Magyar Közlekedés, 1946-1948 (1. évfolyam, 1. szám - 2. évfolyam, 1-5. szám - 3. évfolyam, 1-9. szám)

1946-12-01 / 1. szám

Néhány alapvető szempont közlekedésünk fejlesztésében GERŐ ERNŐ A közlekedés kiszolgálja a nemzetgazdaságot, a közösségnek, a népnek, a lakosságnak az igényeit, tehát nem véletlen az, hogy éppen a közlekedési téren tettük meg az első lépést. A közlekedésnek a jövő esztendőkben is egész nemzetgazdaságunkban vezető szerepet kell játszania. Talán még emlékeznek önök arra, mikor Magyarországon az újjáépítés meg­indult, viták voltak arról, hogy mihez fogjunk hozzá. Persze mindenhez hozzá k­ellett fogni, min­dent újjá kellett építeni, de nem lehet soha egy ország előtt álló feladatot úgy megoldani, hogy a rendelkezésre álló erőket, anyagi eszközöket, figyel­met, erőfeszítéseket egyenletesen osszuk meg az ösz­­szes területek között, mert ez nem hozhat eredmé­nyeket és az anyagi erőforrások és a rendelkezésre álló egyéb eszközök szétforgácsolását jelenti. A siker titka mindig abban áll, hogy megtaláljuk minden helyzetben a döntő feladatot, vagy az egynéhány döntő feladatot, hogy erre a döntő feladatra össz­pontosítsuk a legnagyobb figyelmet, összpontosítsuk rá a rendelkezésre álló anyagi és egyéb eszközöknek oroszlánrészét és ha helyesen választottuk meg a központi feladatot és a végrehajtásra biztosítottuk a meglevő erőknek azt a hányadát, amely annak el­végzésére feltétlenül szükséges, akkor a többit visz­­szük magunkkal. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolni a részleteket és a többi területeket. Ebből a szempontból nézve a dolgo­kat, az események mindig bebizonyították, hogy két­ségkívül helyes cselekedet volt, amikor a kormány a közlekedés feladatait állította az ország újjáépíté­sének központjába és azon belül is a vasút újjá­építését. Nem mintha el akartuk volna hanyagolni a többi kérdéseket. Egymás után sorra kerültek a többiek is, a vasút után a hidak, a távközlés, a posta, az utak, de a vasút helyreállítása nélkül nem építhettünk volna hidakat, utakat, postát és a vasút nélkül nem működne iparunk és hiába dolgozna mezőgaz­daságunk, mert abból az országnak sok haszna nem volna. Most is, mikor már a rohammunka periódusán túljutottunk, amikor elértünk oda, hogy végül meg­fontoltan, átgondoltan, tervszerűen vonultassuk fel az erőket, nagy feladatok, nagy nemzeti feladatok elvégzésére, szemügyre kell venni ezeket és meg kell nézni, melyik az a láncszem, amelyet erős kézzel meg kell ragadni, hogy az egész láncot kézben tartsuk. És én azt hiszem ez megint csak a köz­lekedés és a közlekedéssel együtt az, amit úgy hívunk széles értelemben véve, hogy nehéz ipar. Értem alatta a kohászatot, gépipart és vegyészeti ipart. Ez az amit meg kell ragadni és egyáltalában nem volna rossz, ha a Magyar Mérnökök és Tech­nikusok Szabad Szakszervezete a közlekedés mellett ráirányítaná a figyelmét a másik láncszemre is és előkészítené azokat a nagy problémákat, amelyeknek megoldása a magyar mérnökökre és műszaki em­berekre vár. Néhány szempontot érvényesíteni kell közlekedé­sünk fejlesztésében. Az egyik az, hogy lehetőleg tar­tózkodni kell az ideiglenes, néhány hónapra, vagy egy-két évre szóló megoldásoktól és alaposan átgon­dolt, de nem fellegekben járó tervek alapján végleges megoldásokat kell hoznunk, olyanokat, amelyek leg­alább is néhány évtizedre szólnak. Az összes terve­ket úgy kell összeállítani, hogy mindent, ami ma vagy holnap vagy a legközelebbi esztendőkben létre­jön, szervesen, beleilleszkedjék egy jól átgondolt nagy tervbe, amelyet természetesen nem fogunk az első három