Magyar Vasut és Közlekedés, 1933 (21. évfolyam, 1-22. szám)

1933-01-01 / 1-2. szám

kitartva, minden szenvedést elviselve vezette vonatát és amikor teste már nem birta, a roskadáshoz közel állott, akkor odaszíjjazta magát a mozdonyához, a fé­kezd a fékezőfü­lkéjéhez, hogy ha a test összeomlana, az erős akaratú lélek kitartson és célba vezethesse vo­natát. Hányszor megesett az, hogy amikor befutott a vonat a célba, a hős vezető, mikor leoldották a szíjat a derekáról, ájultan rogyott össze. Megesett az is, hogy ott a kimerültségtől meghalt. Láttam számtalan vona­tot, amint égő állomásokra futott be és a legnehezebb ellenséges gránát­tűzben mentett meg mindent, ami menthető volt. Vagy hozta kifelé a csapatokat és az élelmet, amely nélkül összeomlott volna hadseregünk. Hányszor láttam kémszemlére induló mozdonyokat, melyek átszaladtak az ellenséges vonalon, ott a legna­gyobb tűzbe kerültek, meghozták a fontos jelentést végző testtel, de egyszersmind törhetetlen hittel vezet­te a vezető a mozdonyát. Láttam páncélvonatokat, me­lyek kiü­rítendők az erdélyi községeket vagy városokat, ellenséges vonalakon keresztül törtettek, vezetőik meg­sebesültek, de a feladatot, amit magukra vállaltak, hő­siesen végre is hajtották, megmentettek mindent, amit menteni lehetett. Hányszor láttam lőszervonatokat, melyek kimentek a legelső állásokig úgy, hogy a vonat­vezető és a személyzet adogatta ki a lőszert az ágyúk­hoz, mert ez kifogyott volt már elől; tehát a vonatve­zetők beálltak a tüzelőütegekhez segédkezni, hogy a hazát védjék. Petrozsénynél, Lupénynél, midőn a román betörés fenyegetett és csendőrségünk a határvédelmi szolgálatra csekélynek mutatkozott, a vasutasok fogtak fegyvert, a vasutasok voltak azok, akik megvédték pót­emberrel Erdélynek szent határait. Sokan megsebesül­tek ott, dicsőségére legyen a hős magyar vasutasoknak! Azt hiszem eleget mondottam jellemzésül a hős magyar vasutasokról. Aki ezt látta úgy, mint én, aki mint hadvezér felelős állásban vezettem a küzdelme­ket, az be kell, hogy vallja azt, hogy a magyar vasutak­­nak, a magyar Államvasutaknak sorsdöntő volt a szere­pe a háborúban. Hogy ha nem működtek volna olyan nagyszerű önfeláldozással, hogy ha nem működtek vol­na olyan emberfeletti hűséges kötelességteljesítéssel, akkor a mi vonalaink régen összeomlottak volna. De nemcsak ez a fontos, a vasutasok létszámából, mikor a mozgósítás közhírré tétetett, ebből a házból 284 alkal­mazott és egyáltalán a vasutasoktól 21.932 vasutas vo­nult be feggyveres szolgálattételre a küzdő csapatokhoz. Ezek közül háromezren maradtak kint a harctereken, névtelen omladozó szegény sírokban, minthogyha csak örök őrségen maradtak volna ott ezeréves szent határa­inkon várva azt, hogy majdan jobb időkben odavisszük sírjukra szent trikolorunkat. Látom a hős vasutasokat, midőn a harcterek poklában, a legnagyobb tűzben fegy­verrel a kezükben rohamoznak, véreznek, meghalnak. Látom őket, midőn a legkiválóbbakat vitézségi érmek­kel kell kitüntetnem és kérdezem egyikét-másikát: „mi vagy te fiam otthon?”“ „Vasutas vagyok44. Vitézségi érem csillog a mellén, megmutatva azt, hogy nemcsak a vasúti szolgálatban, de a legnehezebb küzdelemben is hős volt. Egy esetre vérző szívvel emlékszem vissza. 