Műszaki Élet, 1968. január-június (23. évfolyam, 1-13. szám)
1968-01-11 / 1. szám
Merre tart a vegyipari gépgyártás? Utólagos reflexiók a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság vizsgálata nyomán Különös érzés olvasni az érdekes beszámolót, melyben a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság a vegyipari gépgyártás területén végzett vizsgálatának tapasztalatait ismerteti, elemzi: a vizsgálat ugyanis 1967-ben történt, s így — érthetően — problémák egész soráról ad számot, amelyek most, 1968 elején, amikor már a gazdaságirányítás új rendszerében élünk, megoldhatóknak látszanak. Jóleső érzés átmetszettnek tudni olyan alapvető gordiusi csomókat, amelyek még néhány hét előtt is húsba vágtak — mindenekelőtt a helytelen irányban „ösztönző” korábbi árképzési módszert, amely inkább a nagy súly és a hosszú normaidő fenntartásában, mint azok csökkentésében tette érdekeltté a vállalatokat. De meghökkentő és elgondolkoztató is, ha az évek során át összegubózott, fejlődést gátló kisebb-nagyobb görcsökre-göbökre, s a feloldásukhoz még mindig szükséges erőfeszítésekre gondolunk ... Pedig a vegyipari gépgyártás, mint a KNEB munkabizottságának jelentéséből egyértelműen kitűnik, a magyar gépipar legerőteljesebben fejlődő ágai közé tartozott már az elmúlt esztendőkben is. A második ötéves terv időszakában, mialatt a gépipar termelése 54 százalékkal, s ezen belül a gépek és gépi berendezések gyártása, amelybe a vegyipari gépgyártás is tartozik, 29 százalékkal növekedett, a vegyipari berendezések gyártása nem kevesebb, mint 80 százalékkal nőtt. S hogy vegyipari gépgyártásunk nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét, annak bizonyítéka exportjának nagyarányú, 92 százalékos növekedése a szóbanforgó ötéves tervperiódus alatt, ami lényegesen meghaladta a gépipar egészének 62 százalékos exportnövekedését. A magyar gyárakban a zománcozott berendezésektől a szupercentrifugákig, a szűrőprésektől a hidraulikus gumiipari présekig a vegyipari gépek és berendezések egész sora készül, amelyek bel- és külföldön egyaránt bevezetett márkacikkeknek számítanak. Az iparág helyzetét azonban nem csupán a kedvező tények jellemzik: a kitűnő exportcikkek mellett közepes, vagy annál is gyengébb színvonalú készítményeket is talál a központi népi ellenőrzés vizsgálata. És az elért eredményekkel a kiaknázatlan lehetőségek sokasága volt szembeállítható. Kevés a vegyészmérnök? Nem akarnám itt a műszaki fejlesztésben mutatkozó lemaradás okait és következményeit taglalni: az új mechanizmus éppen az alapproblémát, a műszaki fejlesztésben való vállalati érdekeltség kérdését megnyugtató módon rendezte (elég tán arra utalni, hogy a korszerű, értékes berendezések kifejlesztésére fordított szellemi munkának a vállalatok közötti szabad egyezkedés eredményeképpen a készítmények árában kifejezőre kell jutnia. Mégis, a változott körülmények között sem lehet említetlenül hagyni, hogy a vegyipari berendezések tervezésére, fejlesztésére és szerkesztésére a gépiparnál rendelkezésre álló mérnök-technikus összlétszám mindössze 200 fő körül mozgott a vizsgálat időpontjában, ami természetesen távolról sem volt elegendő a feladatok megoldásához, különösen, ha figyelembe vesszük az iparág rendkívüli fejlesztési igényességét. Mégis, a legproblematikusabb jelenség az, hogy — bár a vegyipari berendezések műszaki fejlesztése elválaszthatatlan a vegyipar fejlődésétől, a vegyipari gépgyártással foglalkozó vállalatoknál (egy-két esettől eltekintve) vegyészmérnök általában nem dolgozik, sőt még a vegyipari gépészmérnökök száma is igen kevés. Olyan kérdés ez, amelynek megoldása nélkül a műszaki fejlődés meggyorsulása aligha remélhető Egészségesebb specializálódás felé A központi népi ellenőrzés vizsgálata a gépgyártás más ágazataiban is fennálló problémára mutatott rá, amikor szóba