A Műiparos, 1922 (9. évfolyam, 1-30. szám)

1922-01-01 / 1. szám

I- BZám­ Mesteremberek — iparosok. Irta: Kurucz József. A hazai kézműiparosság legutóbbi ötven éves történeté­nek tulajdonképen nincs is irodalma abban az értelemben, amely az ipar ezőre, mint egyénre, vonatkozik, mert (bár magát­­az ipart, mint közgazdasági tényezőt, annak fokozatos fejlődését, fejlődésének egymásután következő állomásait, az időközben alkotott ipari vonatkozású törvényeknek az ipari kereseti ágakra gyakorolt hatásait, több közgazdasági szakírónk méltatta hosszabb és rövidebb, jól és kevésbbé jól elgondolt írásműben­ tudtommal a méltatások egyike sem terjedt ki az iparűzőkre, mint társa­dalmi osztályra. Azt tehát, hogy miképen fejlődött a hazai ipar a legutóbbi ötven év alatt, tudjuk, de hogy mi történt időközben az iparű­zővel, milyen átalakuláson ment keresztül a maga emberi mivoltában, arról csak igen keveset olvashattunk. A céhek történetét hazánkban, visszamenőleg egész a XIV. századig, meglehetős tüzetesen ismerjük. Csakhogy a céhek és a hozzájuk tartozó iparűzők története voltaképen egy volt, amit a legutóbbi ötven év iparáról és iparosáról nem lehet el­mondani, mert az ipar az országos politika behatása alá jutott és az iparosság sorsától függetlenül irányíttatott. Ötven év előtt egyébként még nem is voltak nálunk a mai értelemben vett iparosok. Az iparűzőt abban az időben mester­embernek nevezték és az rendszerint mestere is volt a maga szakmájának. A mesterember mellett, mint árkon kívüli gyep­mester, létezett valami olyan szabados iparűzőféle népség, amely többnyire a remekkészítéstől, rendszabályoktól és a tapasztalat­­szerzés céljából bölcsen előírt több éves idegenben vándorlástól irtózó elemekből került ki, amiket abban az időben fuseroknak, stöhrereknek vagy kontárkodóknak hívtak, akiknek munkáját senki sem ellenőrizte s akiknek száma nagyobb városokban, ha hosszabb ideig béke volt az országban, nagyon elszaporodott, ugyannyira, hogy védelmükre és rendbentartásukra a bécsi kancellária kénytelen volt külön szabályokról gondoskodni. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy a kontárok között vol­tak kitanult és vándorlásukat becsületesen elvégzett mesterlegé­­nyek is, akiket abban, hogy céhbeli mesteremberekké válhassa­nak, a vallási türelmetlenség, a takarékossági hajlam hiánya, a korai és rosszul választott feleségesülés és igen gyakran­ a kor­helység akadályozott meg. A fuserok közé szorult ilyen tanult mesterlegény lassanként hozzáidomult környezetéhez. Munkája felületessé, gyorsan összetákolttá vált, mert hiszen csak az vásá­rolt, vagy rendelt nála, aki a becsületesen, annak rendje-módja szerint, elkészített munka árát nem tudta, vagy nem akarta meg­fizetni. Föntebb említés létetett arról, hogy a fuserok munkáját senki sem ellenőrizte. Ezt úgy kell érteni, hogy viszont a rendes mesterember munkája ellenőrzés alatt volt. A céhek, amelyekre rövidség okáért itt nem akarok kiterjeszkedni, mulatók, vagy igazlátók útján gondoskodtak arról, hogy a mesteremberek meg­adják munkájuknak mindazt, amit a becsületes munka megkíván. Nagyon sok helyen nemcsak az volt előírva, hogy milyen anyagot köteles a mesterember használni, hanem az is, hogy hány szeg, milyen öltés stb. kell a munkához. A legtöbb céhszabályban bent volt az a rendelkezés, hogy „aki rossz anyagból dolgozik, vagy hitvány munkát végez, hibájához mérten bűnhődjék". A mesteremberek legtöbbje nemcsak akkor igyekezett remekelni munkájában, amikor mesterlevelére pályázott, hanem később is, egész életének működése mesteri hírnevének öregbí­tésében merült ki. A régi mesterember szeme előtt munkájának nemcsak tartóssága, alkalmassága, hanem annak diszítése és szép formája is fontos volt és mivel nem hullámzott körülötte lenyűgöző verseny, készítményeivel — mint a máig fenmaradt fa, vas, csont, bőr stb. anyagokból készült cikkeken megállapítható — igen gyakran az iparművészet határain belül sikerült jutnia. A szép és jó munkának, szóval a mesterségnek, ez a szeretete azután megnemesítette