Művezetők Lapja, 1929 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1929-01-01 / 1. szám

MŰVEZETŐK LAPJA. XXXII. évi 1. szára. A megrakott és légmentesen elzárt helyiséget 0,2 légkörnyomású gőzzel elárasztjuk és a benne lévő anyagot 24 órán keresztül gőzöljük, miáltal a fa csőedényei kitágulnak és megbomlasztják, illetve megölik a fában lévő már többször említett káros anyagokat. A jelzett idő után lezárjuk a gőzt és meg­várjuk míg­ a gőz lecsapódik a felületeire a fának. Ezen lecsapódás azért szükséges, hogy a fölmelege­dett anyag külső felülete nedves legyen, miáltal a fa belső részeiben kezd száradni. Most lassanként és fokozatosan magasabb hőfokig kezdődik a fűtés, de ugyanakkor, ugyanolyan mértékben kezdődik a szellőztetés is, miáltal a pára telt meleg levegő a szellőzőnyílásokon keresztül eltávozik. A példánál ezen eljárást kb. 21 napig folytatjuk úgy, hogy az utolsó napon a szárítóban lévő hőmérséklet elérje a 60 C°-ot és ugyanaz napra nyíljanak meg teljesen a szellőző csatornák nyílásai is. Vigyázni kell azonban, hogy 100° meleg ne állhasson elő, mert már a fa 120°-nál megbomlik és száraz lepárlás áll elő, mely az anyagot hasznavehetetlenné teszi. A 22. napon már az anyagot kivehetjük és bátran fel is dolgoz­hatjuk, mert bizonyos, hogy itt kellemetlenségek nem fordulhatnak elő, mert egy ilyen eljárással a fémsók, melyek a fának vízfelvevő szervei, onnan kivonattak. Az eljárás kb. minden egyes fanemnél ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy hosszabb, vagy rövidebb ideig tart, mely természetesen függ a fajtól és a vastagságtól. Az ilyen eljárással szántott fa felülete ki van zárva, hogy megrepedezzen, de csak abban az esetben, ha már a fa légszáraz volt. (Folytatjuk.) A rationalizálás kérdéséhez. Irta: Dobay Raymond, a MAGALSz. a. h. főtitkára. A nemzeti alapon álló magánalkalmazottak október havában tartott kongresszusán dr. Bikas Dénes, a Magab­esz szónoka, első ízben szólt magán­­alkalmazotti szempontokból a magyar dolgozók nevében a racionalizálás kérdéséhez. Minthogy pedig a racionalizálás kérdése égetően aktuális lett az egész világon, aktuális pedig legelsősorban a munka­adók szempontjából, igen fontos, hogy az alkal­mazottak érdekképviseletei is behatóan foglalkoz­zanak e problémával. Ezt annál is inkább, mint hogy különben egy szép napon arra fogunk ébredni, hogy a probléma megoldást nyert és ez a megoldás a magnalkalmazottak amúgy sem irigylésreméltó hely­zetét még inkább súlyosbiztatta !Mert a racionalizálás problémái oly pontokat is érintenek, melyek a magán­alkalmazotti tábor igen fájó és vérző sebei, így első­sorban a munkanélküliség kérdését tángálják és a munkanélküliség állandó réme a dolgozó polgár feje felett lebeg ma is, mikor még nagyon sok ország­ban nem foglalkoznak a racionalizálás problémá­jával. Egészen bizonyos, hogy a racionalizálás keresztül­vitele ma már csak rövid idő kérdése. A dolog ter­mészetéből kifolyóan ebbe az alkalmazottnak semmi­féle befolyása nem lehet, legelsősorban és majdnem kizárólag a termelő, a munkaadóvállalat problémája. Az alkalmazott — attól kell félnünk — csak szen­vedő alanya lesz a racionalizálásnak. Tagadhatat­lan, hogy a probléma megoldása oly