Honi Ipar, 1928 (21. évfolyam, 1-22. szám)
1928-01-05 / 1. szám
SZOCIÁLPOLITIKAI KÉRDÉSEK Irta: CHORIN FERENC dr., a Munkaadó Központ elnöke A szociálpolitika szoros összefüggésben van a termelési politikával és attól soha el nem választható. Minden komoly szociálpolitika csak akkor lehet sikeres és valóban eredményes, ha kellően átgondolt, jól megalapozott termelési politikán épül fel. Teljesen igaza van Vass népjóléti miniszter úrnak, amikor egyre azt hangoztatja, hogy az okos szociálpolitika érdekében hozott terhek hasznos beruházásoknak tekintendők, mert az ennek nyomán támadó szociális megnyugvás biztosítja a termelés zavartalanságát. A gyáriparosok ezt elfogadják és csupán azt feszik hozzá, hogy minden szociálpolitikai alkotás csak akkor egészséges és csak akkor éri el valóban a kitűzött célt, ha a termelés menetét károsan nem befolyásolja. A termelésért és gazdasági életért felelős tényezők kötelessége eltalálni a szociálpolitikai alkotások helyes mértékét. A gazdasági élet története mutatja, hogy a szociális alkotások akkor bontakoztak ki teljes nagyságukban, amikor az ipari fejlődés nagy lépésekben haladt előre. Maga Bismarck, a nagy példamutató, a szociális alkotásokat a hatalmasan fejlődő német ipar váltóira rakta és számos példa van arra, hogy ott, ahol a szociális terhek tekintetében túlzásba mentek, elmaradt az eredmény és ahelyett, hogy ezek írként hatottak volna, a gazdasági élet fejlődését megbénították és a kívánt cél visszáját érték el. A mi speciális magyar viszonyaink között egyet szeretnék különös nyomatékkal hangsúlyozni: és ez fiatal iparunk versenyképessége. Elsősorban számolnunk kell a bennünket környező ipari államokkal és sohasem szabad a magyar iparra olyan terheket raknunk, melyek meghaladnák a velünk versenyző államokéit. Mindig óvatosan kell mérlegelnünk gyermekkorát élő iparunk versenyképességét és éppen azért nem lehet sem adóval, sem ezzel azonos határú szociális terhekkel erősebben sújtani, mint aminő terhek a szomszédos államokban fennállanak. Ez a két általános szempont dominálja mindig a gyáripar állásfoglalását a szociálpolitikai javaslatok tekintetében. Ha mármost ezt az általános elgondolást rá akarom vetíteni a konkrét kérdésekre, úgy jelenleg két probléma áll előttünk. Az egyik a betegsegélyző pénztár megalkotása és az autonómia újból való életbeléptetése. Tudott dolog, hogy a gyáripar az autonómia teljessége mellett szállt síkra, de a jelenlegi keretek között is teljesíteni fogja kötelességét és különösen arra akar vigyázni, hogy az adminisztrációs túlköltekezése ne terhelje felesleges módon a szervezetet. Nem hallgathatom el, hogy ebben a tekintetben az utóbbi időben bizonyos aggodalmak támadtak az érdekeltség körében és szükség lesz ezeknek, a rendelkezésre bocsátandó számok megvilágításával való, mielőbbi tisztázására. A második kérdés az öregség- és rokkantsági biztosítás küszöbön álló megvalósítása, illetve az ezt célzó javaslat közeljövőben várható nyilvánosságrahozatala. A biztosítás megvalósítását a gyáripari érdekeltség a maga részéről mindig helyeselte és ennek megvalósítása elé az ipar nem fog akadályokat gördíteni. Mindannyian átérezzük annak fontosságát, hogy a munkásnak aggkár és rokkantság esetére biztosítva kell lennie, mert ezzel is növekszik benne a hazához való hozzátartozandóság érzése. Ezzel kapcsolatban azt követeljük az előbb hangoztatott meggondolás alapján, hogy az új biztosítás megvalósításával egyidőben csökkenteni kell a betegségi biztosítás kulcsát, az eddigi szolgáltatások mértékét, melyek csak abban találják magyarázatukat, hogy nálunk az aggkori és rokkantsági biztosítás még nem volt életbeléptetve. Remélem, hogy a javaslat ebben a tekintetben