Magyar kalapos ujság, 1933 (5. évfolyam, 2-12. szám)

1933-02-01 / 2. szám

MAGYAR KALAPOS ÚJSÁG A BUDAPESTI KALAPOS IPARTESTÜLET ELÖLJÁROSÁBAIN­K VII. évi jelentése az 1932. esztendőről Mélyen tisztelt Közgyűlés! I. Általános helyzet Amidőn ipartestületünk elöljárósága szokásos kötelességeként a mélyen tisztelt Közgyűlés elé lép, hogy az 1932. évbeni működéséről jelentést tegyen, semmi jóról sem számolhat be. Nem jelent­heti, hogy az elmúlt évben a kalaposipar helyzete javult, sőt ellenkezőleg: beszámolóját nagyon is fekete színekkel kell, hogy ecsetelje. Az általános világkrízist ma már nyögi minden állam, kivétel nélkül, a világháború győzteseitől kezdve, a semlegeseken keresztül a mártírokig, egyformán. Mindenütt a reakció, a gazdasági ösz­­szeomlás, a nyomor. A mi korunk gazdasági helyzetét legjobban jellemzi az, hogy az egyes államok gazdasági elszigeteltsége miatt egyik állam sem tudja gazdasági feleslegét a másiknak eladni és amikor az összes európai­­ államok között, a régi kínai falak mintá­jára, vámhatárok emelkednek, jelenti az eddigi gazdálkodás csődjét, de jelenti egyúttal a régi világ gazdasági berendezésének halálos betegségét is. Az előrelátás, a béke, a megértés és szeretet, együttmunkálkodás és emberi szolidaritás legna­­gyobb fokú hiányát kell ma tapasztalnunk minden­felé. S ha ilyennek látjuk Európa gazdasági helyzetét, természetesen fokozottan rosszabb kellett hogy legyen szűkebb hazánké és benne a mienk, magyar kézműves-iparosságé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kézmű­vesipari társadalom megélhetését egyéb, tőle füg­getlen és általa meg nem javítható tényezők és eredők is befolyásolhatták, akkor hű képet nyújtot­tuk annak a vigasztalan mai sorsnak, melyben mindannyian — kicsitől nagyig — egyformán szen­vedünk. Ha azokat a hibákat keressük, melyek a mai lezüllött viszonyaink indító okai voltak, úgy nem hallgathatjuk el azt sem, hogy — sajnos — azok bennünk is megtalálhatók. Egészen biztos, hogy sorsunk nem volna ennyire mostoha, ha a mintegy 300.000 főt számláló kézművesipari társadalom egymás kezét megtalálná. Ha a széthúzás turáni átka nem vert volna gyökeret iparosaink szívében. Ha egymás iránt szeretettel, megértéssel, jótestvér­ként viselkednénk. Sok olyan apróbb-nagyobb problémát meg tudtunk volna oldani, mely sorsunk­ban — ha nem is mindenben — de mégis némi enyhülést hozott volna. Addig azonban, amig népes táborunk széttagolt, amig csak próféták vannak, de követők nem, s amig fegyelmezettséggel közös egyúton nem haladunk, addig hiába várjuk, hogy rajtunk mások segítsenek, mert jól tudják, hogy bár­mi tömeget jelentünk, de oly szervezetlen tömeget, melynek erejét nagyon könnyű szétfor­gácsolni. Térjen hát végre észhez a magyar kézműves­iparosság, tömörüljön és hatalmas tömegeit egy emberként vonultassa fel. Akkor majd meglátja, hogy szava döntő súlyként esik latba ott, ahol sorsát intézik. II. A kalaposipar helyzete Aki a kalaposipar helyzetét a valóságban látni szeretné, annak tanácsoljuk, tegyen látogatást egy-két kalaposmesternél, keresse fel az előkelő belvárosi kalaposokat vagy nézzen be a főváros mellékutcájában valamelyik kalaposhoz, keresse fel az u. n. bérmunkát végző kalaposmestereket és akkor, az ott tapasztaltakat egybevetve, megálla­píthatja, milyen volt a kalaposok 1932. éve. Az elmúlt évek szomorú gazdasági helyzeté­nek kézzelfogható dokumentuma: sok régi, évtize­des, patinás múlttal rendelkező kalaposműhely feloszlása. Azok pedig, melyek megmaradtak, kény­telenek voltak lényegesen csökkentett keretben dolgozni, alkalmazottaikat elbocsátani, kisebb, ol­csóbb helyiséget felvenni s minden tekintetben visszafelé fejlődni. De még az ily megcsonkított helyzetben sem képesek a mindennap követelmé­nyeinek megfelelni, nem képesek a tűrhetetlen adót fizetni, a társadalombiztosítás terheit nyögni. Vevő, rendelő nincs. Elsöpörte a sapkadivat, akik még megmaradtak, azokat magához kaparintották a szédületes reklámmal dolgozó áruházak. Bár egészségtelen tünet és az ipar nívójának teljes le­­züllesztését jelenti, de ilyen viszonyok mellett aligha csodálkozhatunk azokon a napról-napra megjelenő hirdetéseken, körleveleken, melyekből a legélesebb gyilkoló üzleti verseny képe tárul elénk, mert ma azt a kort éljük, amikor „aki birja, marja“ jelszó a legélénkebben érvényesül és amikor a kari tisztesség, a szolid üzleti erkölcsök lassan­­lassan már a múlté lesznek. Szomorú állapot ez s feltétlenül kívánatos, hogy ezen segítsünk, mert ha ily tónusban és tempóban haladunk lefelé, úgy a világhírű magyar kalaposipar sírja fölé rövidesen keresztet tűzhetünk. Ma azt látjuk, hogy iparosok, kik hosszú éve­ken át becsületes, szorgalmas munkával az állam rendes adófizetői voltak, szorgalmuk révén a nincs­telenek táborából a kispolgárok sorába léptek elő, kik a „nekem van“ fogalmát saját magukon tapasz­talták, újra visszaestek oda, hol a semmi kezdődik.

Next