Műszaki Élet, 1977. január-június (32. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-14 / 1. szám
A csavar és társai A kötőelemgyártás egy KNEB-vizsgálat tükrében Az elmúlt években a kötőelemek (csavar, csavaranya, alátét, szeg, szegecs) felhasználása továbbra is dinamikusan növekedett. A gyártásfejlesztés viszont elmaradt a feldolgozó iparágak fejlődésétől és igényeitől. A viszonylag kis értékű termékek hiánya akadályozza a késztermékek kibocsátását, vagy késlelteti a karbantartási, javítási munkák elvégzését. A kötőelemellátás helyzetének megismerésére a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság 1976 I. félévében részletes vizsgálatot folytatott 78 termelő, illetve felhasználó, és 15 forgalmazó vállalatnál (szövetkezetnél). Az ellenőrzés főbb tapasztalatait a következőkben ismertetjük. A fejlesztés és a termelés Az igényeknek megfelelő kötőelem-ellátás érdekében az OMFB már régebben kidolgozta a kötőelemgyártás fejlesztésére vonatkozó távlati koncepciót, amelynek végrehajtására intézkedéseket is tettek. A fejlesztési alap megteremtése a csavaráruk árát 1970. januártól központilag 2500-kal emelték, és egyes gyártó vállalatok kapacitásbővítő beruházásokat kezdtek meg. A közgazdasági szabályozók változásával azonban a fejlesztési alapok bizonyos mértékig módosultak, ezért a Csavaripari Vállalat felülvizsgálta beruházási programját és a befejezés határidejét 3 évvel későbbre módosította. A Salgótarjáni Kohászati Üzemek a csavargyártás után képződő fejlesztési alapból a melegcsavargyártás fejlesztését nem tervezte, sőt a gyártást átadta a Csavaripari Vállalatnak. A szöggyártást még 1970 előtt bővítette, de további fejlesztését nem irányozta elő. A Lenin Kohászati Művek a kötőelemgyártásból képződött fejlesztési alapjának csak kis részét fordította csavargyártó beruházásokra. A nem kielégítő fejlesztés miatt a nagy gyártó vállalatok egy részénél a csavargyártás csak kis mértékben növekedett, a legnagyobb gyártónál pedig csökkent, ezért a csavarigényeket csak 50—75%-ban elégíthették ki. A szögellátás — különösen a nagyobb szögek gyártásának 25%-os növelése miatt — kedvező. A nem megfelelő ellátás — a fejlesztési problémákon kívül — az alábbi okokra vezethető viszsza: A csavargyártás termelő gépei — a jelentős gépbeszerzések ellenére — műszakilag és erkölcsileg elavultak. Gyakori a váratlan meghibásodás, az időkiesés, a karbantartás pedig jelentős létszámot köt le. Ugyanakkor a beszerzett nagy értékű gépek kihasználtsága nem éri el a kívánt mértéket. Az anyagmozgatás korszerűsítését csak részben oldották meg, továbbra is jelentős a kézi erővel való szállítás. A kedvezőtlen munkahelyi körülmények nagy munkaerőmozgást idéznek elő, az állandósuló létszámhiány miatt pedig a meglevő gépparkot sem tudják kihasználni. A szerszámellátottság sem kielégítő, különösen a minőségi szerszámok területén. Az alakító szerszámok többségét pedig saját gyártásban kell elkészíteni. Egyes időszakokban anyagellátási nehézségek is gátolták a termelés ütemességét, növelését. A megrendelések visszaigazolása és a szállítások teljesítése igen változó, piackutatás hiányában pedig a távlati igényeket nem is ismerik. A TEK feladattal felruházott Csavaripari Vállalat sem rendelkezik megfelelő készárukészlettel. Ezt a funkcióját nagymértékben visszafejlesztette, ami az ellátásban további időszakos zavarokat okoz. Egyes termelők a megrendelések elfogadásakor a termékek nyereséghozamából indulnak ki. Ebből adódik, hogy