Magyar Gyáripar, 1912 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1912-01-01 / 1. szám

•A Magyar Gyáripar 1. szám hogy a kereskedelmi miniszter a Máv. forgalom ügyét épúgy megemlítette, mint a jövő esztendei programjának többi huszonöt pontját s csak a tudósító hibájából maradt ki az erre vonatkozó nyilatkozat. De mi úgy szerettük volna, ha a kereskedelmi mi­niszter kevésbbé gazdag programot ad s egyedül csakis a Máv­ forgalmi zavarainak az eliminálására helyezte volna nyilatkozatában a súlypontot. Nem mintha mindaz, amit elősorolt, nem volna szorosan az ipar és kereskedelem legfelsőbb, sőt szívbeli ügye. (Bár nem tagadhatjuk, hogy egyik-másikhoz kényte­lenek vagyunk egy „vajon“-t odabiggyeszteni.) Hanemt,, mert addig ebben az országban semmiféle gazdasági vagy szociális kérdést megoldani nem szabad, amíg a forgalom teljesen és tökéletesen talpra nem áll. Miért is a jövő esztendőre a kereskedelmi tárcának ez a főfontosságú feladata , a többit akár el is ha­nyagolhatja egy kicsit.* A M. Gy. O. Sz.-nek választójogi törvényterveze­tét a Népszava igen éles bírálatban támadta meg. Utalt azokra a momentumokra, melyek úgyszólván parancsolóan szabják meg, hogy a gyáripar e kér­désben a munkássággal egy után járjon s végül lehetetlennek mondotta azokat a feltételeket, me­lyekhez a Szövetség, illetőleg a Szövetség igazga­tóságának tervezete a választói jogot kötötte. A vá­lasztói jog kérdésével a Szövetség nagy választmányi gyűlése behatóan foglalkozott; új érveket, új mozza­natokat nem kívánunk itt felvonultatni. De néhány sorban óhajtanak megvilágítani, hogy gyakorlati szempontból mért hasznosabb az ipari munkásságnak a Szövetség ilyetén állásfoglalása, mintha egyszerűen az általános, egyenlő, titkost proklamálta volna. (Sze­rintünk — sőt úgy tudjuk szerintük is — igen nagy hiba volt az is, hogy a munkásság annak idején Andrássy javaslatát nem vállalta.) Mert az általános, egyenlő és titkos választójognak minden felvonultat­ható érvnél hathatósabban ellentmond — egész nyíl­tan kimondjuk, hogy nem akarják. Azok, kik ma Magyarországon a törvényeket csinálják, egyszerűen nem akarják. Ilyen körülmények között a Szövetség az általános, egyenlő és titkos választójog mellett foglal állást — ami ellen a tagok köréből erős ag­gályok merültek fel,— akkor a szövetségi állásfog­lalás puszta jelszóvá degradálódik, egy szavazatot, egy hangot képvisel azoknak a táborában, kik ugyan­erre törekednek s elvész a gyakorlati súlya, elvész a lehetősége annak, hogy a kérdés mérlegelésénél a munkásság érdekében mint külön súlyos érv dobas­­sék a mérlegre. A Szövetség állásfoglalása az nem pusztán akadémikus vélemény, hanem követelési, a Szövetség a két évig egy helyen tartózkodásunk .A­­nimális korlátját felállította, de ami ezen belül égik,­­ azt nemcsak tűri, hanem akarja is. S így fogva fél a dolgot, hasznosabb állásfoglalás ez a muntcasSán co­ * szempontjából is, mint az általános, egyenlő és tit­kossal való kardcsörtetés, mely a mai politikai és parlamenti viszonyok mellett puszta jelszónak látszik. Bernát István végre megtalálta az egyetlen pana­­ceáját a húsdrágaság enyhítésének. „A belföldi ter­melést kell előmozdítanunk s emellett a fölösleges közvetítőket kiküszöbölnünk“. Körülbelül ugyanazt a programmot vallja, mint vezére, Károlyi Mihály gróf, aki az Orge múltkori közgyűlésén szintén nyoma­tékkal hangoztatta, hogy a termelés nem tart lépést a fogyasztással, vagyis, hogy a termelés nem fokoz­­tatik kellőképen. Hát ehez nem kell épen agrá­riusnak lenni, hogy ezt felfedezzük. Sőt tovább me­gyünk, az első védekezések zavarában maga az Orige tiltakozott a legerélyesebben ez állítás ellen. Mert mi következtethető abból, hogy a termelés nem tart lépést a fogyasztással ? Ha azt gondol­nók, hogy a fogyasztás megnövekedése csak ideig­­óráig tartó jelenség, melyet csakhamar vissza­­hanyatlás fog követni, akkor azt mondhatnók, ne bántsuk a húskérdést, ne bolygassuk a vámok kér­dését, maradjon minden a régiben. Ellenben senki előtt sem kétséges, hogy a fogyasztás mai nívója nem fog sülyedni (helyesebben nem sülyedne, ha a felfokozott árak nem hatnának rá vissza kedvezőtle­nül) s hogy e fokozott fogyasztás, a külföld élénk kereslete mellett semmi sem történik, mely alkalmas volna e kereslet kellő kielégítésére. „A belföldi ter­melést fokozni kell“. Hát persze, hogy kell, csak tes­sék hozzálátni! Hogy magától a legmesszebbmenő vámvédelemtől sem lehet ezt várni, azt legjobban bi­zonyítja az a körülmény, hogy álattenyésztésünk alig fejlődött valamit 1907 óta , hogy — ha az idei év adatait nézzük — vágóököl-kivitelünk az év elmúlt tíz hónapjában 133514 drb volt, holott a múlt év megfelelő időszakában 194566 drb, vágótehén-kivi­telünk 40725 drbról 24000-re, borjú-kivitelünk 36570 drbról 4000-re, juh-kivitelünk 124000-ről 60000-re s végül sertés­kivitelünk 464000 drbról 234 ezerre ha­nyatlott. Hát bekövetkezhetett volna-e ez, ha a vám­védelem egymaga előidézi a termelés emelkedésének csodáját. Újból hangoztatjuk, nem engedjük magun­kat megtéveszteni; mi igenis barátja vagyunk a vám­rendszernek, mely a magyar mezőgazdaság érdekeit kellően megvédi. Ebben mindenkor számíthat ránk a magyar mezőgazdaság. De hogy úgy állíttassák be a kérdés, mintha a húsbehozatali tilalom helytelení­­tése a védővámok megtagadásával egyértelműnek is­mertessék el, azt nem engedhetjük. S ebben a törek­vésünkben még az sem akadályozhat meg bennün­ket, hogy Bernát István a kartelltörvény ördögét festi a falra. Ha megfenyegette Ausztriát, hogy az argen­tiniai hús követelése esetén a magyar mezőgazdaság az önálló vámterület álláspontját fogja elfoglalni s a magyar mezőgazda csak vámokkal megterhelve viszi majd ki búzáját meg ökrét Ausztriába, akkor nem szabad a kartellfenyegetésen sem megütköznünk: ha a magyar mezőgazda ilyen áldozatra képes az önálló vámterületért, akkor talán a magyar ipar is lemond a kartellek nagyon jogos és az ország egész közgazdaságára fontos és előnyös kartellek áldásairól.

Next