Halászat, 1944 (45. évfolyam, 1-10. szám)
1944-01-15 / 1. szám
elbontó szervezetek (r e d u n c e n s e k), baktériumok feladata. Igaz, hogy a felvett szénvegyületek kicsiny hányadát a fogyasztók is vízzé és széndioxiddá oxidálják, de csak annyit, amennyi saját energiaszükségletük fedezésére szükséges. A szerves anyagok tulajdonképeni elbontását a természetes vizekben a baktériumok végzik és ezzel a körfolyamatot megfordíthatóvá is teszik, vagyis a vizek önellátásának, autarkiájának folytonosságát biztosítják. Igaz, hogy tökéletesen autark víz a természetben nincsen, mert idegen életterekből, pl. a szárazföldről is kerülhetnek minden vízi élettérbe kisebb-nagyobb mennyiségben olyan szervesanyagok, amelyek nem ott keletkeztek. Különösen áll ez a dystroph vizekre, vagy a rothadó szervesanyagokat magukkal hordozó szennyvizekkel szennyezett befogadókra. De ilyenek a mesterséges halastavak is, amelyekbe mint tudjuk, a halaknak mesterséges takarmányt juttatnak. Mint az itt röviden összefoglaltakból is megítélhető, a természetes és mesterséges halasvizek a limnológia mai állása szerint, olyan zárt rendszernek tekinthetők, amelyben az összes természeti tényezők, az ú. n. környezeti (millió) tényezők, nem különben a vízben végbemenő biológiai folyamatok egymással kölcsönös egyensúlyban állanak Ez a körülmény teszi lehetővé, hogy a vizekben lejátszódó biológiai történés megismerésére a fizika exakt kutató módszereit használhatjuk fel. Az egyensúly fogalmát és annak törvényszerűségeit ugyanis a fizikai kutatás körében állapították meg és valóban már ott tartunk, hogy a vizekben megfigyelhető biológiai jelenségeket egységes nézőpontból a fizikai egyensúly törvényein keresztül tanulmányozzuk. Ez az irányzat most van kialakulóban, ezért ma még nagyobb jelentőségű gyakorlati eredmények nem állanak rendelkezésünkre, de minden reményünk meg lehet arra, hogy az eljövendő évtizedek folyamán egymást fogják követni olyan felfedezések, amelyek a gyakorlati haltenyésztés terén is igazi haladást jelentenek. A halászatról és ami vele A halászat régi időktől fogva mostoha gyermeke volt a magyar mezőgazdaságnak. Amit a kulturális haladás folytán beállt fejlemények meghagytak, elvitte a rablógazdálkodás. A halászatnak, mint gazdasági termelési ágnak pedig már a honfoglalás előtti magyarság életében jelentős szerepe volt, mert a vándorlására kényszerült magyarok mindig vízben dús tájakon táboroztak. Bizonyos hogy miképpen a vadászat, úgy a halászat is fontos és kedvelt eleségszerző foglalkozása volt a szabad magyaroknak, de még a XIV. és XV. században is, — mai fogalmak szerint — hihetetlen mennyiségű halat fogyasztottak elődeink. Könnyű is volt azonban a középkorban sok halat fogyasztani, mikor írott emlékeink szerint meseszerű halbőség volt a folyóvizekben. A halak szaporodási lehetőségeit biztosították az Alföld és Dunántúl vadvizekkel ellepett térségei. Ha túlzás is volt az, amit elemista koromban — régen volt —, tanultam, hogy a Tiszában több a hal, mint a víz, annyi bizonyos, hogy a konvenció megállapításánál a cselédség kikötötte, hogy hetenként kétszernél többször nem szabad nekik halat adni. Azt is tudjuk OLÁH MIKLÓS érsek révén, hogy a tavaszi áradás idején a Tisza , a Duna, Temes, Fertő és Balaton környékén szinte bűzhödt a levegő az apadás után kintrekedt és elpusztult halaktól. Ez időben, de még a XVII. században is feltűnően bővelkedtek folyóvizeink a tokfélékben, így kecsegében, sőregben és hatalmas, több mázsás vizákban. Ha a régi nagy halbőséget a vadvizek lecsapolása, a folyammedrek szabályozása, az ipari vízhasználatok, duzzasztóművek, a vegyi üzemek okozta vízszenvezés és a felfokozott vízi forgalom miatt nem is állíthatjuk ugyan újra viszsza, helyes gazdálkodás mellett azonban mégis ismét népessé tehetjük folyóvizeinket. Ennek első feltétele a halászat szigorú ellenőrzése, vagyis a rablóhalászat megszüntetése. Nem szabad előfordulnia annak, amit a Bácska