Magyar Szesztermelő, 1934 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1934-01-01 / 1. szám

A Magyar Mezőgazdasági Szesztermelők Országos Egyesülete tulajdona Felelős szerkesztő és kiadó: Rét­ly Gyula Műszaki társszerkesztő : Hérics-Tóth Jenő dr. Műszaki rovatvezető : Szilágyi Ernő XXXVII. évfolyam Budapest, 1934. évi január hó 1. szám MAGYAR SZESZTERMELŐ A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI SZESZTERMELŐK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Tagok a lapot díjtalanul kapják Nem tagoknak előfizetési díj: egy évre ___ . — — 12*— P negyed évre ... ........... 3"— „ Szeszgyárvezetőknek 50% engedmény Megjelenik havonta egyszer Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest, Köztelek, IX. kerület, Köztelek­ utca 8. szám Hirdetési áraink: Fél oldal 64 pengő, V® old. 32 pengő, Vs old. 16 pengő, 1/a old. 8 pengő. Állást keresőknek 50®/, kedvezmény. Mellékletek díja külön számítás alá esik. Hirdetéseket minden esetben csak a hirdetési díjak előzetes beküldése után közlünk. Szesztermelők újéve. Ismét lepergett egy év, amely az idők végtelenségében elenyésző parányi rész csupán, nekünk azonban, akik benne éltünk és küzdöttünk, megpróbáltatásokkal, bajok­kal és gonddal terhes hosszú időszak. Hagyományos szokás, hogy az évforduló határkövénél visszapillantást vessünk az elmúlt év eseményeire, hogy azokból okulást és irányítást merítsünk jövő munkásságunk programmjára nézve. A mezőgazdasági szesziparnak ez az elmúlt esztendő vajmi kevés jót hozott. A leromlott gazdasági és értékesí­tési viszonyok folytán amúgy is jelentkező nehézségeket a borpárlatértékesítés átvállalásával a szesziparra háruló anyagi megterhelés — amelynek számszerű adatait lapunk legutóbbi számában ismertettük — csak fokozta, úgyhogy a redukált termelési keret és a továbbcsökkent átlagár mellett a szeszfőzdék csak vegetálhattak, sok esetben pedig tényleges veszteséggel dolgoztak. A rentabilitásától megfosztott mezőgazdasági szeszipar pedig csak nagyon szerény mértékben volt képes azt a fontos gazdasági hivatását szolgálni, amely a mezőgazdasági termény­­feleslegek feldolgozásában, azok értékesítésének és átalaku­lásának javításában, másrészt pedig a szeszgyári gazda­ságok mosléktakarmánynyal való ellátása révén az állat­tartás emelésében és a termelés színvonalának javításában domborodik ki; ily módon a mezőgazdasági szesztermelés­nek ez az immár évek óta tartó sorvadása s ezzel kapcsolat­ban a termelés kényszerű redukciója az egész mezőgazda­­sági termelés szempontjából éreztette kedvezőtlen hatását, mert a terményértékesítés nehézségeit növelte. Sajnos az elmúlt év adós maradt azoknak a régóta sür­getett kérdéseknek megoldásával, amelyek rendezésére pedig komoly reményeink lehettek. Hiába vártuk a keret- és árkérdésnek rendezését, valamint az 1921. évi szesz­adótörvény sérelmeinek beígért orvoslását, ehelyett csak a borpárlatmegterhelést kaptuk, amely állandóan Damokles kardjaként függ a fejünk felett és megbénítja a termelést. Az idei termelési évre sikerült ugyan a borpárlatátvételi megállapodás közvetlen megterhelésétől szabadulni, de hisz a szeszipar már úgyis teljesen képtelen lett volna újból vállalni ezt a megterhelést, amely a legutóbbi két termelési évadban 3­0 millió pengő anyagi áldozatot köve­telt. Ezzel szemben azonban az italszesz árának a föld­­mívelésügyi kormány nyomására november hó derekán történt felemelése kétségkívül a fogyasztás csökkenését és így a kampány kilátásainak kedvezőtlenebb alakulását eredményezi. A borpárlatkérdés-és borkrízisnek a szesz­iparon keresztül való orvoslására irányuló törekvések korántsem jutottak nyugvópontra, sőt ellenkezően, nehéz küzdelmekre van kilátás az új esztendőben e kérdések körül. Mert tudvalévően, a földmívelésügyi miniszter úrnak a szesztermelés beígért rendezésére irányuló programmja e körül mozog s így az ilyen módon történő rendezés nem a mezőgazdasági szeszipar, hanem a bortermelők érdekeit szolgálná. Az elgondolás lényege ugyanis az, hogy a fogyasztási adó alá eső szesztermelés az ipari keret meg­szüntetésével teljesen a mezőgazdasági szesziparnak jutna, azonban a fogyasztási szeszt elvennék tőlünk és a bor- és gyümölcspárlatok részére tartanák fenn. Részle­tesen kifejtettük már e hasábokon, hogy ezen az úton a borkérdést megoldani nem lehet, ezért itt csak annak meg­állapítására szorítkozunk, hogy más oldalról az ilyen meg­oldás a mezőgazdasági szeszipar tönkretételét jelentené. Mert italszeszeladás nélkül lehetetlenség a termelési költ­séghez igazodó átlagárat képezni, lehetetlenség az olcsó szociális szeszszükséglet kielégítését biztosítani és lehe­tetlenség a termelést a terményfeleslegek feldolgozása által kívánt mértékben fokozni. Úgy, hogy az ilyen kere­tekben mozgó megoldás a mezőgazdasági szesziparra a beígért támogatás helyett végzetes csapást, rajta keresztül pedig a mezőgazdasági termelésnek és a hozzá fűződő szociális érdekeknek súlyos kárát és sérelmét jelentené. Hisszük, hogy sikerülni fog az illetékeseket meggyőzni az ilyen tervek járhatatlan és káros voltáról. Mindenesetre ezeket a kérdéseket egyszer már dűlőre kell vinni, mert a jelenlegi nyomasztó bizonytalanság tovább nem maradhat. Nagy horderejű problémák ezek, amelyek mikénti megoldásától függ legfontosabb mező­­gazdasági iparunk, a mezőgazdasági szeszipar boldogulása, létének kérdése. Ezért azzal a komoly elhatározással kell átmennünk az új esztendőbe, hogy ezt a létért való küzdelmet, amely ránk vár, teljes elszántsággal úgy har­coljuk végig, hogy a mezőgazdasági szeszipar érdekei csorbát ne szenvedjenek. Nehéz feladat előtt állunk, súlyos küzdelmek vetik előre árnyékukat és hogy ebben eredményesen és sikerrel tudjunk helytállni, az érdekeltség fokozott összetartására és a mezőgazdasági szesztermelők összességének elszánt és áldozatos támogatására van szükség, amely megadja azt az egységben rejlő erőt és súlyt, amellyel törekvéseinket, jogos érdekeinket diadalra vinni tudjuk. Adja Isten, hogy a vajúdó kérdésekből olyan megoldás szülessen, amely a mezőgazdasági szesz­ipar fejlődésének új és boldogabb korszakát nyitja meg. (fr-u.)

Next