Művezetők Lapja, 1913 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1913-01-10 / 1. szám

MŰVEZETŐK LAPJA. XVI. évf. 1. szám. lágyítási, kovácsolási, edzési és esetleges megeresztési mun­­­­kálataihoz szükségesek és megtalálja, hogy miben, (vízben, olajban, levegőn) kell megedzeni. Legtöbb esetben azonban nem jutunk ahhoz, hogy magunk rendeljük meg a megfelelő anyagot, hanem oda-, vetnek egy kész darab anyagot, azzal az utasítással, hogy csináljunk ezekből ilyen és amolyan szerszámokat. Nagyon természetes, hogy így az acélokat kellően mindig nem ismervén, legtöbbnyire csak a véletlen, vagy a kiváló nagy gyakorlat révén kapunk jó szerszámokat. Ilyen esetekben első dolgunk legyen az acéloknak a feldolgozási melegeiket megkeresni, amelyekből nagyon megközelítőleg következtethetünk azon acélok minőségére is. Keressük először is az edzőmeleget oly módon, hogy az acélt melegítsük teljesen átható kevéssé vörös melegre (600—650° C) és edzzük le hirtelen 20—25° fokú vízbe. Lehűlés után jó, finomfogú reszelővel kíséreljük meg az edződés keménységét, ha a reszelő erős nyomás mellett se vágja, úgy az edződés jó, ellenesetben az edzést egy kissé nagyobb meleggel (700—750° C) ismételjük , így mindaddig kíséreljük meg az edzést más-más meleg mellett, míg a reszelőpróba bevált. Ha most már az edzett acélból egy darabkát letörünk és a törés könnyen történik, ez szintén a jó edződésre, tehát a helyes edzőmelegre is mutat, külö­nösen, ha a töretnek a szemcsetartalma igen sűrű, bágyadt, nem fénylő, bársonyos szint árul el. Még tüzetesebb a vizsgálat, ha az acélrúd végét 15—20 mm, hosszúságokban 4—5 rovátkával (bevágással) látjuk el és tüzesítjük a bevágott részeket úgy, hogy a végén levő darabka, a tűz közepén fehér­ melegre melegedjen és a többi hátrább levő darabkák mindig kisebb és kisebb melegek­kel bírjanak, míg a hátsó darabka csak feketésvörös meleg szint mutasson. Most hirtelen az egészet edzzük le 20—24° vízbe. A víz leszáradása után letörjük az első darabkát, amely körülbelül 1200°-ig volt melegítve. Ennek a törete, ha nem önedző acéllal van dolgunk, rendkívül durva, jege­­ces, csillogó, fehér szemcséjű lesz, a­mi a nagy túlhevülésre vall és nagyon rideg. A következő darabkát letörvén, a töretek mindig sűrűbb, tisztább, bágyadtabb szemcséjűek lesznek, míg végre odaérünk, a­hol a töret igen könnyen történt és az acél legtisztább, úgyszólván tökéletes edző­­sűrűségű, szép szürke, bársonyos szemcséket mutat. A­mely meleget ezen darabkán észleltünk a leedzés előtt, az lesz ennek az acélnak a legjobban megfelelő edzőmelege. Letörjük végre a még hátra levő darabkát is, melynek törése ha nehezen ment és a töretszemcsék sötétszínű beszakado­­zottak és a reszelő vágja, akkor ez arra vall, hogy az ezen levő meleg már nem volt elég annak az acélnak az edzésére. Ha azonban önedző gyorsacéllal van dolgunk, akkor az első darabka, a­mely körülbelül 1200° C-ra volt melegítve, letörési felületén a legtisztább, tökéletesen sima, szabad­­szemmel alig is látható töretet kell hogy mutasson, jeléül annak, hogy még túlhevülés nincs, minthogy az önedző acéloknak az edzőmelegeik többnyire sárgafehér és fehér­izzásnál vannak. 