint az itt röviden összefoglaltakból is megítélhető, a természetes és mesterséges halasvizek a limnológia mai állása szerint, olyan zárt rendszernek tekinthetők, amelyben az összes természeti tényezők, az ú. n. környezeti (millió) tényezők, nem különben a vízben végbe­menő biológiai folyamatok egymással kölcsönös egyensúlyban állanak Ez a körülmény teszi lehetővé, hogy a vizekben lejátszódó biológiai történés megismerésére a fizika exakt kutató módszereit használhatjuk fel. Az egyensúly fogalmát és annak törvényszerűségeit ugyanis a fi­zikai kutatás körében állapították meg és valóban már ott tartunk, hogy a vizekben megfigyelhető biológiai jelenségeket egységes néző­pontból a fizikai egyensúly törvényein keresztül tanulmányozzuk. Ez az irányzat most van kialakulóban, ezért ma még nagyobb jelentő­ségű gyakorlati eredmények nem állanak rendelkezésünkre, de min­den reményünk meg lehet arra, hogy az eljövendő évtizedek folyamán egymást fogják követni olyan felfedezések, amelyek a gyakorlati hal­­tenyésztés terén is igazi haladást jelentenek. A halászatról és ami vele A halászat régi időktől fogva mostoha gyermeke volt a magyar mezőgazdaságnak. Amit a kultu­rális haladás folytán beállt fejle­mények meghagytak, elvitte a rab­lógazdálkodás. A halászatnak, mint gazdasági termelési ágnak pedig már a hon­foglalás előtti magyarság életében jelentős szerepe volt, mert a ván­dorlására kényszerült magyarok mindig vízben dús tájakon tábo­roztak. Bizonyos hogy miképpen a vadászat, úgy a halászat is fontos és kedvelt eleségszerző foglalkozá­­­sa volt a szabad magyaroknak, de még a XIV. és XV. században is, — mai fogalmak szerint — hihe­tetlen mennyiségű halat fogyasz­tottak elődeink. Könnyű is volt azonban a középkorban sok halat fogyasztani, mikor írott emléke­ink szerint meseszerű halbőség volt a folyóvizekben. A halak szaporodási lehetősé­geit biztosították az Alföld és Du­nántúl vadvizekkel ellepett térsé­gei. Ha túlzás is volt az, amit ele­mista koromban — régen volt —, tanultam, hogy a Tiszában több a hal, mint a víz, annyi bizonyos, hogy a konvenció megállapításá­nál a cselédség kikötötte, hogy hetenként kétszernél többször nem szabad nekik halat adni. Azt is tudjuk OLÁH MIKLÓS érsek ré­vén, hogy a tavaszi áradás idején a Tisza , a Duna, Temes, Fertő és Balaton környékén szinte bűzhödt a levegő az apadás után kintrekedt és elpusztult halaktól. Ez időben, de még a XVII. században is fel­tűnően bővelkedtek folyóvizeink a tokfélékben, így kecsegében, ső­­regben és hatalmas, több mázsás vizákban. Ha a régi nagy halbőséget a vad­vizek lecsapolása, a folyammedrek szabályozása, az ipari vízhaszná­latok, duzzasztóművek, a vegyi üzemek okozta vízszenvezés és a felfokozott vízi forgalom miatt nem is állíthatjuk ugyan újra visz­­sza, helyes gazdálkodás mellett azonban mégis ismét népessé te­hetjük folyóvizeinket. Ennek első feltétele a halászat szigorú ellenőrzése, vagyis a rab­lóhalászat megszüntetése. Nem szabad előfordulnia annak, amit a Bácska visszacsatolása után lát­tunk, hogy ezer és ezer mázsa oly 15—20 dekás csukát, apró kecse­­gét, süllőt és harcsát fogtak ki, valamint sok ezer mázsa 4—5 de­kás különböző fehérhal féleség került piacra, melyek emberi fo­gyasztásra alkalmatlan áruk vol­tak, viszont éppen ezek a süllő, harcsa és csukák nagyszerű táplá­lékai. Törvényileg kell kényszeríteni a halászati jogbérlőket a népesítésre. Csakhogy itt első­sorban meg kell változtatni a mostani bérleti rend­szert. Nem lehet kívánni egy bér­lőtől sem, hogy 6 évi bérleti idő­tartalomra népesítsen, s halállomá­nyát kímélje, ha ki van téve an­nak, hogy az általa nevelt halhoz nem is tud már hozzájutni, mert