Magyar Gyáripar, 1912 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1912-01-01 / 1. szám
•A Magyar Gyáripar 1. szám hogy a kereskedelmi miniszter a Máv. forgalom ügyét épúgy megemlítette, mint a jövő esztendei programjának többi huszonöt pontját s csak a tudósító hibájából maradt ki az erre vonatkozó nyilatkozat. De mi úgy szerettük volna, ha a kereskedelmi miniszter kevésbbé gazdag programot ad s egyedül csakis a Máv forgalmi zavarainak az eliminálására helyezte volna nyilatkozatában a súlypontot. Nem mintha mindaz, amit elősorolt, nem volna szorosan az ipar és kereskedelem legfelsőbb, sőt szívbeli ügye. (Bár nem tagadhatjuk, hogy egyik-másikhoz kénytelenek vagyunk egy „vajon“-t odabiggyeszteni.) Hanemt,, mert addig ebben az országban semmiféle gazdasági vagy szociális kérdést megoldani nem szabad, amíg a forgalom teljesen és tökéletesen talpra nem áll. Miért is a jövő esztendőre a kereskedelmi tárcának ez a főfontosságú feladata , a többit akár el is hanyagolhatja egy kicsit.* A M. Gy. O. Sz.-nek választójogi törvénytervezetét a Népszava igen éles bírálatban támadta meg. Utalt azokra a momentumokra, melyek úgyszólván parancsolóan szabják meg, hogy a gyáripar e kérdésben a munkássággal egy után járjon s végül lehetetlennek mondotta azokat a feltételeket, melyekhez a Szövetség, illetőleg a Szövetség igazgatóságának tervezete a választói jogot kötötte. A választói jog kérdésével a Szövetség nagy választmányi gyűlése behatóan foglalkozott; új érveket, új mozzanatokat nem kívánunk itt felvonultatni. De néhány sorban óhajtanak megvilágítani, hogy gyakorlati szempontból mért hasznosabb az ipari munkásságnak a Szövetség ilyetén állásfoglalása, mintha egyszerűen az általános, egyenlő, titkost proklamálta volna. (Szerintünk — sőt úgy tudjuk szerintük is — igen nagy hiba volt az is, hogy a munkásság annak idején Andrássy javaslatát nem vállalta.) Mert az általános, egyenlő és titkos választójognak minden felvonultatható érvnél hathatósabban ellentmond — egész nyíltan kimondjuk, hogy nem akarják. Azok, kik ma Magyarországon a törvényeket csinálják, egyszerűen nem akarják. Ilyen körülmények között a Szövetség az általános, egyenlő és titkos választójog mellett foglal állást — ami ellen a tagok köréből erős aggályok merültek fel,— akkor a szövetségi állásfoglalás puszta jelszóvá degradálódik, egy szavazatot, egy hangot képvisel azoknak a táborában, kik ugyanerre törekednek s elvész a gyakorlati súlya, elvész a lehetősége annak, hogy a kérdés mérlegelésénél a munkásság érdekében mint külön súlyos érv dobassék a mérlegre. A Szövetség állásfoglalása az nem pusztán akadémikus vélemény, hanem követelési, a Szövetség a két évig egy helyen tartózkodásunk .Animális korlátját felállította, de ami ezen belül égik, azt nemcsak tűri, hanem akarja is. S így fogva fél a dolgot, hasznosabb állásfoglalás ez a muntcasSán co * szempontjából is, mint az általános, egyenlő és titkossal való kardcsörtetés, mely a mai politikai és parlamenti viszonyok mellett puszta jelszónak látszik. Bernát István végre megtalálta az egyetlen panaceáját a húsdrágaság enyhítésének. „A belföldi termelést kell előmozdítanunk s emellett a fölösleges közvetítőket kiküszöbölnünk“. Körülbelül ugyanazt a programmot vallja, mint vezére, Károlyi Mihály gróf, aki az Orge múltkori közgyűlésén szintén nyomatékkal hangoztatta, hogy a termelés nem tart lépést a fogyasztással, vagyis, hogy a termelés nem fokoztatik kellőképen. Hát ehez nem kell épen agráriusnak lenni, hogy ezt felfedezzük. Sőt tovább megyünk, az első védekezések zavarában maga az Orige tiltakozott a legerélyesebben ez állítás ellen. Mert mi következtethető abból, hogy a termelés nem tart lépést a fogyasztással ? Ha azt gondolnók, hogy a fogyasztás megnövekedése csak ideigóráig tartó jelenség, melyet csakhamar visszahanyatlás fog követni, akkor azt mondhatnók, ne bántsuk a húskérdést, ne bolygassuk a vámok kérdését, maradjon minden a régiben. Ellenben senki előtt sem kétséges, hogy a fogyasztás mai nívója nem fog sülyedni (helyesebben nem sülyedne, ha a felfokozott árak nem hatnának rá vissza kedvezőtlenül) s hogy e fokozott fogyasztás, a külföld élénk kereslete mellett semmi sem történik, mely alkalmas volna e kereslet kellő kielégítésére. „A belföldi termelést fokozni kell“. Hát persze, hogy kell, csak tessék hozzálátni! Hogy magától a legmesszebbmenő vámvédelemtől sem lehet ezt várni, azt legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy álattenyésztésünk alig fejlődött valamit 1907 óta , hogy — ha az idei év adatait nézzük — vágóököl-kivitelünk az év elmúlt tíz hónapjában 133514 drb volt, holott a múlt év megfelelő időszakában 194566 drb, vágótehén-kivitelünk 40725 drbról 24000-re, borjú-kivitelünk 36570 drbról 4000-re, juh-kivitelünk 124000-ről 60000-re s végül sertéskivitelünk 464000 drbról 234 ezerre hanyatlott. Hát bekövetkezhetett volna-e ez, ha a vámvédelem egymaga előidézi a termelés emelkedésének csodáját. Újból hangoztatjuk, nem engedjük magunkat megtéveszteni; mi igenis barátja vagyunk a vámrendszernek, mely a magyar mezőgazdaság érdekeit kellően megvédi. Ebben mindenkor számíthat ránk a magyar mezőgazdaság. De hogy úgy állíttassák be a kérdés, mintha a húsbehozatali tilalom helytelenítése a védővámok megtagadásával egyértelműnek ismertessék el, azt nem engedhetjük. S ebben a törekvésünkben még az sem akadályozhat meg bennünket, hogy Bernát István a kartelltörvény ördögét festi a falra. Ha megfenyegette Ausztriát, hogy az argentiniai hús követelése esetén a magyar mezőgazdaság az önálló vámterület álláspontját fogja elfoglalni s a magyar mezőgazda csak vámokkal megterhelve viszi majd ki búzáját meg ökrét Ausztriába, akkor nem szabad a kartellfenyegetésen sem megütköznünk: ha a magyar mezőgazda ilyen áldozatra képes az önálló vámterületért, akkor talán a magyar ipar is lemond a kartellek nagyon jogos és az ország egész közgazdaságára fontos és előnyös kartellek áldásairól.