az egyik gyártó vállalat ipari alaptevékenységének árbevétele az elmúlt néhány év alatt 32%-kal nőtt, míg természetes mértékegységben mért termelése nem változott. Felhasználás — vállalati gazdálkodás A felhasználó vállalatoknál a kötőelemek értéke a késztermék jellegétől függően az összes anyagköltségen belül általában 0,5°/o-tól 3°/o-ig terjed. Annak ellenére, hogy a kötőelemek megléte a termelést alapvetően befolyásolja, a vállalatok az anyaggazdálkodáson belül nem fordítanak elég figyelmet erre a területre. Már a szükségletek felmérése sem megfelelő. Egyes vállalatok belső információs rendszere nem is teszi lehetővé, hogy meglévő készleteiket figyelembe tudják venni, ezért a megrendeléseket nem a tényleges igények alapján adják fel. Ehhez a magatartáshoz hozzájárul az is, hogy a kötőelemellátás évek óta kedvezőtlen, sőt az igényekhez képest romló tendenciájú. A felhasználó vállalatoknak rendeléseik feladásakor figyelembe kell venni az egységcsomagokat is. A vállalások mértéke időszakonként, megrendelőnként, termékfajtánként jelentősen eltérő, a megrendelés egészének elfogadásától a teljes visszautasításig terjed. A Csavaripari Vállalat negyedévenkénti visszaigazolásai gyakran késedelmesek. Mindez arra vezet, hogy a vállalatok megrendeléseik növelésével is igyekeznek kötőelemszükségleteiket fedezni. A túlbiztosítás mértéke a 20—30%-ot is eléri. Ezért a készletek a felhasználásnál nagyobb mértékben növekednek, gyakori, hogy értékük meghaladja az éves, egyes cikkekből pedig a több évi felhasználást is. Az ellenőrzött vállalatok a múlt év végén 253 napnak megfelelő készlettel rendelkeztek. A növekvő, felesleges készletek oda vezetnek, hogy a különféle inkurrencia-börzéken növekszik a felajánlás és a forgalom, ami további költségtöbbletet okoz. A nagy készletek mellett azonban rendszeres hiányok is tapasztalhatók részben az általában használt csavarokból, részben pedig a különleges, nagy szilárdságú kötőelemekből. Az igények kielégítése A felhasználó vállalatok növekvő igényeit a nagy gyártó vállalatok nem tudják kielégíteni, ezért a termelés koncentrálásával ellentétes tendencia kezdett kialakulni. Az utóbbi években jelentősen emelkedett az értékesítésre gyártó vállalatok, ipari szövetkezetek, mezőgazdasági szövetkezetek és kisiparosok száma. A felhasználó vállalatok egy része — kényszerűségből — növelte a saját felhasználásra szánt kötőelemek gyártását, így biztosították a termelési feladataik ellátásához szükséges kötőelemeket, de jelentős többletmunkával és növekvő költséggel. A különböző forrásokból és rendkívül sok helyről való beszerzés, a korszerűtlen, elavult gépeken történő gyártás mind a vállalatnak, mind a népgazdaságnak gazdaságtalan. A tapasztalatok alapján növekedett és gyakorlattá vált a vásárlás más vállalatoktól, és indokolatlan láncszemek bekapcsolódása a forgalmazásba. Az ellátási nehézségek következménye az is, hogy a felhasználó vállalatok méretben, minőségben, árfekvésben eltérő kötőelemeket is kénytelenek elfogadni. A hiány pótlására — főleg a tőkésországokból — növekedett az import kötőelemek mennyisége is, ezáltal emelkedtek a költségek, főleg azokban az esetekben, amikor sürgősen kellett az igényeket kielégíteni. A vázlatosan ismertetett kedvezőtlen helyzet megváltoztatása a következő években nagy feladatot hárít a csavarárut gyártó bázisvállalatokra és az ágazati irányításra. A vizsgálat tapasztalatai alapján az illetékes szerveknek a népi ellenőrzési bizottságok javaslatokat