lejár a bérleti szerződése. Racionális halgazdaságot csak úgy lehet vezetni, ha a bérlet a bérbevevőnek hosszabb időre biz­tosítva van. Tizenöt év, de leg­kevesebb 12 év a minimum, amire a bérlőnek szüksége van, hogy a bérbe vett vizet úgy kezelje, hogy az ne csak kenyeret adjon neki, hanem hogy — ami nemzetgaz­dasági szempontból fontos — az állományát gyarapítsa. De arra is ügyelnünk kell, hogy vizeink avatott kezekbe kerülje­nek. A halászati jog gyakorlását azért képesítéshez kell kötni. Ez­zel szemben biztosítani kell, hogy a mesterségét megtanult halász vízhez is jusson. Anomália például, hogy az Apafin halászcéh még ma is 300-nál több halászmestert tart nyilván, akiknek fele sem űzi azonban mesterségét, a másik fele pedig más vizén zsellér­számban dolgozik. Mint anomáliát felem­lítem még, hogy — mint értesül­tem — a 300 halászmester mellett mindössze csak 10 a halászinas­­tanuló! Ha a magyar halászt megfelelő elméleti és gyakorlati kiképzésben részesítjük, akkor mesterségét is jobban megbecsüli, látóköre tágul, öntudata és vállalkozó szelleme erősbödik s így könnyebben jut birtokába mindazon előfeltételek­nek, melyek önálló egzisztencia megalapozásához, halászbérlet megszerzéséhez, vagy ilyenbe való társuláshoz szükségesek. A szak­képzett halász több termelés alatt nemcsak a napi halzsákmánynak minél nagyobb bőségét, hanem a halállomány megóvását és gyara­pítását is értse. Az igazi halászmester nemcsak a hal kifogásához, hanem a halte­nyésztéséhez is értsen, aki nem tartja vízbedobott pénznek az iva­déknak vagy a jól megválasztott tenyészanyagnak az árát. A tanult halásznak értenie kell a hal kezeléséhez, annak kifogása utáni alkalmas — élve vagy je­gekten — való tárolásához. Külö­nös gondot igényel a hal csomago­lása, mert annak értéke attól függ, hogy milyen állapotban kerül a kereskedő kezéhez. E tekintetben még sok panaszra van okunk. Minden halászbérlőnek gondja le­gyen, hogy a csomagoláshoz szük­séges jég rendelkezésére álljon, te­hát jégverme legyen. A csomago­láshoz való kosarakat is maga fon­hatja s így téli időben is, mikor sokszor kényszerszünetet kell tar­tani, foglalkozás és mellékkereset­hez jutnak a munkások. Az öntudatos halász ismerje a szervezkedésben, a jól kiépített érdekképviseletben rejlő erkölcsi erőt és ezért az egyesületi életben is tevékenyen vegyen részt. Nem elég fizető tagnak lenni. Ne a mostani háborús viszonyo­kat tartsuk szem előtt, amikor minden élelmiszer kellendő, ha­nem gondoljunk a mégis csak el­jövendő békeidőkre, mikor újra a vevő kerül felül és a termelőnek kereskedőnek egyaránt alkalmaz­kodnia kell a piac igényeihez. En­nek szemmeltartásával vigyázni kell arra, hogy a vevő a mai vi­szonyok közt is elfogadható, vá­sárlóerejéhez mért árban juthas­son halhoz, mert különben elfor­dul tőle és akkor nem lesz köny­­nyű ismét a rendszeres halvásár­láshoz hozzászoktatni. E tekintetben az egyéni iniciatí­­vára, az egyéni leleményességére vagyunk utalva, mert a gazdasági élet gerince mindig a magánüzem lesz. Ezért kell, hogy szakképzett ha­lászokat és halkereskedőket nevel­jünk, akik foglalkozásukat, nem­csak kenyérkereseti forrásnak, hanem hivatásnak is tekintik. Id. Zimmer Ferenc halászmester, kereskedelmi főtanácsos. összefügg 1­ 5 LAPSZEMLE A periphyton jelentősége a hajózásban. Irta: Mladiáta A. J. főkapitány, mérnök. (Megjelent: A Tenger 1942. évi XXXII. évfolyamának VII—IX. számában). A szerző behatóan foglalkozik évtizedeken át gyűjtött gyakorlati tapasztalatai és külföldi tanulmányok alapján a hajózással szorosan összefüggő és fontos periphyton problé­mával. A periphyton a hajó külhéjára letelepedő növényi és ál­lati