1914. karácsonya volt, mindenütt karácsonyfák égtek, de minálunk a harctéren és a vasutasoknál nem éghet­tek karácsonyfák, mert patakokban folyt a vér, dúlt a küzdelem, az orosz gőzhenger Duklánál olyan nyomást gyakorolt ránk, hogy már kétségbeejtővé vált a helyze­tünk, minden pillanatban vártuk, hogy ezer­éves szent határainkat átlépi az ádáz nagy hadsereg. Maroknyi pár emberem küzdve küzdött, lassacskán lépésről-lépésre visszaszorítottuk őket. Egy kétségbeesett órában a 39-ik debreceni gyalogezredhez fordultam, amely a legmaga­sabb magaslaton küzdött akkor, hogy törekedjék , mert repülőink nem működhettek, köd is volt, havazott is, törekedjék hírt szerezni nekem, hogy mi van még az oroszok vonalai mögött. Az ezred kihirdette a pa­rancsot és egy fiatal vasutas önként jelentkezett, hogy keresztül megy az orosz vonalakon és jelenteni fogja nekem azt, hogy mit várhatok még az orosz támadástól. Két nap múlva hazajött hűségesen teljesített kötelessé­ge után, s meghozta a jelentést, hogy nagy tömegek vonulnak fel Dukla felől. Olyan tett volt ez, amelyért már magában arany vitézségi érem járt volna, de két nappal később, mielőtt még beadhattam volna őt a ki­tüntetésére, az orosz elfoglalta az utolsó magaslatot, amely védte édes hazánk drága határát és akkor újra felhívás indult a 39. gyalogezredhez: „verjétek ki szent határainkról az oroszt, mert betör hazánkba és akkor szörnyű szerencsétlenség szakad ránk!“. Ugyanez a di­csőséges vasutas fiú — Wolf Ferenc volt a neve — sza­kaszával mint első rohamot, betör az orosz vonalakba és ott veri át hűséges szívét az orosz golyó. Ott hal meg ezeréves szent határunkon s az egyetlen, amit a kesergő szülőknek elkü­ldhetek, mint fiúknak utolsó intézkedé­sét, utolsó hagyatékát, a dicsőségesen kiérdemelt arany vitézségi érem volt. Az összeomlásnál láttam én, hogy a legsúlyosabb órákban, mikor a forradalom már megbontott mindent, a magyar vasutas hű maradt kötelességéhez. A vasutas szervezetet a felforgatók nem tudták megbontani. Szé­pen tovább dolgoztak a vasutak, mikor már minden megakadt, mikor már a hadsereg felbomlott, rendben hozták haza a visszavonuló csapatokat, vonat-vonat után járt, hozták haza és vitték az országon keresztül Mackensen 175 009 főnyi hadseregét át Németországba. Vitték a foglyok százezreit, bizonyságát téve annak, hogy a vasutas még a legszörnyűségesebb fáradalmak óráiban sem feledkezik meg kötelméről, nem feledke­zik meg szenvedő hazájáról. Még midőn a karhatalmak felbomlottak, akkor is a vasutasok állottak be fegyve­resen, hogy védjék a közvagyont, a közrendet. És ami talán a legnagyobb dicsősége a magyar vasutasságnak az, hogy midőn az ellenség betört ezeréves magyar ha­zánkba Uizsolnánál, Nagyszombatnál, Pozsonynál, Trencsénnél, Érsekújvárnál fegyveresen megtámadják a cseheket és kiszorítják őket az elfoglalt városból. Nem szolgáltatták ki fegyvereiket a felforgatóknak, s ami­kor Balassagyarmaton betörnek a csehek és Budapest­ről az a parancs megy ki, hogy nem szabad fegyveres ellenállást kifejteni, akkor a vasutasok ■—■ most ez egy­szer — nem engedelmeskednek a parancsnak, hanem fegyveresen kiverik a betörőket és megmentik Balas­sagyarmatot Magyarország részére. Jellemeztem a magyar vasutast úgy, mint hűséges kötelességteljesítő, úgy, mint hős katonát és midőn ezt a szépséges emléket átadom hivatásának, ama szent meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy a magyar vasutasokban ez a kötelességteljesítő hűség, a törhetet­len megalkuvást nem ismerő hazafiság és az akaraterő, amely vezette mindenkoron, a legnehezebb órákban, ma is él és a magyar vasutasok egyike lesznek azoknak, akik édes hazánkban egyik tagját rakják fel a másik után, míg újra felépül ezeréves szent hazánk. Átadom ezt az emlékművet hivatásának, meleg sze­retettel köszöntöm a vasutasokat, tudva azt, hogy hősie­sen kitartanak ezentúl is szent céljukért, hazánk feltá­madásáért! Isten kísérje minden lépésüket és most lete­szem koszorúmat erre az emlékműre azzal a szent foga­dalommal, hogy én minden magyarral vállvetve küzdök a hazáért és ha kell, dalolva tudom érte véremet ontani. "

Next