tettek a kötőelem-ellátás helyzetének megjavítására. Ezek alapján várható, hogy a termelő vállalatok az igényeket jobban kielégítik és így javul a kötőelem-ellátás színvonala. NERDLICSKA TIBOR Új vezérigazgató: Nagy József — Ipari Szerelvény- és Gépgyár. Új vezérigazgatóhelyettes : Jávorszky József (személyzeti és szociális) — Építőipari Szállítási Vállalat. Új igazgatók: Huszka József — Szabolcsi Cipőgyár; Bosnyák Tamás — Újpesti Gyapjúszövőgyár; Szolga József (műszaki) és Csörsz Lajos (gazdasági) — Ipari Szerelvény- és Gépgyár. új igazgatóhelyettesek: Andó Gábor — Szabolcs Cipőgyár; Csapó Jánosné — Simontornyai Bőrgyár; Szobonya Gyula — Újpesti Gyapjúszövőgyár; Kézdy Árpád — Anilin festék és Vegyianyag-forgalmi Vállalat; Berecz András — Szatmár Bútorgyár. A szeszipar tevékenysége elég sokrétű, mert az ipari szeszgyártáson kívül ide tartozik a többi között az élesztő és a keményítő előállítása, a különféle szeszes és üdítőitalok gyártása is. A problémák egy része is ebből a sokrétűségből fakad. Mit gyártsunk ? Az előbbiekből következik, hogy a szeszipar gyártmányskálája igen nagy. A problémákat még csak fokozza, hogy például egy-egy szeszesital-típusból a legkülönbözőbb nagyságú palackokat hozzák forgalomba, s mindenki tudja — erről később még lesz szó —, hogy ez a változatosság rontja a termelékenységet, rontja az önköltséget. Ahogy ezt az iparág szakemberei mondják, a legtöbb gondot a palackok előkészítése és elszállítása okozza, amit mutat az is, hogy az iparág átlagában az összes dolgozók 35— 40%-a foglalkozik anyagmozgatással. A nagy termelékenységű gépeket — és egyre inkább ilyeneket kívánnak beszerezni — nem lehet megfelelően kihasználni, ha az üvegtípusokat állandóan cserélni kell. Az érdekelt szakemberek véleménye szerint erre tulajdonképpen nincs is szükség, s több igen nagy és nemzetközi hírnévnek örvendő gyár példája is azt mutatja, hogy egy-egy típusból teljesen elegendő egy kisebb és egy nagyobb palack. Ebbe azonban a belkereskedelem nem akar belenyugodni, mint kirívó példát emlegetik, hogy még sósborszeszből is három méretet kell gyártani, holott erre igazán nem volna szükség. A fogyasztói szokásokat persze nem könnyű megváltoztatni, de a nemzetközileg ismert technológiák a kis szériákat nem nagyon engedik meg, arról nem is beszélve, hogy ez a nagy tarkaság fölösleges áldozatokat kíván. A változtatásra azért is szükség van, mert a folyamatos három műszakos gyártást folytató szeszipar igen nagy munkaerőhiánnyal küzd. Az érdekes az, hogy hiába fizetnek a harmadik műszakban 40°/0-kal is többet, ezt az időbeosztást senki sem akarja vállalni. Noha minimális létszámtöbbletről lenne szó, ezeken a nehézségeken nem sikerült úrrá lenni. Más esetekben azt szoktuk mondani, hogy a létszámhiányt műszaki fejlesztéssel kell áthidalni. A szesziparban még ez sem jelent egyértelmű megoldást, mivel az itt alkalmazott gépek és berendezések többnyire automaták és félautomaták, tehát az új gép beállítása sem nagyon jár létszám-megtakarítással. Import-e az import ? Az iparág feladata az üdítőellátás is. Az üdítőket egyrészt hazai gyümölcsfélékből állítják elő, másrészt a Coca-Colához és a Star-italokhoz külföldi alapanyagot vásárolnak. Sokszor elhangzik az a vád, hogy a gyártó az import javára lemond a hazai alapanyagokról, tehát a gyümölcsről. Ezzel szemben a szeszipar azt hangsúlyozza, hogy az általa behozott massza ellenértékeként a külföldi partner olyan cikkeket vásárol, amilyeneket neki a magyar