Honi Ipar, 1928 (21. évfolyam, 1-22. szám)

1928-01-05 / 1. szám

SZOCIÁLPOLITIKAI KÉRDÉSEK Irta: CHORIN FERENC dr., a Munkaadó Központ elnöke A szociálpolitika szoros összefüggésben van a termelési politi­kával és attól soha el nem választható. Minden komoly szociálpo­litika csak akkor lehet sikeres és valóban eredményes, ha kellően átgondolt, jól megalapozott termelési politikán épül fel. Teljesen igaza van Vass népjóléti miniszter úrnak, amikor egyre azt han­goztatja, hogy az okos szociálpolitika érdekében hozott terhek hasznos beruházásoknak tekintendők, mert az ennek nyomán támadó szociális megnyugvás biztosítja a termelés zavartalanságát. A gyáriparosok ezt elfogadják és csupán azt feszik hozzá, hogy minden szociálpolitikai alkotás csak akkor egészséges és csak akkor éri el valóban a kitűzött célt, ha a termelés menetét károsan nem befolyásolja. A termelésért és gazdasági életért felelős tényezők kötelessége eltalálni a szociálpolitikai alkotások helyes mértékét. A gazdasági élet története mutatja, hogy a szociális alkotások akkor bontakoztak ki teljes nagyságukban, amikor az ipari fejlő­dés nagy lépésekben haladt előre. Maga Bismarck, a nagy példamu­tató, a szociális alkotásokat a hatalmasan fejlődő német ipar vál­tóira rakta és számos példa van arra, hogy ott, ahol a szociális terhek tekintetében túlzásba mentek, elmaradt az eredmény és ahelyett, hogy ezek írként hatottak volna, a gazdasági élet fejlő­dését megbénították és a kívánt cél visszáját érték el. A mi speciális magyar viszonyaink között egyet szeretnék külö­nös nyomatékkal hangsúlyozni: és ez fiatal iparunk versenyképes­sége. Elsősorban számolnunk kell a bennünket környező ipari álla­mokkal és sohasem szabad a magyar iparra olyan terheket raknunk, melyek meghaladnák a velünk versenyző államokéit. Mindig óva­tosan kell mérlegelnünk gyermekkorát élő iparunk versenyképes­ségét és éppen azért nem lehet sem adóval, sem ezzel azonos határú szociális terhekkel erősebben sújtani, mint aminő terhek a szomszé­dos államokban fennállanak. Ez a két általános szempont dominálja mindig a gyáripar állásfoglalását a szociálpolitikai javaslatok tekintetében. Ha már­most ezt az általános elgondolást rá akarom vetíteni a konkrét kér­désekre, úgy jelenleg két probléma áll előttünk. Az egyik a betegsegélyző pénztár megalkotása és az auto­nómia újból való életbeléptetése. Tudott dolog, hogy a gyáripar az autonómia teljessége mellett szállt síkra, de a jelenlegi keretek között is teljesíteni fogja kö­telességét és különösen arra akar vigyázni, hogy az adminisztrációs túlköltekezése ne terhelje fele­sleges módon a szervezetet. Nem hall­gathatom el, hogy ebben a tekintetben az utóbbi időben bizonyos aggodalmak támadtak az érdekeltség körében és szükség lesz ezeknek, a rendelkezésre bocsátandó számok megvilágításával való, mielőbbi tisztázására. A második kérdés az öregség- és rokkantsági biztosítás küszö­bön álló megvalósítása, illetve az ezt célzó javaslat közeljövőben várható nyilvánosságrahozatala. A biztosítás megvalósítását a gyáripari érdekeltség a maga részéről mindig helyeselte és ennek megvalósítása elé az ipar nem fog akadályokat gördíteni. Mindannyian átérezzük annak fontossá­gát, hogy a munkásnak aggkár és rokkantság esetére biztosítva kell lennie, mert ezzel is növekszik benne a hazához való hozzátarto­­zandóság érzése. Ezzel kapcsolatban azt követeljük az előbb han­goztatott meggondolás alapján, hogy az új biztosítás megvalósításával egyidőben csökkenteni kell a betegségi biztosítás kulcsát, az eddigi szolgáltatások mértékét, melyek csak abban találják magyarázatukat, hogy nálunk az aggkori és rokkantsági biztosítás még nem volt életbe­léptetve. Remélem, hogy a javaslat ebben a tekintetben kellő