Honi Ipar, 1932 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1932-01-01 / 1. szám

4 HONI IPAR XXV. évfolyam, 1. szám Devizaklíring és nyersanyagellátás Irta: Dr. BUDAY-GOLDBERGER LEÓ nemzetközi gazdaságpolitika terén egy új szerződési forma lépett homlaktérbe és szo­rítja hátra a kereskedelempolitikai diplomá­cia eddigi főműfaját, a vámtarifaszerződése­­ket. Ez az új instrumentum a deviza-klíring­­egyezmény. Amíg eddig a vámszerződések állapították meg két ország egymással való forgalmának kereteit, most, a kötött devizaforgalom mellett, ez az évszá­zados egyezmény típus, jelentőségében súlyosan lefokozva, átengedi terét a devizaforgalmat szabályozó nemzetközi egyezményeknek. Eddig a kormányok kereskedelempolitikai delegátusai döntötték el a külkereskedelem sorsát, most a nemzeti jegybankok kezébe van letéve az árubehozatal és kivitel ügye. Megkötöttük a klíringegyezményt Svájccal és Ausztriá­val. Nem akarom lebecsülni ennek a két egyezménynek ér­tékét, annál kevésbé, mert ezek alapján épen azzal a két or­szággal való forgalomban, amelyekkel szemben eddigi kül­kereskedelmi mérlegünk aktív, csökkennek a fizetési forga­lom akadályai. Mégis rá kell mutatnom egy súlyos ellentmon­dásra, ami a klíringegyezmények megkötése következtében a kötött devizaforgalom célja tekintetében mutatkozik. A sza­bad devizaforgalom megszüntetésének súlyos terheit csak az a tudat teszi elviselhetővé, hogy a kötött forgalommal gátat állítunk az ország kereskedelmi és fizetési mérlege romlá­sának, amikor a Nemzeti Bank révén az államhatalom be­folyást szerez arra, hogy az áruhitelek halmozása megszűn­jék és a kereskedelmi mérleg olyan aktív szaldót érhessen el, ami lehetővé teszi a fizetési mérleg egyensúlyának fenn­tartását. A klringe­gyezmények ezt a gátat, sajnos, áttörik. Egy olyan országgal szemben, ahol klíringegyezmény nem köti meg a jegybank kezét, megvan annak a lehetősége, hogy a devizakiutalásokkal befolyásolhassuk az import mértékét. A kötött devizagazdálkodásnak ezt az egyetlen előnyét meg­szünteti a klíring. Pontosan kitűnik ez a magyar-osztrák devizaegyezményből. Ennek értelmében mindkét kormány kötelezi magát arra, hogy a kölcsönös kivitelt a devizagaz­dálkodás útján nem veti alá semmiféle, a kereskedelempoli­tikai egyezményben meg nem okolt korlátozásnak. Mit jelent ez más szóval? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a Nemzeti Bank­­az Ausztriával való Viszonylatban csupán a követelé­sek tényleges fennállása szempontjából ellenőrzi a deviza­­igényléseket és ha azokat rendben találja, az osztrák áruk magyar vásárlói szabadon egyenlíthetik ki tartozásaikat, akár nálunk nem gyártott rotációs papírról van szó, akár pedig a Grabenen vásárolt bőrdíszműárukról. Hatalmas rés van tehát ütve a magyar termelés védőfalán, amit nem na­gyon ellensúlyoz az a megállapodás, hogy ez az egyezmény nem szolgálhat a nem osztrák származású áruk Magyar­­országba való behozatalának előmozdítására. Most képzeljük el, hogy ezt a két koring-megegyezést még több országgal való hasonló megállapodás követi. Ez a feltevés nagyon közelfekvő, mert hiszen tartósan nem kép­zelhető el, hogy a többi országok tétlenül nézzék, hogy Ausz­tria még nyakkendőket is szállíthat Magyarországnak ga­rantált ellenérték fejében, ellenben egy harmadik országból származó igen fontos félgyártmányokra exportőrjei nem kapják meg követeléseiket. Ha tehát kiépül a klíringegyez­­mények egész hálózata, akkor ezzel az egész kötött deviza­­gazdálkodást ad abszurdum iittük. Magyarország az ő exportjának ellenértékét többé-kevésbé fontos iparcikkek­ben kapja meg és ha a klíringegyezmények alapján valami kevés aktív egyenleg kerülhet is transzferálásra, ez nem lesz