Magyar Közlekedés, 1946-1948 (1. évfolyam, 1. szám - 2. évfolyam, 1-5. szám - 3. évfolyam, 1-9. szám)
1946-12-01 / 1. szám
Néhány alapvető szempont közlekedésünk fejlesztésében GERŐ ERNŐ A közlekedés kiszolgálja a nemzetgazdaságot, a közösségnek, a népnek, a lakosságnak az igényeit, tehát nem véletlen az, hogy éppen a közlekedési téren tettük meg az első lépést. A közlekedésnek a jövő esztendőkben is egész nemzetgazdaságunkban vezető szerepet kell játszania. Talán még emlékeznek önök arra, mikor Magyarországon az újjáépítés megindult, viták voltak arról, hogy mihez fogjunk hozzá. Persze mindenhez hozzá kellett fogni, mindent újjá kellett építeni, de nem lehet soha egy ország előtt álló feladatot úgy megoldani, hogy a rendelkezésre álló erőket, anyagi eszközöket, figyelmet, erőfeszítéseket egyenletesen osszuk meg az öszszes területek között, mert ez nem hozhat eredményeket és az anyagi erőforrások és a rendelkezésre álló egyéb eszközök szétforgácsolását jelenti. A siker titka mindig abban áll, hogy megtaláljuk minden helyzetben a döntő feladatot, vagy az egynéhány döntő feladatot, hogy erre a döntő feladatra összpontosítsuk a legnagyobb figyelmet, összpontosítsuk rá a rendelkezésre álló anyagi és egyéb eszközöknek oroszlánrészét és ha helyesen választottuk meg a központi feladatot és a végrehajtásra biztosítottuk a meglevő erőknek azt a hányadát, amely annak elvégzésére feltétlenül szükséges, akkor a többit viszszük magunkkal. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolni a részleteket és a többi területeket. Ebből a szempontból nézve a dolgokat, az események mindig bebizonyították, hogy kétségkívül helyes cselekedet volt, amikor a kormány a közlekedés feladatait állította az ország újjáépítésének központjába és azon belül is a vasút újjáépítését. Nem mintha el akartuk volna hanyagolni a többi kérdéseket. Egymás után sorra kerültek a többiek is, a vasút után a hidak, a távközlés, a posta, az utak, de a vasút helyreállítása nélkül nem építhettünk volna hidakat, utakat, postát és a vasút nélkül nem működne iparunk és hiába dolgozna mezőgazdaságunk, mert abból az országnak sok haszna nem volna. Most is, mikor már a rohammunka periódusán túljutottunk, amikor elértünk oda, hogy végül megfontoltan, átgondoltan, tervszerűen vonultassuk fel az erőket, nagy feladatok, nagy nemzeti feladatok elvégzésére, szemügyre kell venni ezeket és meg kell nézni, melyik az a láncszem, amelyet erős kézzel meg kell ragadni, hogy az egész láncot kézben tartsuk. És én azt hiszem ez megint csak a közlekedés és a közlekedéssel együtt az, amit úgy hívunk széles értelemben véve, hogy nehéz ipar. Értem alatta a kohászatot, gépipart és vegyészeti ipart. Ez az amit meg kell ragadni és egyáltalában nem volna rossz, ha a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete a közlekedés mellett ráirányítaná a figyelmét a másik láncszemre is és előkészítené azokat a nagy problémákat, amelyeknek megoldása a magyar mérnökökre és műszaki emberekre vár. Néhány szempontot érvényesíteni kell közlekedésünk fejlesztésében. Az egyik az, hogy lehetőleg tartózkodni kell az ideiglenes, néhány hónapra, vagy egy-két évre szóló megoldásoktól és alaposan átgondolt, de nem fellegekben járó tervek alapján végleges megoldásokat kell hoznunk, olyanokat, amelyek legalább is néhány évtizedre szólnak. Az összes terveket úgy kell összeállítani, hogy mindent, ami ma vagy holnap vagy a legközelebbi esztendőkben létrejön, szervesen, beleilleszkedjék egy jól átgondolt nagy tervbe, amelyet természetesen nem fogunk az