kellő megnyugvást fog hozni Már most hangsúlyozzuk: elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az új biztosítás az állam megfelelő pénzügyi hozzájárulása nélkül jöhessen létre. Enélkül sehol a külföldön ezt megcsinálni nem tudták és nem tartjuk lehetségesnek, hogy nálunk, sokkal szegényebb ipari és gazdasági viszonyok mellett, enélkül történhessék ez intézmény megalapozása és felépítése. Meggyőződésem, hogy az új életre kelő Horn Ipar, amikor a régi tűzzel és a régi lelkesedéssel akarja szolgálni a gyáripar életbevágó érdekeit, ezzel egyszersmind szolgálni fogja a szociálpolitikának ezzel szorosan összefüggő ügyét, szolgálni fogja elsősorban a munkásság ezreinek újabb és újabb ipartelepek alapítása útján való foglalkoztatását és ezzel a legeredményesebb és leghasznosabb szociálpolitikát. FEL A SZÍVEKKEL! Irta: BUDAY-GOLDBERGER LEÓ dr. A legnépszerűbb közgazdasági vitatéma manapság kétségkívül külkereskedelmi mérlegünk passzivitása. Gazdasági közvéleményünk egészen szokatlan érdeklődéssel fordul e kérdés felé. És helyesen cselekszik, mert ennél fontosabb, életbevágóbb problémát ez időszerint nem ismerünk. A statisztikai hivatal külkereskedelmi kimutatása ma a legkelendőbb olvasmány. De nem egyformán olvasunk benne. Az egyik csüggedten hajtja a könyvre fejét. A másik elszántságot és energiát merít belőle. Elszántságot arra, hogy fokozott erővel vegye fel a harcot az ellenünk felvonuló sötét számokkal. Kérdezem: ki a magyar gazdasági talpraállás katonája: a defetista, vagy az optimista? Melyikük vihet bennünket előre a gazdasági kibontakozás útján? Az-e, aki belenyugvást és lemondást prédikál? Avagy az, aki bele akar gázolni a számok rengetegébe és arra akarja kényszeríteni a statisztikát, hogy szépet mutasson nekünk, amikor belenézünk tükrébe? Van-e ok a csüggedésre, amikor vitán felül áll, hogy lehet küzdeni a külkereskedelmi mérleg passzivitása ellen ? Nem beszélek arról, hogy a behozatali többlet növekedésének túlnyomó része nyersanyagokra és félgyártmányokra esik, tehát nagyrészt fogyasztóképességünk megizmosodásának tudható be. Gazdaságilag másképen konstruált államokban ez a körülmény talán egymagában elégséges volna arra, hogy az egész kérdést kirekessze az aktualitások sorából. Nálunk azonban a kereskedelmi mérleg olyan döntő, mondhatnám kizárólagos fontosságú tényezője fizetőmérlegünknek, hogy a behozatali többlet növekedése ellen így is keresztesháborút kell hirdetnünk. Hadait szenni, de hogyan? Minden rendelkezésre álló eszközzel. Ezek közül az egyik, a leginkább kínálkozó: a mezőgazdasági kivitel fokozásának útja, ma igen nehezen járható út. Az egyes államok autarkiára való törekvése egyre jobban szűkíti az ösvényt, amelyet csak a világkonjunktúra speciális alakulása tud majd időnként tágítani. De akárhogyan is vélekedjünk ezen a ponton, egy bizonyos: a mezőgazdasági kivitel nem lehet egyedüli fegyverünk. Emellett más, élesebb és megbízhatóbb fegyverekre van szükségünk: a felesleges külföldi behozatal megszorítására és ezzel kapcsolatosan a hazai, fogyasztásnak a hazai termelés szolgálatába állítására. Ennek előfeltétele a társadalom talajának okszerű és szakszerű megmunkálása. Ezt az eszmét szolgálta húsz esztendőn keresztül nagy sikerrel a Honi Ipar és az idők hívó szavának engedve, ennek zászlaját bontja most ki újra. Ez azonban egymagában nem elegendő. Mert ha el is fogadjuk Biró Pál számvetését, mely szerint az ipari félgyártmányok és kész iparcikkek behozatalának minden 10%-os csökkenése kerek 53 millió pengővel javítana mérlegünkön, be kell látnunk, hogy a trianonszabta keretek szűk határt szabnak fogyasztóképességünknek, s ennél sokkal többet várhatunk ipari kivitelünktől, amelyről ugyancsak Biró