elegendő arra, hogy a klíringegyezményeken kívül álló or­szágokkal szemben kiegyenlíthessük kereskedelmi mérle­günk passzív egyenlegeit. Ennek a ténynek nem csupán kereskedelmi mérlegünk alakulására való tekintettel van súlyos jelentősége, hanem az ipar mai legégetőbb központi problémája, a nyersanyag­ellátás szempontjából is. Azok az államok ugyanis, amelyek­kel klíringszerződéseink vannak, vagy a jövőben lehetnek, valamennyien ipari exportállamok és a nyersanyagellátás szempontjából csak másodsorban, vagy egyáltalában nem jöhetnek tekintetbe. A klíringegyezmények tehát megoldat­­lanul hagyják az ipari devizapolitika legimminensebb kér­dését, a nyersanyagellátást, mert erre a célra csak annyi de­viza állhat a Nemzeti Bank rendelkezésére, amennyi a klíringen kívül álló országokba irányuló áruexportunk után beszolgá­l­tatásra kerül. Ennélfogva magának az iparnak feladata, még­pedig legelsősorban fontos feladata, hogy minden erejét a nyers­anyagellátásának hitel útján való megszervezésére központo­sítsa, lehetőleg az állam közbenjöttével, államgarancia vál­lalásával. Égetően fontos kérdés ez, elsősorban a hozzám legközelebb álló textiliparra nézve, amely az ország im­port-nyersanyag behozatalának aránylag legnagyobb ré­szét veszi fel. Történetesen épen a pamutipar nyersanyag­­ellátása terén történt az első hosszúlejáratú hitel alapján való gondoskodás. A kormány közbenjöttével sikerült, két esztendő múlva teljesítendő visszafizetéssel, oly mennyiségű egyiptomi pamutot szerezni, amellyel az ország szükségletének kb. 40­-50%-át lehet egy évre fedezni. A folyamatban levő próbák igazolják, hogy az egyip­tomi pamutból készült áruk tökéletesen megfelelőek és hogy a belőle készült áru minőségileg még jobb az amerikai pamutból készültnél. Az iparnak és minden egyes vezetőjének ,az a feladata, hogy saját maga és az ország helyzetén hasonló akciók inaugurálásával javítson. Ugyanilyen megállapodásokra van szükség azoknak a primer nyersanyagoknak behoza­tala tekintetében, amelyek múlhatatlanul szükségesek, az ország egész ipari szervezetének zavartalan műkö­déséhez. A pamutbeszerzés fentebb említett módja, több évi lejáratra szóló kincstári váltók fedezete mellett, iskola­példa lehet a többi nyersanyag behozatalának finanszíro­­zására. Remélhető, hogy a többi nyersanyagról folyta­tandó tárgyalások során az a még rendezetlen kérdés is meg­oldást találhat, hogy a devizapótlás által előállható árfo­lyamkülönbségeket ki térítse meg. A nyersanyagbehozatal megoldása szükségessé tenné, hogy olyan vállalatok, amelyek az önkompenzáció jogá­ban azért nem részesíthetők, mert kivitelre alig, vagy egyáltalában nem termelnek, viszont nagy nyersanyag­­import szükségletük van, társulhassanak oly vállalatokkal, amelyek viszont nem szorulnak devizaellátásra, hanem ellenkezően igen nagymértékű exportdevizamennyiséget szolgáltatnak be a Nemzeti Bankba. Ha ily módon a bel­földi piacra dolgozó iparvállalatok felhasználhatnák a ve­lük társult mezőgazdasági ipari vállalatok, például mal­mok, szalámigyárak, vagy pedig terményexportőrök devi­záit, igen nagy akadály hárulna el a nyersanyagbehozatal lebonyolítása elől. Elképzelhető volna a kombináció oly vállalatok között is, amelyek közül az egyik olyan nyers­anyagot dolgoz fel, amely az országban megtalálható, míg a másik a nyersanyagban behozatalra szorul, úgyhogy az előbbi exporttevékenysége csak az utóbbi támogatásával volna biztosítható. Ez olyképen volna megoldható, hogy ez az import-devizához jutó vállalat a hivatalos árfolyamon felül prémium jellegével bíró összeget fizetne az export­­tevékenységet másként lebonyolítani nem tudó hazai gyár­nak, de ebben a pengőrontásnak egy nemét látom és így.

Next