évben megvalósítani, de amit megvalósítunk, annak nem szabad ellentétben lennie azzal, amit három év után csinálni fogunk. A másik szempont, ez a takarékosság szempontja. Mi szegény ország vagyunk, de nem vagyunk abszo­lút értelemben szegény ország. Mi szegények va­gyunk most, egyrészt szegények azért, mert nagyon elmaradtunk sok­ tekintetben; másrészt, mert nagyon sokat elvesztenünk abból, amink volt. De mi lehetünk jómódú, jólétben élő ország, ennek megvan a mate­riális lehetősége. De még ha gazdag ország volnánk is, akkor is a terveinknél, elgondolása­inknál, közle­kedésünk fejlesztésénél maximális gondot kellene for­dítanunk a takarékosságra. A takarékosságot nem úgy értem, hogy ahol például fél méter vastag fala­kat kellene műszakilag építenünk, ott csak 30 cm-t építsünk. Azt sem értem alatta, hogy ólomszürke bérkaszárnyákat építsünk, esztétikai­as kellemes, el­­fogadható életvidám épületek helyett, hanem azt ér­tem, hogy a teljesen felesleges, semmiféle hasznot nem hajtó kiadásokon kell takarékoskodnunk és Hűen kiadások még nagyon nagy számban vannak. A faj­lagos szén­fogyasztásunk pl. még mindig túlságosan nagy, messsze túlhaladja az 1938-as évit. Munka­erővel távolról sem takarékoskodunk úgy, mint le­hetne maximális takarékosságot feltételezve. A takaré­kossági javaslatokért, amelyeket kapunk, véleményünk szerint — és a vasútra vonatkozólag ezt már el is rendeltem — az egy évre előre kiszámított megtaka­rítás összegének megfelelő 10 o/p-ot a javaslattevőnek azonnal ki kell fizetni. Meggyőződésem, hogy ennek a rendszernek bevezetése nem csak a 10 o/p-ot fogja behozni, hanem azon túlmenően ennek a sokszorosát. A harmadik szempont, amelynek és nagyobb súlyt kívánok adni, a normalizálás é­s a ti­pizálás. Persze ez nem mindenütt lehetséges, de a közlekedésben nagyon sok helyen lehet. Nem nor­mális helyzet az, hogy például nekünk 96 típusú mozdonyunk van, természetesen ez részben kényszer­­helyzet, de részben annak a következménye, hogy a normalizálás és a tipizálás kérdése nálunk sem az iparban, sem a közlekedésben nem állott előtérben, holott ezekkel kétségtelenül nagymértékben meg tud­juk javítani közlekedésünket és ezek révén szá­mos anyagi eszközt tudunk megtakarítani, amelye­ket ismét bevehetünk és ezáltal olcsóbbá is tudjuk tenni a közlekedést. A közlekedés nem öncél, a közlekedés célja, hogy az ország, a dolgozó nép könnyebben és job­ban élhessen és ennek az érdekében kell nekünk mindent elkövetnünk, erőnket megfeszíteni és egy olyan szellemet kialakítani, amely biztosítja az elénk tűzött feladatok megvalósítását. Figyelembe kell venni azt a változott helyzetet, amelybe a magyar értelmiség került, hogy tudni­illik most nem a nagytőkétől, a nagybirtokosoktól, nem a kizsákmányoló osztályoktól függ, hanem min­denekelőtt a demokratikus államhatalomtól és hogy a nép érdekében és a saját érdekében meg kell feszítenie erejét, fel kell használnia tudását és még nehéz körülmények között is mindent el kell kö­vetnie, hogy gyorsabban haladjunk előre. Az értelmi­ségi rétegek közül ezt mindenekelőtt a műszaki értel­­lelmiség értette meg legnagyobb mértékben, nem is elméleti elgondolás, mint inkább a gyakorlati munka alapján és nem véletlen az, hogy éppen ezen a terü­leten jutott a legmesszebben előre. Kívánom azt, hogy a műszaki értelmiség túl­nyomó többsége haladjon következetesen ezen az úton, forrjon össze gondolatban, célkitűzésekben és cselekvésekben a néppel. Gerő Ernő magyar közlekedésügyi miniszternek a Közlekedési Előadássorozat megnyitása alkalmával (1946. XII. 2.) elmondott beszédéből.

Next