első három évben megvalósítani, de amit megvalósítunk, annak nem szabad ellentétben lennie azzal, amit három év után csinálni fogunk. A másik szempont, ez a takarékosság szempontja. Mi szegény ország vagyunk, de nem vagyunk abszolút értelemben szegény ország. Mi szegények vagyunk most, egyrészt szegények azért, mert nagyon elmaradtunk sok tekintetben; másrészt, mert nagyon sokat elvesztenünk abból, amink volt. De mi lehetünk jómódú, jólétben élő ország, ennek megvan a materiális lehetősége. De még ha gazdag ország volnánk is, akkor is a terveinknél, elgondolásainknál, közlekedésünk fejlesztésénél maximális gondot kellene fordítanunk a takarékosságra. A takarékosságot nem úgy értem, hogy ahol például fél méter vastag falakat kellene műszakilag építenünk, ott csak 30 cm-t építsünk. Azt sem értem alatta, hogy ólomszürke bérkaszárnyákat építsünk, esztétikaias kellemes, elfogadható életvidám épületek helyett, hanem azt értem, hogy a teljesen felesleges, semmiféle hasznot nem hajtó kiadásokon kell takarékoskodnunk és Hűen kiadások még nagyon nagy számban vannak. A fajlagos szénfogyasztásunk pl. még mindig túlságosan nagy, messsze túlhaladja az 1938-as évit. Munkaerővel távolról sem takarékoskodunk úgy, mint lehetne maximális takarékosságot feltételezve. A takarékossági javaslatokért, amelyeket kapunk, véleményünk szerint — és a vasútra vonatkozólag ezt már el is rendeltem — az egy évre előre kiszámított megtakarítás összegének megfelelő 10 o/p-ot a javaslattevőnek azonnal ki kell fizetni. Meggyőződésem, hogy ennek a rendszernek bevezetése nem csak a 10 o/p-ot fogja behozni, hanem azon túlmenően ennek a sokszorosát. A harmadik szempont, amelynek és nagyobb súlyt kívánok adni, a normalizálás és a tipizálás. Persze ez nem mindenütt lehetséges, de a közlekedésben nagyon sok helyen lehet. Nem normális helyzet az, hogy például nekünk 96 típusú mozdonyunk van, természetesen ez részben kényszerhelyzet, de részben annak a következménye, hogy a normalizálás és a tipizálás kérdése nálunk sem az iparban, sem a közlekedésben nem állott előtérben, holott ezekkel kétségtelenül nagymértékben meg tudjuk javítani közlekedésünket és ezek révén számos anyagi eszközt tudunk megtakarítani, amelyeket ismét bevehetünk és ezáltal olcsóbbá is tudjuk tenni a közlekedést. A közlekedés nem öncél, a közlekedés célja, hogy az ország, a dolgozó nép könnyebben és jobban élhessen és ennek az érdekében kell nekünk mindent elkövetnünk, erőnket megfeszíteni és egy olyan szellemet kialakítani, amely biztosítja az elénk tűzött feladatok megvalósítását. Figyelembe kell venni azt a változott helyzetet, amelybe a magyar értelmiség került, hogy tudniillik most nem a nagytőkétől, a nagybirtokosoktól, nem a kizsákmányoló osztályoktól függ, hanem mindenekelőtt a demokratikus államhatalomtól és hogy a nép érdekében és a saját érdekében meg kell feszítenie erejét, fel kell használnia tudását és még nehéz körülmények között is mindent el kell követnie, hogy gyorsabban haladjunk előre. Az értelmiségi rétegek közül ezt mindenekelőtt a műszaki értellelmiség értette meg legnagyobb mértékben, nem is elméleti elgondolás, mint inkább a gyakorlati munka alapján és nem véletlen az, hogy éppen ezen a területen jutott a legmesszebben előre. Kívánom azt, hogy a műszaki értelmiség túlnyomó többsége haladjon következetesen ezen az úton, forrjon össze gondolatban, célkitűzésekben és cselekvésekben a néppel. Gerő Ernő magyar közlekedésügyi miniszternek a Közlekedési Előadássorozat megnyitása alkalmával (1946. XII. 2.) elmondott beszédéből.