Az Illatszerész, 1938 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1938-01-01 / 1. szám

1. szállt AZ IllRÍSZI­RÍSZ 5. oldal ezen kívül csak egyetlen gyakorlati érvet! A háború alatt a közszükségleti cikkek igen tág körére a kereskedői foglalkozás engedélyezéshez volt kötve. Tehát a képesítésnél is sokkal szigo­­r­úbb szűrőrosta alkalmazását tartották szükségesnek. És mit lát­tunk? Az engedélyh­izkötés, a megbízhatóság kritériuma alkalma­sak voltak a kereskedőosztály nívójának vagy tekintélyének eme­lésére? Dehogyis voltak! Ellenkezően. Ha valamikor, úgy a há­ború és az azt követő évek látszatkonjunktúrája által idecsábí­tott elemek voltak azok, amelyek valóban sokat ártottak a ke­reskedőosztály tekintélyének. Ez maga nem az engedélyhezkötés tényéből következett. De maga az engedélyhezkötés sem tudta ezt megakadályozni. Mert közigazgatási rendszabályokkal nem lehet közgazdasági bajokat orvosolni. Ellenben közigazgatási rendszabályokkal, sajnos, nagyon könnyű közgazdasági bajokat elmérgesíteni, tetézni vagy közgazdasági bajokat támasztani. Akármilyen liberális formában próbálják megszövegezni a kereskedelem képesítéshez kötését, miután a kodifikáció nem a képesítés híveinek a kezébe lesz letéve, nem ők fogják megszö­vegezni a mindenkor nagyon is tágítható kerettörvény szövegét. Ki biztosít bennünket arról, hogy az idevonatkozó törvény meg­szövegezése valóban a kereskedői szabad mozgás lehető respek­tálásával fog megtörténni? A legideálisabb elgondolás sorsa is a végrehajtástól függ és itt nem lehet szem elől téveszteni azt, hogy a végrehajtó hatalom birtokosai meglehetős elfogultságot tanú­sítanak a kereskedelemmel szemben. A képesítéshez kötés leg­enyhébb formája is letérés a kereskedelem eddigi létalapjáról, a kereskedelmi szabadság elvének az alapjáról és hiába kövez­zük ki a képesítéshez vezető utat a legtöbb jóindulattal, nagy kérdés, hogy ez az út hová vezet? Hiszen a pokol tornáca is a jóindulat köveivel van kirakva. Ha mi magunk adjuk fel a ke­reskedelmi szabadelvet, úgy erre az elvi alapra soha többé vissza nem térhetünk. És az egyik korlátozás maga után vonja a további korláto­zások hosszú sorát, mint ezt a külkereskedelmi megszorítások­ban látjuk. Nem kell hozzá wellsi fantázia, hogy ugyanezt a folyamatot elképzelhessük a belkereskedelem területén is. Az ál­talános képesítés kimondása nem fogja egy pillanatig sem ki­elégíteni a szakmai elzárkózás gondolatának propagálóit, a szak­mai képesítés híveit. Az általános képesítés objektív feltételei mellett fel fognak tűnni a szubjektív ismérvek. Amint hogy Né­metországban nem elégszenek meg az „erforderliche Sachkunde " igazolásával, de megkövetelik a „persönliche Zuverlässigkeit‘‘ igazolását is. És ki biztosít bennünket afelől, hogy ugyanazokkal az érvekkel, amelyekkel ma kereskedő oldalról támasztják alá a képesítéshez kötés gondolatát, nem fogják-e egy napon beve­zetni az engedélyhez kötött kereskedői ágak intézményét. Látjuk ezt a folyamatot a képesített iparoknál is, ahol mind szélesebb körben törekszenek az egyes ipari szakmákat a szigorúbb enge­délyezési rendszerhez köttetni és ha már az engedélyhez kötés megvan, törekszenek a további iparengedélyek kiadásának a be­szüntetésére. Ahogy ez Ausztriában történt és hogy nálunk is számos iparágban lelkesednek a numerus clausus gondolatáért. Az egyik napról a másikra a képesítés gondolata kitermel­heti az engedélyhez kötött, privilegizált kereskedői ágaknak torz és veszélyes gondolatát. És ha már késő lesz tiltakozni, mert a kereskedelem maga rakta le a hatósági beavatkozás számára a síneket a képesítés állítólag veszélytelen útjának az egyengeté­­sével. Az elzárkózás kínai falait akarják az egyes szakmák közé vonni, amelyiken bejutni a más szakmabeli kereskedőnek is csak szakvizsgák letétele után volna lehetséges. De hogy ezek a szakvizsgák mit jelentenek az ellenséges konkurrencia kezén, arról jobb nem beszélni. Meggyőződésem szerint kereskedői túlzsúfoltságról ugyan nem igen lehet szó Magyarországon, ahol a kereskedelem sok­kal kisebb számarányát teszi ki a kereső foglalkozásoknak, mint a nyugateurópai államokban. Nem a kereskedelem van ná­lunk túlméretezve, hanem a trianoni igazságtalanság, helytelen gazdasági politikánk, túlzó adózásunk, különösen túlzott fogyasz­tási adópolitikánk és az üzemi és szövetkezeti politikának el­fajulása következtében a kereskedelem vásárlóközönségének a fogyasztóképessége zsugorodott aránytalanul össze. Ezt pedig semmiféle szakmai képesítés nem fogja megoldani. De ha egyes szakmákon belül túlzsúfoltságról is beszélhet­nénk, ezt azután semmiképpen sem oldja meg a szakmai képe­sítés. A feltétlenül szükséges átmeneti idő alatt egy olyan mester­séges túlzsúfoltságot idézne fel a szakmai kapuk bezárásától való félelem, amely már eleve illuzóriussá tenné a tervezett rendsza­bály „jótékony“ hatását. Ha pedig próbaképpen csak egy-két szakma képesítéshez kö­tésével próbálkoznának, ez megindítaná a lavinát a többi szakma képesítési mozgalma terén is. Ez természetes is. Mert a szakmai képesítés rettentően megnövelné az egyes szakmák között a súr­lódási felületet. A gazdasági élet igényeinek a fejlődésével együtt jár a szak­mák közötti szigorú határok elmosódása. Egy sportárukereskedő nagyon sok divatcikket kénytelen tartani, mint ahogy egy jól felszerelt divatáruüzletben is keresnek sportholmikat. A napok­ban szemügyre vettem a vasszakma egyik elismert tekintélyé­nek most újonnan megnyitott, igen modern berendezésű fiók­üzletének egyik kirakatát. Láttam én ott mindent: üvegárut, por­­cellánárut, faárut, papírárut, ami valóban mind az üzlet kitűnő felkészültségét bizonyította. De azután eszembe jutott, hogy a vasszakma e kitűnő reprezentánsa egyik előharcosa a szakmai képesítés gondolatának... Mi lesz­­akkor, ha ez a gondolat mégis diadalra jut, nem kis mértékben az ő segítségével. És mi lesz Tekintettel barátaim óriási számára, ezúton kívánok mindenkinek boldog, új évet. Amint az elmúlt esztendő­ben, úgy 1938-ban is teljesí­teni fogom a kötelességemet. "­IJINIVEÁ"

Next