szervezetek összessége. A periphyton­nak nagy szerepe van a hajózásban, mert ez egyrészt a hajó menetellenállá­sát növeli, másrészt elősegíti a hajó fenék lemezeinek rozs­­dásodását, korrózióját. A hajó menetellenállása a súrlódástól és az alaki ténye­zőtől függ. A súrlódás a hajó vízalatti felületének érdessé­gével arányos — amit a rátelepülő lények száma, minősége és mennyisége jelentősen megváltoztathat. A hajók kellő karbantartásának hiányában — hosszabb tartózkodás vízben, felületes és elsietett tisztogatás és mázo­lás — a periphyton oly nagy mérvű elszaporodása következ­het be, hogy nemcsak a menetellenállás növekszik meg, azaz a hajó sebessége több csomóval (1 csomó: 1852 m/óra) csök­kenhet, hanem üzemanyag (tüzelőszer) fogyasztása is jelen­tősen nagyobbodhat, sőt a hajó súlya is növekszik, valamint a hajófenék vasalkatrészei is jobban rozsdásodhatnak. A szerző ezt sok érdekes és tanulságos példával világítja meg. Nem lesz érdektelen, ha ezek közül egy-kettőt idézek. Pl. egy 32 csomós torpedóromboló az északi Atlanti óceán vizein 8 hónap után 3 csomót vesztett sebességéből, amely­­­nek legyőzése kb. 10.000 t. lóerőt, azaz 30°/o erőtöbbletet je­lentett. — Egy 20.000 tonnás csatahajón egy dokkolás alkal­mával a szerző kb. 40 tonna súlyú nedves periphyton­t álla­pított meg, ami kb. 10 kg/m2 megterhelést jelentett. — Ro­­zsesturenszky orosz flottájának tragikus sorsához nagyban hozzájárult a periphyton. Ugyanis a hajókon levő lerakodá­sok következtében előidézett sebességcsökkenés legyőzése nagy szénfogyasztást jelentett, amit csak széntöbblet leraká­sával biztosítottak és ez így a hajók stabilitását csökkentette, mélyebb lemerülést eredményezve. E példák eléggé indokolják már­is ama nagyjelentőségű kutató munkát, melyet egyes intézetek végeznek műszaki, biológiai és gazdasági szempontból a periphyton lehető csök­kentése és a hajótest kellő megóvása érdekében. A periphyton összetételének és jellegének megállapítása is számos kutatót foglalkoztat, minthogy az az egyes élővizek lakóira jellemző és kiegészíti a hydrobiológiai ismereteket. Szerzőnk is munkájának második részében részletesen ismerteti mind az állati, mind a növényi letelepülések össze­tevőit, kitérve egyes természetbúvárok (Hentschl, Knipo­­witsch) vonatkozó munkásságára és utalva a Fekete és Azovi tengerek, valamint a Volga folyam hajózási szempontból is jellegzetes hydrobiológiai megnyilvánulásaira. Sz. Z. * Halászat. Irta: id. Zimmer Ferenc halászmester, keres­kedelmi főtanácsos (Megjelent: a Magyar-Bulgár Gazdasági Szemle II. bővített kiadásában, Magyarország—Bulgária című Emlékkönyvben.) A szerző — az OHB tiszteletbeli és a jelenlegi választmá­nyának tagja — munkájában a magyar halászat múltjával foglalkozik. A magyar halászat történelmének beható isme­retéről tesz tanúságot művében. Az Árpádok idejétől napjainkig ismerteti a magyar ha­lászatnak, mint gazdasági termelési ágnak és mint foglalko­zás v. iparágnak fejlődését, jelentőségét, vagy lehanyatlását és visszaesését. A történelmi ismertetés során párhuzamot von Hazánk és a külföld „halászati“ múltja között. Részletesen ismerteti a honi gyakorlati és gazdasági halászati szakirodalmat. Utal a történelmi fejlődés folyamán kialakult halászat-vadászat sorsközösség ellenére mutatkozó ellentétekre és azok gazda­sági-természetellenes hátrányaira. A szabad — nyílt — vizek halászatán kívül a tógazda­ságok jelentőségére is kitér. Behatóan foglalkozik a hazai halállomány csökkenésének előidézőivel, valamint a mester­séges haltenyésztés felkarolásának szükségességével. A magyar-bulgár gazdasági együttműködést a szerző munkája is nagyban előmozdítja. Sz. Z.

Next