Magyar kalapos ujság, 1933 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1933-02-01 / 2. szám
MAGYAR KALAPOS ÚJSÁG A BUDAPESTI KALAPOS IPARTESTÜLET ELÖLJÁROSÁBAINK VII. évi jelentése az 1932. esztendőről Mélyen tisztelt Közgyűlés! I. Általános helyzet Amidőn ipartestületünk elöljárósága szokásos kötelességeként a mélyen tisztelt Közgyűlés elé lép, hogy az 1932. évbeni működéséről jelentést tegyen, semmi jóról sem számolhat be. Nem jelentheti, hogy az elmúlt évben a kalaposipar helyzete javult, sőt ellenkezőleg: beszámolóját nagyon is fekete színekkel kell, hogy ecsetelje. Az általános világkrízist ma már nyögi minden állam, kivétel nélkül, a világháború győzteseitől kezdve, a semlegeseken keresztül a mártírokig, egyformán. Mindenütt a reakció, a gazdasági öszszeomlás, a nyomor. A mi korunk gazdasági helyzetét legjobban jellemzi az, hogy az egyes államok gazdasági elszigeteltsége miatt egyik állam sem tudja gazdasági feleslegét a másiknak eladni és amikor az összes európai államok között, a régi kínai falak mintájára, vámhatárok emelkednek, jelenti az eddigi gazdálkodás csődjét, de jelenti egyúttal a régi világ gazdasági berendezésének halálos betegségét is. Az előrelátás, a béke, a megértés és szeretet, együttmunkálkodás és emberi szolidaritás legnagyobb fokú hiányát kell ma tapasztalnunk mindenfelé. S ha ilyennek látjuk Európa gazdasági helyzetét, természetesen fokozottan rosszabb kellett hogy legyen szűkebb hazánké és benne a mienk, magyar kézműves-iparosságé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kézművesipari társadalom megélhetését egyéb, tőle független és általa meg nem javítható tényezők és eredők is befolyásolhatták, akkor hű képet nyújtottuk annak a vigasztalan mai sorsnak, melyben mindannyian — kicsitől nagyig — egyformán szenvedünk. Ha azokat a hibákat keressük, melyek a mai lezüllött viszonyaink indító okai voltak, úgy nem hallgathatjuk el azt sem, hogy — sajnos — azok bennünk is megtalálhatók. Egészen biztos, hogy sorsunk nem volna ennyire mostoha, ha a mintegy 300.000 főt számláló kézművesipari társadalom egymás kezét megtalálná. Ha a széthúzás turáni átka nem vert volna gyökeret iparosaink szívében. Ha egymás iránt szeretettel, megértéssel, jótestvérként viselkednénk. Sok olyan apróbb-nagyobb problémát meg tudtunk volna oldani, mely sorsunkban — ha nem is mindenben — de mégis némi enyhülést hozott volna. Addig azonban, amig népes táborunk széttagolt, amig csak próféták vannak, de követők nem, s amig fegyelmezettséggel közös egyúton nem haladunk, addig hiába várjuk, hogy rajtunk mások segítsenek, mert jól tudják, hogy bármi tömeget jelentünk, de oly szervezetlen tömeget, melynek erejét nagyon könnyű szétforgácsolni. Térjen hát végre észhez a magyar kézművesiparosság, tömörüljön és hatalmas tömegeit egy emberként vonultassa fel. Akkor majd meglátja, hogy szava döntő súlyként esik latba ott, ahol sorsát intézik. II. A kalaposipar helyzete Aki a kalaposipar helyzetét a valóságban látni szeretné, annak tanácsoljuk, tegyen látogatást egy-két kalaposmesternél, keresse fel az előkelő belvárosi kalaposokat vagy nézzen be a főváros mellékutcájában valamelyik kalaposhoz, keresse fel az u. n. bérmunkát végző kalaposmestereket és akkor, az ott tapasztaltakat egybevetve, megállapíthatja, milyen volt a kalaposok 1932. éve. Az elmúlt évek szomorú gazdasági helyzetének kézzelfogható dokumentuma: sok régi, évtizedes, patinás múlttal rendelkező kalaposműhely feloszlása. Azok pedig, melyek megmaradtak, kénytelenek voltak lényegesen csökkentett keretben dolgozni, alkalmazottaikat elbocsátani, kisebb, olcsóbb helyiséget felvenni s minden tekintetben visszafelé fejlődni. De még az ily megcsonkított helyzetben sem képesek a mindennap követelményeinek megfelelni, nem képesek a tűrhetetlen adót fizetni, a társadalombiztosítás terheit nyögni. Vevő, rendelő nincs. Elsöpörte a sapkadivat, akik még megmaradtak, azokat magához kaparintották a szédületes reklámmal dolgozó áruházak. Bár egészségtelen tünet és az ipar nívójának teljes lezüllesztését jelenti, de ilyen viszonyok mellett aligha csodálkozhatunk azokon a napról-napra megjelenő hirdetéseken, körleveleken, melyekből a legélesebb gyilkoló üzleti verseny képe tárul elénk, mert ma azt a kort éljük, amikor „aki birja, marja“ jelszó a legélénkebben érvényesül és amikor a kari tisztesség, a szolid üzleti erkölcsök lassanlassan már a múlté lesznek. Szomorú állapot ez s feltétlenül kívánatos, hogy ezen segítsünk, mert ha ily tónusban és tempóban haladunk lefelé, úgy a világhírű magyar kalaposipar sírja fölé rövidesen keresztet tűzhetünk. Ma azt látjuk, hogy iparosok, kik hosszú éveken át becsületes, szorgalmas munkával az állam rendes adófizetői voltak, szorgalmuk révén a nincstelenek táborából a kispolgárok sorába léptek elő, kik a „nekem van“ fogalmát saját magukon tapasztalták, újra visszaestek oda, hol a semmi kezdődik.