visszacsatolása után láttunk, hogy ezer és ezer mázsa oly 15—20 dekás csukát, apró kecsegét, süllőt és harcsát fogtak ki, valamint sok ezer mázsa 4—5 dekás különböző fehérhal féleség került piacra, melyek emberi fogyasztásra alkalmatlan áruk voltak, viszont éppen ezek a süllő, harcsa és csukák nagyszerű táplálékai. Törvényileg kell kényszeríteni a halászati jogbérlőket a népesítésre. Csakhogy itt elsősorban meg kell változtatni a mostani bérleti rendszert. Nem lehet kívánni egy bérlőtől sem, hogy 6 évi bérleti időtartalomra népesítsen, s halállományát kímélje, ha ki van téve annak, hogy az általa nevelt halhoz nem is tud már hozzájutni, mert lejár a bérleti szerződése. Racionális halgazdaságot csak úgy lehet vezetni, ha a bérlet a bérbevevőnek hosszabb időre biztosítva van. Tizenöt év, de legkevesebb 12 év a minimum, amire a bérlőnek szüksége van, hogy a bérbe vett vizet úgy kezelje, hogy az ne csak kenyeret adjon neki, hanem hogy — ami nemzetgazdasági szempontból fontos — az állományát gyarapítsa. De arra is ügyelnünk kell, hogy vizeink avatott kezekbe kerüljenek. A halászati jog gyakorlását azért képesítéshez kell kötni. Ezzel szemben biztosítani kell, hogy a mesterségét megtanult halász vízhez is jusson. Anomália például, hogy az Apafin halászcéh még ma is 300-nál több halászmestert tart nyilván, akiknek fele sem űzi azonban mesterségét, a másik fele pedig más vizén zsellérszámban dolgozik. Mint anomáliát felemlítem még, hogy — mint értesültem — a 300 halászmester mellett mindössze csak 10 a halászinastanuló! Ha a magyar halászt megfelelő elméleti és gyakorlati kiképzésben részesítjük, akkor mesterségét is jobban megbecsüli, látóköre tágul, öntudata és vállalkozó szelleme erősbödik s így könnyebben jut birtokába mindazon előfeltételeknek, melyek önálló egzisztencia megalapozásához, halászbérlet megszerzéséhez, vagy ilyenbe való társuláshoz szükségesek. A szakképzett halász több termelés alatt nemcsak a napi halzsákmánynak minél nagyobb bőségét, hanem a halállomány megóvását és gyarapítását is értse. Az igazi halászmester nemcsak a hal kifogásához, hanem a haltenyésztéséhez is értsen, aki nem tartja vízbedobott pénznek az ivadéknak vagy a jól megválasztott tenyészanyagnak az árát. A tanult halásznak értenie kell a hal kezeléséhez, annak kifogása utáni alkalmas — élve vagy jegekten — való tárolásához. Különös gondot igényel a hal csomagolása, mert annak értéke attól függ, hogy milyen állapotban kerül a kereskedő kezéhez. E tekintetben még sok panaszra van okunk. Minden halászbérlőnek gondja legyen, hogy a csomagoláshoz szükséges jég rendelkezésére álljon, tehát jégverme legyen. A csomagoláshoz való kosarakat is maga fonhatja s így téli időben is, mikor sokszor kényszerszünetet kell tartani, foglalkozás és mellékkeresethez jutnak a munkások. Az öntudatos halász ismerje a szervezkedésben, a jól kiépített érdekképviseletben rejlő erkölcsi erőt és ezért az egyesületi életben is tevékenyen vegyen részt. Nem elég fizető tagnak lenni. Ne a mostani háborús viszonyokat tartsuk szem előtt, amikor minden élelmiszer kellendő, hanem gondoljunk a mégis csak eljövendő békeidőkre, mikor újra a vevő kerül felül és a termelőnek kereskedőnek egyaránt alkalmazkodnia kell a piac igényeihez. Ennek szemmeltartásával vigyázni kell arra, hogy a vevő a mai viszonyok közt is elfogadható, vásárlóerejéhez mért árban juthasson halhoz, mert különben elfordul tőle és akkor nem lesz könynyű ismét a rendszeres halvásárláshoz hozzászoktatni. E tekintetben az egyéni iniciatívára, az egyéni leleményességére vagyunk utalva, mert a gazdasági élet gerince mindig a magánüzem lesz. Ezért kell, hogy szakképzett halászokat és halkereskedőket neveljünk, akik foglalkozásukat, nemcsak kenyérkereseti forrásnak, hanem hivatásnak is tekintik. Id. Zimmer Ferenc halászmester, kereskedelmi főtanácsos. összefügg 1 5 LAPSZEMLE A periphyton jelentősége a hajózásban. Irta: Mladiáta