külkereskedelem felajánl, és addig nem is kezdődik meg a mi importunk, amíg a kooperáló partnernek nincs nálunk megfelelő követelése. Így tehát ez az import nem hasonlítható a nálunk már megszokott export-import üzletekhez. Ami a magyar gyümölcs versenyképességét illeti, azzal egyrészt az a probléma, hogy a minőség nem egyenletes, másrészt a szeszipar is tisztában van azzal, hogy elsősorban az étkezési szükségleteket kell kielégíteni. Emiatt azután nem jut elegendő alapanyaghoz, egyrészt mert sajnos a gyümölcs egy része a fán marad, másrészt pedig nincs elég ösztönzés arra, hogy a lehullott gyümölcsöt a szesziparnak akár ilyen, akár olyan feldolgozásra átadják.. Mire kellene a forgóalap ? Végül szóljunk arról is, hogy bizonyos szeszesitalokkal kapcsolatban hangzanak el nálunk is panaszok, mondván, hogy nem olyan jók, mint amilyenek alapanyagaink ismeretében lehetnének. A szeszipari szakemberek hangsúlyozzák, hogy a nehézségek nagyobbik része elhárítható lenne, ha ezeket az italokat minimálisan kéthárom évig érlelni lehetne. Erre azonban jelenleg nincs mód, nemcsak azért, mert kevés a tárolótér — ezen még segíteni lehetne —, hanem inkább azért, mert nem elegendő a vállalat forgóalapja, és a jelenlegi körülmények között nem engedhetik meg maguknak, hogy azt több évre lekössék. A megoldás csak úgy képzelhető el, hogy a forgóalap lekötéséből és a tárolási veszteségből adódó terheket áthárítsák a fogyasztókra, vagyis a hosszabb ideig érlelt italok 10— 15%-kal drágábbak lennének. A szakemberek véleménye szerint, amennyiben a jelenlegi minőségű italok a mostani áron továbbra is kaphatók lennének, a közönség egy része ezt a 10—1őVn-os többletet a jobb minőség kedvéért magára vállalná, és ebben az esetben az államháztartást semmiféle veszteség nem érné. Mindenesetre érdemes lenne megpróbálkozni vele. Ezek a szeszipar legégetőbb gondjai, olyan gondok, amelyek véleményünk szerint megoldhatók. A gyárakban, vállalatoknál működő gépek, műszerek berendezések szervite az ágazatok többségében nen trtozik a megoldott problémák közé. Egy futó vizsgálat is könnyen megállapíthatja, hogy még az ipari üzemekben is milyen sok gép és műszer vár valakire, aki üzemképes állapotba tudja hozni, hát még olyan helyeken, ahol ilyesmire kiképzett személyzet nincs. A világ legtöbb országában a szervizt a gyártó vállalja, nemcsak azért, mert ő ért hozzá a legjobban, hanem azért is mert ügyel gyártmányai jó hírére, és a következő évek kereslete szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy az általa szállított gépek vagy más berendezések működnek-e vagy sem. Örömmel konstatálható, hogy egyre több olyan vállalatunk van, amely ezt az alapelvet magáévá tette. Az már más kérdés, hogy sok esetben — létszám- vagy forgóalaphiány miatt — a szükséges munkák elvégzésére nem tud vállalkozni. Pedig az ehhez szükséges feltételek mindenképpen biztosíthatók és biztosítandók, mert csak az a gép gép, amelyik működik, amelyet félelem nélkül lehet a termelésbe állítani. tulajdonképpen egy már meglevő folyamatot kellene erősíteni, vagyis azt, hogy az üzem ne csak addig érezze magáénak a gépet, amíg el nem adta, hanem később is, s ha kérik, hogy a karbantartást vagy a javítást segítse, akkor ehhez nyújtson segítséget. Mindez persze bonyolultabb formában jelentkezik a külföldi eredetű gépeknél. Ezen a területen jóval több a panasz. Szükség volna tehát valami olyan átfogó rendezésre, amely biztosítaná a jelenlegi nehézségek elhárítását. MŰSZAKI ÉLET 3