hozta a katalógus-berendezések hiányát, illetve igen csekély számát a vegyipari gépgyártás területén. Ismeretes, hogy a fejlett ipari országokban a vegyipari technológiai tervezők az egyes gépgyárak katalógusaiból kiválaszthatják a legmegfelelőbb paramétereket ígérő berendezéseket, és azokat a vegyipari üzemek technológiai terveibe „betervezhetik”. A technológiai tervező csupán néhány — az összes gépigény elenyésző százalékát alkotó, de a vegyipari technológia szempontjából döntő jelentőségű — kulcsberendezést tervez meg. A vegyipari gépgyárak gyártmányaik folyamatos fejlesztésével állandóan a vegyipari tervezők rendelkezésére állnak. Ugyanakkor nálunk a gépgyártó vállalatok túlnyomórészt egyedi tervezés alapján elégítik ki a hazai igényeket, s a berendezések dokumentációit 70— 75 százalékban más szervektől (legnagyobbrészt a hazai tervezőintézetektől) kapják. Ennek a jelenségnek fő oka az, hogy vegyipari gépgyártásunk nem rendelkezik katalóguscikkekkel, illetve csak olyan területeken tudott kielégítő választékot biztosító típussorokat létrehozni, ahol egy-egy vállalat jelentős exporttevékenységet bonyolít le, ami a típussor gyártásának gazdasági feltételeit biztosítja. Circulus vitiosus volt ez bizony, a sikeres export feltétele a korszerű, kellő választékot biztosító típussor, viszont ennek létrehozása csakis megfelelő piaci háttérrel, kielégítő volumenű exporttal elképzelhető... Mégis, mint már említettük, vegyipari gépgyártó iparunk több vállalatának már sikerült kitörnie a veszélyes körből ... s talán nem vagyunk indokolatlanul optimisták, ha azt állítjuk, hogy az új mechanizmusban további eredményekre van reális remény, mert a vállalati önállóság hazai és nemzetközi relációban egyaránt gyorsabb, rugalmasabb döntésekre nyújt lehetőségeket. A baráti országok viszonylatában a vállalatok közötti közvetlen kooperáció kibontakozása biztosíthat további, egészséges munkamegosztást, specializálódást. Tőkés relációban — egyebek között — a múltban meglehetősen elhanyagolt licencia-vásárlások, valamint a termelési kooperációk (közös export harmadik piacra, magyar részvétel komplex berendezések gyártásában stb.) biztosíthatnak fejlődési lehetőségeket. A technológia i problémák sokaságából, amit a központi népi ellenőrzés munkabizottsága jelentésében felvet (a kooperációban beszerzett hajtóművek és különféle szerkezeti anyagok nem kielégítő minőségétől az exportált berendezések szervizének elmaradásáig), mint „hétköznapi” bajaink legjellegzetesebbike, a sokféle technológiai nehézség tűnik ki. A figyelemre méltó technológiai fejlődés ellenére, amit a vegyipari gépgyártás az elmúlt években elért, néhány kirívó probléma mutatkozik: pl. a hagyományos, kézi hegesztési módszerek dominálnak (részben azért, mert a szakmunkásképzés nem tudott lépést tartani a követelményekkel), hiányosságok mutatkoznak a hegesztés utáni hőkezelés terén, egyes vállalatok nincsenek felkészülve a szükséges anyagvizsgálatok (szakító szilárdság, ütőmunka stb.) elvégzésére. Lehetetlen nem elismerést érezni a vegyipari gépgyártás szakemberei iránt, akik — sok vonatkozásban nem könnyű feltételek között — korszerű, exportképes gyártmányokat produkálnak. Még jobb volna azonban, ha a megváltozott közgazdasági feltételek és lehetőségek kihasználásával belátható időn belül sikerülne kiküszöbölni azokat a hátráltató tényezőket, amelyekre a központi népi ellenőrzés munkabizottságának jelentése utal. H. Z. « MŰSZAKI ÉLET Lakóterületi közintézmények Az utóbbi években sok bírálat érte új lakótelepeink közintézmény-ellátását nemcsak azok funkcióinak kielégítése szempontjából, hanem az építészet, a városrendezés és a gazdaságosság oldaláról is. Bel- és külföldön egyaránt közös az az igény, hogy a lakóterületi közintézmények az eddiginél koncentráltabb, térbelileg tömörebb, a lakóterület városias