Magyar közélet, 1936 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-11 / 1-2. szám

шшк SZOZEJE? olyan hladijelentést kér a főváros adófizető közönsége, amely ötezee felvetett kérdéseinkre tökéletes választ ad. Tény, hogy minderről az évi zárszámadások csak sommásan beszélnek. A közérdek azt követelné, hogy kb. másfél évtizedre visszamenően pontos és részletes kimutatás készüljön ezekről a tételekrőlaz utalványok, nyugták és főkönyvi feljegyzések alapján, amelyeket, amint a törvény előírja, 30 évig kell megőrizni. Ez a kimutatás, amelynek elkészítését akciónk folyásra reméljük majd szükségessé teszi, egyszersmind eldönti azt a kérdést is, történtek-e szabálytalanságok a kerületi segélyosztások körül, avagy nem!? Tudtunkkal ez a kérdés még nyílt, de úgy véljük, itt az ideje, hogy úgy jónéhány szenvedő tisztviselő, mint a Város, Kása, nemkülönben és talán elsősorban a nagyközönség szempontjából is, megnyugtató nyugvópontra jusson. „Uzsinénik“ a Városházán Kétségbeejtő uzsora fojtogatja a Városház kiváló tisztviselőkarát ! Hamis cessziós levelekkel manipulál az uzsoráshad Adósnak lenni nem bűn. A mai élet szűk kereteivel X-szer teremthet olyan helyzetet még a legszilárdabb alapon élő embernél is, hogy az egyszerre kizökken ügyei-dolgai rendes menetéből és kénytelen kölcsönhöz fordulni, kénytelen adósságot csinálni. Köztisztviselő pályán szigorúbban ítélik meg az adóságot. Nem egyszer megtörtént már, hogy a túlontúl eladósodott tisztviselőnek nyugdíjba kellett mennie. Pedig miért csinálta az adósságait?! Nagy család, kevés fizetés, felnőnek a gyermekek és a lánynak, vagy a fiúnak karriert kell csinálni és ahoz töméntelen pénz kell. Ezzel már meg is magyaráztunk mindent. Csak a legutóbb volt erre példa az egyik magasállású tisztviselőnél, aki színésznő-lányának pályáját akarta mindenáron biztosítani. Evégből hivatali kollégáit sorra pumpolta, sőt odáig ment, hogy még a saját altisztjeitől is kért kölcsönöket. Végül már, épen a botrány küszöbén, sürgősen nyugdíjba kellett menekülnie. Ilyesmi persze sem azelőtt, sem azóta nincs. Mégis a Városházán a tisztviselők kölcsönei körül olyan aggasztó jelenségek mutatkoznak, melyek miatt a lelkiismeretes újságíró kötelességének véli tollával közbelépni, nehogy a dolgok elfajuljanak és a kiváló tisztviselői kar presztízsét fenyegessék. Célunk rámutatni arra, hogy a budapesti Városháza tisztviselőit néhány év óta lelkiismeretlen uzsorások hada pumpolja. Rendszeres, napi szolgálatot végeznek ezeknek az uzsorásoknak felhajtói a városházi hivatalokban, mindenkiről pontos információval rendelkeznek, biztosan tudják, melyik tisztviselő küzd anyagi gondokkal és lecsapnak rá. Céljukat sohasem hibázzák el. Az áldozat, aki a felhajtóban kegyes jótevőt lát, mindig lépre megy, boldogan veszi fel a kölcsönt és szívesen ad olyan nemű és fajtájú garanciát, amely azonban már túlnő a hivatali szabályok által engedett lehetőségeken. Természetes, hogy a kölcsön szédületesen drága. Rendszerint 300 P.t ad az uzsorás három hónapra, de az igénylő csak 240 P.t kap kézhez, tehát 60 P kamatot fizet 3 hóra! 300 P-nek évi 12%-os kamata is csak 36 P lenne, tessék mérlegelni tehát, milyen förtelmes uzsora folyik itt! De az igazi lánc akkor kezdődik, ha a tisztviselő valamilyen okból nem tudja 3 hónap alatt visszafizetni a kölcsönvett összeget. Akkor következik a méregdrága prolongálás, ami azután végleg sárba rántja a szerencsétlen adóst. Megtörtént, hogy valaki, az egyik tisztviselő, aki kölcsönét folyton prolongálni volt kénytelen, egy év alatt már 600 P t fizetett az uzsorásnak, de az még mindig követelte tőle vissza a tőkét! Ilyen eset nem szórványosan fordult elő, hanem a nagyon gyakoriak közé tartozott. Az uzsorások természetesen gondoskodtak arról, hogy pénzük biztosítva legyen. A kölcsönről cessziós levelet kaptak, ami már magában véve is ellenkezik a szabályzattal. A cessziós levél annyit jelent, hogy az egyesi osztályokban a havi fizetések kiosztásával megbízott tisztviselők a fizetést, illetőleg annak igényelt és a cesszió révén lekötött részét nem a tisztviselőnek fizették ki, hanem az uzsorásnak. Ez a tény egyszersmind azt is jelenti, hogy a kifizetéssel megbízottaknak tudniok kellett a cessziókról. Tudtak is, ami viszont azt a paradox helyzetet idézi elő, hogy akarva-nem akarva szembe, kerültek azzal a számvevőségi szabállyal, amely kimondja, hogy a tisztviselő fizetését a tisztviselőnek szabad csak kiadni, senki másnak. Előfordult, hogy az adós tisztviselő valami okból nem akart. Vagy nem tudott a cessziónak eleget tenni és követelte az egész fizetését. Ilyenkor a kifizető tisztviselő került pácba, holott ő minden esetben színtiszta jóakaratból állott kollégája rendelkezésére akkor, amikor annak idején, a kölcsön folyósításánál az átruházást (engedményezést) tudomásul vette. Az ilyen esetek gyakori megismétlődése termelte ki azután a hamis cessziós leveleket, amelyek rengeteg komplikációt okoztak a városházi tisztviselők körében. Ezekkel a hamisított engedményezésekkel nagyon sok esetben és nagyon sok tisztviselőt zsaroltak meg az uzsorások, de még inkább ezeknek felhajtói, akiket a városházi „argót“ „Uzsinénik“nek becézett. Az uzsinénik befolyása és összeköttetése odáig ment, hogy bármilyen mennyiségben hozzájuthattak bianco cessziós levelekhez, melyekkel azután féktelen manipulációt űztek. Különösen egy Holzwéberné nevű hölgy dolgozott roppant energiával a Városházán. 17—28_75 számú telefonja közismert volt. A másik uzsi néni egy bizonyos Seidlné, a 32—7—62 számú telefonállomás tulajdonosa, szintén rengeteg uzsorakölcsönt folyósíttatott először egy Márkus című pénzügynök, majd később más uzsorások révén valódi és hamis cessziós levelek alapján a tisztviselőknek. Volt idő, amikor az ilyen kölcsönök közül egyes osztályokban valóságos üzem dolgozott, ahol a tisztvise.