1100—1250° C-nál. Már most, ha az acéloknak az edzőmelegeit így megkerestük és következ­tetéssel arra, hogy a lágy acél körülbelül 850--9000 C, a középkemény 750—800° C, a kemény 650—700° C, az igen kemény 600—650° C, az önedző gyorsacél 1100—1250° C melegnél edzhető sikeresen, származtassuk le ezekből ez acéloknak megmunkálásához szükséges többi melegeiket is. Minden acélnak van még az edző melegén kívül ková­csolási, lágyitási, megeresztési és némely fajtáknál hegesz­tési melege. A lágyítási meleg minden acélnál 60—70° C-al fekszik az edző­ melegen alul, melyet arra használunk fel, hogy az­­ acél egyenlőtlen nyerskeménységét, amelyet a gyártásnál kapott, megmunkálása előtt kiegyenlítsük. Ezáltal véljük elérni azt, hogy könnyebben megmunkálható lesz és az edzéseknél fellépni szokott vetemedések némileg elkerül­hetők lesznek. És ezen okokból a lágyítási melegnek mindig tökéletesen egyenlő és teljesen áthatónak kell lenni és a kihűlést rossz hővezeték felhasználásával lassítani és ki­egyenlíteni kell. A kovácsolási meleg az edző melegnél mintegy 60—80° C-al nagyobb lehet, minthogy az acél csak ily meleg mellett puhul meg annyira, hogy az könnyen alakítható legyen és még az esetleges nagyon kismérvű túlhevülés a meg­­kovácsolás által ellensúlyozható legyen. Amely acélok hegeszthetők, ezeknek a hegesztő melegeik még nagyobbak a kovácsolási melegeiknél is 80—100° C-al, mert az acél csak ily nagy melegekkel puhul meg annyira, hogy az ütések, nyomások által a szemcsék egymásba tapadhatók legyenek. Ép ezért minden hegesztett acélnál némi túlhevülés jön létre, a­melyet azonban átkovácsolások és többszöri lehűté­sek által regenerálni lehet. A megeresztési melegek szemmel látható színek mellett 220—330°-ig terjednek. Ezen melegeket akkor használjuk, ha már egy acél, vagy szerszám rendes, jó edzőmeleggel meg lett edzve és használatra igy igen keménynek, ridegnek, törékenynek találjuk és az említett néhány száz fok meleg visszaadásával a merevséget, törékenységet enyhíteni akar­juk. Ezen megeresztési melegek visszaadása úgy történik, hogy az edzett szerszám megeresztendő felületét letisztítjuk (csiszoló vászonnal) és bármi módon meleget vezetünk az edzett szerszámba, ha most már ezen bevezetett meleg elérte a 220° C, a letisztított szerszám felületén megjelenik egy vékony világossárga szinü oxidréteg, a melyet meg­eresztési színnek mondunk s ez a megeresztési szin megfelel oly szerszámoknál, a­hol a szerszám nincs nagyon a rázkód­­tatások, csavarások és ütéseknek kitéve és kemény tárgyak megmunkálására használtatnak, szóval igen kemény szer­számra van szükség. Ilyenek az eszterga- és gyalukések, kaparok, keményfémekhez marók stb. Ha a melegbevezetést folytatjuk, úgy csakhamar megjelenik a sötétsárga meg­eresztési szín kb. 240° C mellett, a­mely megfelel a csavarás­nak és rázkódtatásnak kitett kemény acélból készült szer­számok megeresztésének, ilyenek a dörzsárak, menet- és csigafúrók, pontozók, metszőpofák stb. 260—80° C meleg mellett megy át a világos és sötétpiros szin és megfelel az igen szívósra megeresztett szerszámoknak, mint p. o. a csavarhúzó, kézilyukasztó, kemény lakatosvéső stb., míg a 300—330° C-nál megy át a világos és sötétkék szín, amely megeresztés már csak igen puha anyagok megmunkálásához való szerszámok megeresztésére jó és a verőszerszámokra ; ilyenek famunkáló szerszámok, kalapácsok, kaszák, asztali kések stb. (Folytatása következik.)

Next