kialakítását is jobban szolgáló centrumképző jellegűek legyenek. Az új lakótelepek lakóépületeinek építésénél a tipizálás, az előregyártás és a házgyárak révén a fejlett, iparosított építéstechnológiák váltak uralkodóvá, míg a közintézmény jellegű épületek továbbra is zömmel hagyományos módon épülnek, ezért a lakótelepet kiszolgáló közintézmények rendszerint csak később készülnek el. Így egyre inkább törekszenek a közintézmények építési technológiájának korszerűsítésére is. A kereskedelmi központ A lakókörzetek központjaiban épülő létesítmények rendeltetését nézve a magot mindenhol a kereskedelmi létesítmények alkotják, minthogy a legnagyobb forgalmat az áruházak és mellettük az igényesebb áruválasztékú szakboltok bonyolítják le. Statisztikai adatok szerint a kereskedelmi forgalom növekedését eredményezi, ha a kulturális létesítményeket, szolgáltató részlegeket (mozi, könyvtár, mosoda, vendéglő stb.) egymás közelébe telepítik. A tapasztalat szerint Európaszerte és az Egyesült Államokban is a városszéleken kialakult bevásárló központok (shoppingcenterek) fokozatosan új lakóterületek olyan központjaivá fejlődtek, amelyekhez a városias élet további intézményeit (irodaház, szálloda, egészségügyi intézmény) építették hozzá. A városközpontképző intézmények építése világszerte megegyezik abban, hogy térbeli elhelyezésük koncentrált. Építészeti megoldásukra nézve a tendencia kétféle. Az egyik a német „Kompaktbau”, amely a tömbösítés felé mutat, a másik — és általánosabb — a fórumszerű elhelyezés, amely főleg Svédországban és Finnországban hódít teret. Ez utóbbinál a közintézményeket intim városi téregyütttesek köré csoportosítják, jellegzetes építészeti élményt nyújtó két- vagy többszintes épületekben. A funkciók kapcsolódása A legújabb telepítési tendenciák arra mutatnak, hogy az egyes közintézmények elhelyezésénél figyelemmel vannak azok időbeli igénybevételére, tehát a funkciók kapcsolódására. Az ily módon megtervezett központok tehát munkaidő, illetve üzletzárás után sem halnak ki, mert a kulturális, vendéglátóipari és egyéb létesítmények a városi jellegű életformát este is biztosítják. Erre az irányzatra főként az angol példák mutatnak. Az újonnan létesült angol, városi jellegű lakóterületek közintézmény-telepítési elveit a hagyományosan kialakult, régi városközpontok rekonstrukciójánál Európa-szerte alkalmazzák. A városközpontok kialakításának ezek az új elvei pontosan illeszkednek a régi, történelmileg kialakult városok korszerű képébe. Ami pedig ezeknek a tömörített közintézmény-hálózatoknak a működtetését, illetve beruházási és üzemeltetési kérdéseit illeti, az egész szakirodalom olyan egységes szervezet létrehozását látja célszerűnek, amely alkalmas ezek beruházói és üzemeltetői funkcióinak színvonalas ellátására. DR. GYÖNGYÖSI ISTVÁN A FELADATTERVEK HASZNA Az új gazdaságirányítási rendszer egyik elsődleges célja a műszaki fejlesztés meggyorsítása, a dolgozók kezdeményezőkészségének kibontakoztatása. A többi között ezt a célt szolgálja az újítási feladattervek kidolgozása, a műszaki fejlesztést célzó pályázatok kiírása. A múlt esztendő decemberében megjelent új újítási rendeletben az újítási feladattervekről nem sok szó esik. A rendelettel egyidejűleg megjelent OTHO SZOT irányelvekben, amelyek a vállalati újítási szabályzat kialakításához, az újítómozgalom vállalati irányításához nyújtanak segítséget, már találunk utalást az újítási feladattervekkel kapcsolatos teendőkre: ,,Az újító tevékenység irányítottabbá tétele érdekében helyes, ha a vállalat újítási feladattervekben meghirdeti azokat a műszaki problémákat, amelyek megoldásában a dolgozók egészére kíván támaszkodni.” Ugyancsak az említett irányelvek mondják ki, hogy a pályadíj az anyagi ösztönzés egyik leghatékonyabb formája. Alkalmazása akkor célszerű, amikor olyan nagy jelentőségű műszaki