a mesterember gondolkodását és egész egyéniségét is és a foglalkozásához való ragaszkodásra buzdí­totta a mesterlegényt, akit manapság szinte hihetetlen munka­bírásra, türelemre, a szegénységnek jókedvű elviselésére ösz­tönzött a „tisztes“ mesterség. Rosszmájú és üres elménckedők azelőtt is gyakran kigú­­nyolták, nevetségessé igyekezték tenni a mesterembereket. Monda­nom sem kell talán, hogy az elménckedőknek nagy általánosság­ban nem volt igazuk. Az emberi gyengeségek nincsenek szak­mákhoz kötve és a hátfejűség, elfogultság, maradiság, gőg szinte gyakrabban ütötte fel tanyáját a mindenkori lateiner-osztály tag­jainak fejében, mint a mesteremberekében, mert ez utóbbiak hosszas vándorlásaik alatt szükségképen sokat tapasztaltak és akaratlanul is bizonyos mértékű életbölcseségre tettek szert. Sokan élnek még ma is, akik régi mesteremberekre emlékeznek és (meg ne bántsam a mai iparosságot!) merem állítani, hogy a régiek között több volt a komoly, józaneszű, nagytekintélyű em­ber, mint a maiak között. Jól értsük meg: Nem egészen a céhbeli időkről beszélek én most, hiszen 1872-ben már megvolt az új magyar ipartör­vény, mely felállította az ipartársulatokat, beengedve ezeknek sáncaiba a szabados kontárokat is. 1872 óta már negyvenkilenc év múlt el,, a céhek privilégiumai pedig, ha gyakorlatban nem kis, törvényhozásilag 1848 óta nagyjában megszűntek. A céhszabályok között nevelt mesteremberek azonban még jó sokáig éltek, sőt néhányan még ma is élnek köztünk, mert az 1872-ik évi ipar­törvény a mesteremberből nem csinált egy csapásra iparost, mint ahogyan az új törvény az iparűzőket elnevezte, hanem megma­radtak azok eddigi erkölcseik és szokásaik mellett, amelyek oly tiszteletreméltók voltak, hogy az új törvény életbelépte kezdő éveiben nem a mesteremberekből lett iparos,­hanem megfordítva: az uj iparos igyekezett mesteremberré válni, elsajátítván aman­nak szokásait, magatartását és a műhelyi munkában való el­járást. Tudni kell azonban, hogy 1872-ben az uj ipartársulatokba betóduló iparosság már nem pusztán azokból a kontárokból és félbenmaradt elemekből került ki, akik az előző időkben a céhek­ből ki voltak rekesztve, mert hiszen a szabadságharc után követ­kező szomorú időszakban — mint már említettük — a céhek privilégiumai sok helyen szüneteltek és így rendkívül felszapo­rodott az olyan rendesen kitanult mesteremberek száma, akik mesterségüket csak a hatóságoktól nyert iparig­azolványok alapján gyakorolták. Rendkívül megszaporította továbbá a kontárkodók­­számát a sok cseh, morva és osztrák leszerelt katona, akik hazulról mint jól kitanult mesterlegények kerültek el és akik itt kívántak letelepedni. Mint már említettem volt, az ipartár­sulatokban ezek az esetnek lassanként a mesteremberek szokásait vették fel. Mód­juk, alkalmuk megvolt hozzá, hogy munkájuk elkészítésénél nagyon lelkiismeretesek lehessenek, mert az idő értékét náluk a hetvenes években még nem mérték össze a pénzzel, a gyáripar versenye nem mutatkozott, a szocializmust híréből sem ismerték, ami a fő. A kereskedők élelmessége nem látott akkor még a mesterség céhében kihasználni való területet. Ez utóbbi körül­mény megváltozása volt később az átalakulásra legnagyobb be­hatással. Az, hogy a remekes mesteremberek és a nem remekelt iparűzők az ipartársulatokban együvé kerültek, az utóbbiak meg­­nemesítését, a hamari hitvány munka megszűnését eredményezte. A nagy­közönség egyre emelkedő igénye munkát­ juttatott minden­kinek és, ha nagyon m­egvagyonosodott ritkán akadt is közöttük, bizonyos, hogy az akkori mesteremberek azóta is sokszor vissza­­sóhajtott jólétben éltek. Közben azonban, ha nem létesültek is az országban gyárak valami sűrű tempóban, megszaporodtak a vasútvonalak, megsokasodtak a gőzhajók, és a kereskedők ezek­nek révén hozzáfogtak olyan külföldi gyári iparcikkek behoza­talához, amilyeneket ez ideig itthon csak a mesterembereknél lehetett beszerezni. Jöttek azután ugyanazon az útán az ipari félgyártmányok, amelyeknek teljes elkészítéséhez már nem volt MŰIPAROS 3. oldal

Next