irányban, hogy az az alkalmazotti érdekeket ne sértse, csakis akkor volna lehetséges, ha a munkaadó vállalatok irányítói és vezetői oly mentalitással volnának eltelve, mint az amerikai ipari ej­edelmek és munka­adók. De minthogy nem kisebb ember, mint Hegedűs Lóránt, a TÉBE elnöke állapította meg egyik gyö­nyörű cikkében, hogy : ,,úgy látszik kihalt a magyar emberből a szív !F el kell készülve lenni arra, hogy a racionalizálás bevezetése vállalatainknak csak abból a szempontból lesz fontos, hogy termelésüket fo­kozzák, a költségeket csökkentsék, alkalmazottaik munkaerejét tényleg a maximumig kihasználják, de annak élet standardját meghagyják mostani szo­morú és lehetetlen nívóján. Ez bizony egy igen szomorú megállapítás. Sok­kal inkább szeretném ide leírni, hogy örülünk az elkövetkezendő új munkarendnek, várjuk azt, igye­kezettel és az elismert magyar munkaszerettel a magunk részéről is készséggel segédkezni fogunk a racionalizálás bevezetésénél, a magyar haza, munka­adóink és saját magunk javára is. Szeretnék már előre is örülni annak, hogy a legcélszerűbben fel­használt alkalmazotti munkaerő és tehetség, szorga­lom és igyekezet lehetővé fogja tenni a kenyéradónk­nak nekünk is többet nyújtani, felemelni lesülyedt életszínvonalunkat és mosolyt is varázsolni munká­tól és gondtól végigszántott arcunkra. Szeretnék már előre is hozsannákat zengeni iparmágnásaink nagylelkűségéről — de úgy félek, hogy nem lesz alkalmam rá, hogy a lemondás keserű kézlegyintésé­vel kell majd tudomásul venni az alkalmazottaknak hogy­­ maradt minden a régiben. Pedig de szép volna már végre békés egyetértésben dolgozhatni, szere­tettel sietni a munkahelyre, ott megfeszített erővel hozzáfogni az alkotáshoz, melyből élet és öröm szár­mazik és kellene hogy származna munkaadóra és alkalmazottra egyaránt ! Mit tehet a magyar alkalmazotti kar már ma, hogy felkészülve várja azt az időt, amikor a raciona­lizálásból kifolyóan reá háramló nagy hátrányokat s veszélyeket el kell viselnie? Készülődésünk kétféle irányban kell hogy mo­zogjon. Tenni kell azt, amit saját erőnkből tehetünk és fegyvertársak után kell nézni a nehéz küzdelem­ben. Saját erőnkből csak egyet tehetünk: tömörülni egy táborba helyezkedni el valamennyien, mert mindörökké igaz marad a mondás: „Az egyesülés­ben rejlik az erő!“ Fel kell világosítani minden kartársunkat, hogy csatlakozzon ahoz a szövet­séghez, amelyhez tartoznia kell, szervezkedjen, legyen hű segítőtársunk most már mihamarább, hagyjon fel a nemtörődömséggel, gondoljon saját magára, családjára és gyermekeire, nézzen a jövőbe vagy ha annyi fantáziája nincsen, nézzen munka­­nélküli kartársának szomorú arcába, onnan leolvas­hatja saját sorsát is! Minden napnak minden órá­jában jusson eszébe minden alkalmazottnak, hogy sokan vagyunk, igen-igen sokan, a magyar nemzet­nek szinte hihetetlen nagy százalékát alkotja a magánalkalmazottak nagy tábora és ha egyesek szavát nem is hallja a kormányzat, a nagy tömeg kiáltását meg fogja hallani. Vésse szívébe minden egyes művezető is komoly, intő szavunkat, legyen hű kartársa az érdekében szüntelenül dolgozó szö­vetségének, segítse azt nehéz munkájában, elsősor­ban a szervezkedésben. (Folytatás a 15. oldalon.)

Next