Magyar Vasut és Közlekedés, 1942 (30. évfolyam, 1-12. szám)
HÓDOLAT SZÉCHENYI EMLÉKÉNEK — Részlet bedől dr. Markos Olivér ra.kir .kormányfőtanácsos, MÁV igazgató, főügyész Széchenyi avató beszédéből — Körülöttünk, szerte az országban — mondá dr. Markos igazgató — magasan lobog az áldozati tüzek lángja, melyekkel Széchenyi születésének 150 éves fordulóján a kegyelettel ünneplő nemzet hódol a Legnagyobb Magyar emlékének — hazánk legkiválóbb szónokai és leghivatottabb tudósai méltatják nap-nap után a mesteri tanulmányokban a lánglelkű Apostol jelentőségét — és én mégis úgy érzem, hogy ez a mi mai bensőséges ünneplésünk Széchenyi emlékezetének legigazabb és legméltóbb ünnepe. Hiszen a magyar közlekedésügy névtelen katonáinak ma itt képviselt népes serege kezdettől fogva elsősorban magáénak tartja a magyar közlekedésügy nagy úttörőjét, kinek távoli sírboltjához évről-évre áhitatos szívvel zarándokol, hogy ennek a szent búcsújárásnak ünnepi hangulatából merítsen új erőt, új hitet a hétköznapok soha nem szűnő munkájához. Ám, amint az Széchenyi minden munkájából megállapítható, maga Széchenyi is a közlekedésügyet tartotta legkedvesebb szívügyének, sőt Közlekedésügyi Javaslatának utolsó mondatából kitetszőleg azt remélte, hogy a javaslatban előterjesztett nagyszabású terv megvalósítása lesz „építményeinek utolsó zárköve“. Széchenyi, aki ugyan már a Hitelben és a Stádiumban közzétett elgondolása szerint is a közlekedésügy irányítását az országgyűlés feladatává teszi, kora közgazdasági felfogásának megfelelően a vasútépítést kezdetben még a magánvállalkozás bekapcsolásával kívánja megvalósítani, sőt még az 1841-ben megjelent Kelet Népében is a kamatbiztosításos (magánvasuti rendszer) hívének mutatkozik. Tudvalevő, hogy az 1836. évi XXV. t. c.-kel megalkotott első vasúti törvényünk is a magánvasuti redszer elvi alapján áll, sőt Széchenyi a Lánchíd, a hajózás folyamszabályozás és csatornaépítés feladatainak megoldását is részben a magántőke segítségével kénytelen megkísérelni. Széchenyi önzetlen magyar lelkétől az egyéni haszonszerzés vágya távol állott, reformterveivel egyedül hazájának elmaradt nemzetgazdasági helyzetét akarta megjavítani, minden elgondolásnál egyedül az ország egyetemes gazdasági helyzetét szolgáló igazi közérdeket tartja szem előtt, amely mellett a magánosok egyéni érdekeinek, egyes vidékek, városok, vármegyék partikuláris érdekeinek háttérbe kell szorulniok. Éppen ezért az 1836. évi XXV. törvénycikk magánvasúti rendszere alapján tervezett vasútépítések körül az egyes magánérdekeltségek között meginduló ádáz versengés, a csupán egyéni hasznot kereső bankcsoportoknak hamis jelszavakkal a pártpolitika terére is átvitt törtetése csakhamar rávezetik Széchenyit, hogy a vasúti kérdésnek az ország egyetemes érdekeit tekintetbe véve helyes megoldására csak az államvasúti rendszer alkalmas sőt, hogy a közlekedésügy egyéb kérdései, különösen a különböző közlekedési eszközök — közút, vasút, hajózás — mindenképpen kívánatos harmonikus együttműködése is csak erős és céltudatos állami központi irányítás mellett oldhatók meg. Ennek tulajdonítható, hogy a Széchenyi véglegesen kiforrott közlekedéspolitikai felfogását kifejezésre juttató közlekedésügyi Javaslat már ezen az elvi alapon épül fel. A javaslat megdönthetetlen logikájú alapelvei, az ország egyetemes közérdekét szolgáló rendszere elől a negyvennyolcas országgyűlés nem térhetett ki, s az 1848. évi XXX. t.-c. lényegében a javaslat elgondolásait emelte törvényerőre. Széchenyi ekként látszólag elérte azt, amire vágyott": „életmunkája zárókövéül“ szánt nagy művét a törvényhozás papiroson valóra váltotta. Ám Széchenyi életének tragédiájához tartozott, hogy alig pár hónap alatt bekövetkezett, amit látnoki tekintete rettegve előrelátott, amitől emberfeletti sysiphusi munkával meg akarta menteni nemzetét. . . Elboruló elmével rövidesen meg kellett érnie, hogy küzdelmes életének áldozatos, emésztő munkájával ekként felépített műve a forradalmi események romboló viharában és a szabadságharc bukásával tényleges megvalósulása előtt semmivé foszlott. Széchenyin ekként beteljesedett a próféták végzete, betelt az írás szava: „Az övéi közét jőve és az övéi őtet bé nem vevék“. . . (János ev. I. 11.) Az, ami minden idők minden vértanújának erőt adott: — a hit. Tántoríthatatlan hite Istenben, fanatikus hite a maga igazában, lángoló hite a magyar jövendőben! Amidőn tehát most ebben a hajlékban Széchenyi halhatatlan emlékezetének új oltárt állítunk, hassa át mindnyájunk szivét Széchenyi jövendőváró szent hite. — Csengjen fülünkbe Széchenyi intő szózata: „A Múlt e esett hatalmunkból,— a Jövendőnek urai vagyunk A magyar közlekedés csarnokában emelt ez új emlékmű legyen mindenkor a hű kötelességteljesítés, az áldozatos nemzeti munka csodatevő oltárköve, ahonnan Széchenyi hitében megtisztult lélekkel, töretlen munkakedvvel induljanak a magyar közlekedés katonái új célok, új feladatok elé. — Széchenyivel, a szebb magyar jövőért! Ügy legyen! A. m. kir. Közlekedési Múzeumban bedől dr. Markos Olivér avató beszéde után Samarjay m. kir. titkos tanácsos a Muzeum igazgatója átveszi Széchenyi István gróf szobrát. emlékmű