A. J. főkapitány, mérnök. (Megjelent: A Tenger 1942. évi XXXII. évfolyamának VII—IX. számában). A szerző behatóan foglalkozik évtizedeken át gyűjtött gyakorlati tapasztalatai és külföldi tanulmányok alapján a hajózással szorosan összefüggő és fontos periphyton problémával. A periphyton a hajó külhéjára letelepedő növényi és állati szervezetek összessége. A periphytonnak nagy szerepe van a hajózásban, mert ez egyrészt a hajó menetellenállását növeli, másrészt elősegíti a hajó fenék lemezeinek rozsdásodását, korrózióját. A hajó menetellenállása a súrlódástól és az alaki tényezőtől függ. A súrlódás a hajó vízalatti felületének érdességével arányos — amit a rátelepülő lények száma, minősége és mennyisége jelentősen megváltoztathat. A hajók kellő karbantartásának hiányában — hosszabb tartózkodás vízben, felületes és elsietett tisztogatás és mázolás — a periphyton oly nagy mérvű elszaporodása következhet be, hogy nemcsak a menetellenállás növekszik meg, azaz a hajó sebessége több csomóval (1 csomó: 1852 m/óra) csökkenhet, hanem üzemanyag (tüzelőszer) fogyasztása is jelentősen nagyobbodhat, sőt a hajó súlya is növekszik, valamint a hajófenék vasalkatrészei is jobban rozsdásodhatnak. A szerző ezt sok érdekes és tanulságos példával világítja meg. Nem lesz érdektelen, ha ezek közül egy-kettőt idézek. Pl. egy 32 csomós torpedóromboló az északi Atlanti óceán vizein 8 hónap után 3 csomót vesztett sebességéből, amelynek legyőzése kb. 10.000 t. lóerőt, azaz 30°/o erőtöbbletet jelentett. — Egy 20.000 tonnás csatahajón egy dokkolás alkalmával a szerző kb. 40 tonna súlyú nedves periphytont állapított meg, ami kb. 10 kg/m2 megterhelést jelentett. — Rozsesturenszky orosz flottájának tragikus sorsához nagyban hozzájárult a periphyton. Ugyanis a hajókon levő lerakodások következtében előidézett sebességcsökkenés legyőzése nagy szénfogyasztást jelentett, amit csak széntöbblet lerakásával biztosítottak és ez így a hajók stabilitását csökkentette, mélyebb lemerülést eredményezve. E példák eléggé indokolják máris ama nagyjelentőségű kutató munkát, melyet egyes intézetek végeznek műszaki, biológiai és gazdasági szempontból a periphyton lehető csökkentése és a hajótest kellő megóvása érdekében. A periphyton összetételének és jellegének megállapítása is számos kutatót foglalkoztat, minthogy az az egyes élővizek lakóira jellemző és kiegészíti a hydrobiológiai ismereteket. Szerzőnk is munkájának második részében részletesen ismerteti mind az állati, mind a növényi letelepülések összetevőit, kitérve egyes természetbúvárok (Hentschl, Knipowitsch) vonatkozó munkásságára és utalva a Fekete és Azovi tengerek, valamint a Volga folyam hajózási szempontból is jellegzetes hydrobiológiai megnyilvánulásaira. Sz. Z. * Halászat. Irta: id. Zimmer Ferenc halászmester, kereskedelmi főtanácsos (Megjelent: a Magyar-Bulgár Gazdasági Szemle II. bővített kiadásában, Magyarország—Bulgária című Emlékkönyvben.) A szerző — az OHB tiszteletbeli és a jelenlegi választmányának tagja — munkájában a magyar halászat múltjával foglalkozik. A magyar halászat történelmének beható ismeretéről tesz tanúságot művében. Az Árpádok idejétől napjainkig ismerteti a magyar halászatnak, mint gazdasági termelési ágnak és mint foglalkozás v. iparágnak fejlődését, jelentőségét, vagy lehanyatlását és visszaesését. A történelmi ismertetés során párhuzamot von Hazánk és a külföld „halászati“ múltja között. Részletesen ismerteti a honi gyakorlati és gazdasági halászati szakirodalmat. Utal a történelmi fejlődés folyamán kialakult halászat-vadászat sorsközösség ellenére mutatkozó ellentétekre és azok gazdasági-természetellenes hátrányaira. A szabad — nyílt — vizek halászatán kívül a tógazdaságok jelentőségére is kitér. Behatóan foglalkozik a hazai halállomány csökkenésének előidézőivel, valamint a mesterséges haltenyésztés felkarolásának szükségességével. A magyar-bulgár gazdasági együttműködést a szerző munkája is nagyban előmozdítja. Sz. Z.