meg­nyugvást fog hozni Már most hangsúlyozzuk: elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az új biztosítás az állam megfelelő pénzügyi hozzájárulása nélkül jöhessen létre. Enélkül sehol a külföldön ezt megcsinálni nem tud­ták és nem tartjuk lehetségesnek, hogy nálunk, sokkal szegé­nyebb ipari és gazdasági viszonyok mellett, enélkül történhessék ez intézmény megalapozása és felépítése. Meggyőződésem, hogy az új életre kelő Horn Ipar, amikor a régi tűzzel és a régi lelkesedéssel akarja szolgálni a gyáripar életbe­vágó érdekeit, ezzel egyszersmind szolgálni fogja a szociálpolitiká­nak ezzel szorosan összefüggő ügyét, szolgálni fogja elsősorban a munkásság ezreinek újabb és újabb ipartelepek alapítása útján való foglalkoztatását és ezzel a legeredményesebb és leghaszno­sabb szociálpolitikát. FEL A SZÍVEKKEL! Irta: BUDAY-GOLDBERGER LEÓ dr. A legnépszerűbb közgazdasági vitatéma manapság kétségkívül kül­kereskedelmi mérlegünk passzivitása. Gazdasági közvéleményünk egé­szen szokatlan érdeklődéssel fordul e kérdés felé. És helyesen cselek­szik, mert ennél fontosabb, életbevágóbb problémát ez időszerint nem ismerünk. A statisztikai hivatal külkereskedelmi kimutatása ma a legkelen­dőbb olvasmány.­ De nem egyformán olvasunk benne. Az egyik csüg­gedten hajtja a könyvre fejét. A másik elszántságot és energiát merít belőle. Elszántságot arra, hogy fokozott erővel vegye fel a harcot az ellenünk felvonuló sötét számokkal. Kérdezem: ki a magyar gazdasági talpraállás katonája: a defe­­tista, vagy­ az optimista? Melyikük vihet bennünket előre a gazdasági kibontakozás útján? Az-e, aki belenyugvást és lemondást prédikál? Avagy az, aki bele akar gázolni a számok rengetegébe és arra akarja kényszeríteni a statisztikát, hogy szépet mutasson nekünk, amikor belenézünk tükrébe? Van-e ok a csüggedésre, amikor vitán felül­ áll, hogy lehet küzdeni a külkereskedelmi mérleg passzivitása ellen ? Nem beszélek arról, hogy a behozatali többlet növekedésének túlnyomó része nyersanyagokra­ és félgyártmányokra esik, tehát nagyrészt fogyasztóképességünk meg­izmosodásának tudható be. Gazdaságilag másképen konstruált álla­mokban ez a körülmény talán egymagában elégséges volna arra, hogy az egész kérdést kirekessze az aktualitások sorából. Nálunk azonban a kereskedelmi mérleg olyan döntő, mondhatnám kizárólagos fontos­ságú tényezője fizetőmérlegünknek, hogy a behozatali többlet növeke­dése ellen így is keresztesháborút kell hirdetnünk. Hadait szenni, de hogyan? Minden rendelkezésre álló eszközzel. Ezek közül az egyik, a leginkább kínálkozó: a mezőgazdasági kivitel fokozásának útja, ma igen nehezen járható út. Az egyes államok autarkiára való törekvése egyre jobban szűkíti az ösvényt, amelyet csak a világkonjunktúra speciális alakulása tud majd időnként tágí­tani. De akárhogyan is vélekedjünk­ ezen a ponton, egy bizonyos: a mezőgazdasági kivitel nem lehet egyedüli fegyverünk. Emellett más, élesebb és megbízhatóbb fegyverekre van szükségünk: a felesleges külföldi behozatal megszorítására és ezzel kapcsolatosan a hazai, fogyasztásnak a hazai termelés szolgálatába állítására. Ennek előfel­tétele a társadalom talajának okszerű és szakszerű megmunkálása. Ezt az eszmét szolgálta húsz esztendőn keresztül nagy sikerrel a Honi Ipar és az idők hívó szavának engedve, ennek zászlaját bontja most ki újra. Ez azonban egymagában nem elegendő. Mert h­a el is fogadjuk Biró Pál számvetését, mely szerint az ipari félgyártmányok és kész iparcikkek behozatalának minden 10%-os csökkenése kerek 53 millió pengővel javítana mérlegünkön, be kell látnunk, hogy a trianon­­szabta keretek szűk határt szabnak fogyasztóképességünknek, s ennél sokkal többet várhatunk ipari kivitelünktől, amelyről ugyancsak Biró

Next