probléma merül fel, amelynek megoldásához több alternatív lehetőség ismerete szükséges, és kidolgozásához a szakemberek szélesebb körének alkotó hozzájárulása kívánatos. A jelek szerint a vállalatok — annak ellenére, hogy most nincs számukra kötelezően előírva az újítási feladattervek készítése — saját jól felfogott érdekükben nem mondanak le a feladattervek, a pályázatok által nyújtott előnyökről, s a legtöbb helyen már el is készítették az újítási feladatterveket. Az Orion Rádió- és Villamossági Vállalatnál egy kis könyvecskében tárták a dolgozók elé az ez évi újítási feladatterveket és a pályázati kiírásokat. Jó példája ez annak, hogy miként lehet a dolgozókat mozgósítani, anyagilag és erkölcsileg érdekeltté tenni a műszaki fejlesztési, a munkavédelmi, a minőségjavítási stb. feladatok megoldásában. Az újítási díjon kívül mindazokat, akik a feladattervi pontokat megoldják, jelentős külön jutalomban részesítik. A feladattervek között számos olyat is találhatunk, amelyek túlnőnek a vállalat keretein, és általános érdeklődésre tarthatnak számot.. Ilyen feladat például a korszerűbb, anyagtakarékosabb festési eljárás kidolgozása, a szilikon alkatrészek gyártása, illetve ezek helyettesítése. Hasonlóan közös probléma az a feladattervi pont is, amelyben a műanyag és fémlemezekből készítendő külső alkatrészek gyártás közben való megóvására kérnek megoldást. Az Orionban nagy súlyt helyeznek — érthetően — a normaóra-megtakarításra. Minden olyan újítást, amely 500-on felüli normaóra-megtakarítást eredményez, külön díjaznak. A díjazás 500-tól 6000 normaóramegtakarításig 300-tól 3000 forintig terjed. Érdemes egy kicsit közelebbről szemügyre venni az Oriongyár pályázati felhívását is. Eszerint minden olyan újítást, amely 3000 forinton felüli értékű elektromos energia-, víz- és gőzfogyasztás-megtakarítást eredményez, 500-tól 15 000 forintig terjedő pályadíjjal jutalmaznak. Az újítás bevezetésekor a pályadíj egyharmadát előlegként kifizetik, a hátralevő kétharmadot p pedig az utókalkuláció alapján adják át a pályázati feladat megoldójának. A pályázat megoldási határideje május 3, az újítási feladattervekre nem jelöltek ki határidőt. Az üzemekben — kevés kivétellel — rendszerint az év eleji nagy felbuzdulást nem nagyon követi a szürke hétköznapokra kiterjedő, következetes újító munka. Az Orionban az elmúlt esztendő utolsó tíz hónapjában 530 újítási javaslatot nyújtottak be, ebből elfogadtak 164-et, és megvalósítottak 153-at. A kísérletre elfogadott javaslatok száma 73 volt. Ehhez a statisztikához tartozik az is, hogy csaknem 3,5 millió forint megtakarítás után 283 000 forint kísérleti és bérköltséget fizettek ki, és az újítási díjak összege 645 000 forint volt. Ezek a számok mindenesetre nagyobbak lehetnének, ha az Orionban a megszokottnál is nagyobb figyelmet fordítottak volna az újítási feladattervek kidolgozására, az újító tevékenység tervszerűbb irányítására. Mert iparunkban átlagosan a benyújtott és az elfogadott újítási javaslatok között nincs olyan nagy „olló”, mint az Orionnál. A tapasztalatok szerint a benyújtott javaslatoknak valamivel több mint a felét elfogadják, és ezeknek 90—95 százalékát megvalósítják. Ahol ezektől az arányoktól eltérés van, ott rendszerint a követelményekkel van baj. Az Orion ez évi újítási feladatterve már arra utal, hogy a feladatok kijelölésekor nagyobb figyelmet fordítottak a követelmények pontos meghatározására. Korai volna jóslásokba bocsátkozni, hogy az Orionban, vagy bármelyik más üzemben hogyan alakul az újítás,a feladattervekkel kapcsolatos munka. Az új rendelet hatását sem lehet néhány nap alatt lemérni, annál kevésbé, mert ez a hatás még ki sem bontakozhatott. Az azonban tény, hogy az új rendelet nyújtotta lehetőségek, az újítási feladattervek, a pályázatok kiírása megfelelő teret biztosítanak ennek a munkának. T. P.