Nyomdaipar Magyarországon, 1912 (11. évfolyam, 1-38. szám)

1912-01-01 / 1. szám

2. oldal NYOMDAIPAR MAGYARORSZÁGON 1. szám volt a legbizonytalanabb, a közre nézve a legkevésbé megnyugtató. A méltányosság azonban pártatlanul oda nyilatko­zott, hogy a tisztességes megélhetéshez mindenkinek feltétlen joga van. Érvényesüljön mindenki a maga egyéni értéke, a köznek tett hasznos szolgálata szerint. Ezt a méltányosságot tartottuk mi szemünk előtt, amidőn egy évtizeddel ezelőtt szaklapunkat megalapí­tottuk. Akkor ez a társadalmi evolúció még csak csírá­jában volt, de mi már megértettük a kor intő szavát. Az egyik társadalmi osztály, a munkásság, már teljesen felkészülve, a legaprólékosabb kidolgozású stratégiával indult az első döntő ütközet felé és­­ győzött többször egymásután. Mi nem irigyeltük tőlük a győzelmet, hiszen tuda­tában voltunk annak, hogy a munkáskérdést valamilyen alakban meg kell oldani. Ámbár a demagógia termé­szetellenes tendenciáit csak figyelemmel kísértük, de nem helyeseltük. Tudtuk, hogy ennek még bizonyos erjedési processzuson kell átesnie. De magát a tényt: a munkásság kitűnő össze­tartását és öntudatát respektáltuk és — mi tagadás — irigyeltük is, mert az önálló nyomdászok táborában akkor a szolidaritás még egészen ismeretlen fogalom volt. Az oktalan féltékenykedés lehetetlenné tett bármi­féle egyöntetű eljárást. Ez a vigasztalan állapot, az ellenállásnak teljes hiánya aztán hatalmi mámorba ejtette az ellentábort. S amint semmiféle természetellenes állapot meg nem állhat, ez is a szakszervezetnél a kezdődő anarchiát, nálunk pedig a szolidaritás szükségének érzetét idézte elő. A Nyomdaipar Magyarországon kezdettől fogva következetesen és szívós kitartással hirdette, hogy a kibontakozás csak úgy lehetséges, ha a nyomdatulaj­donosok is a szakszervezettel egyenértékű szövetségbe tömörülnek. De hát kinek kellett akkor a szövetség? Mi szük­ség volt a szolidaritásra, mikor minden egyes nyomda­tulajdonos egy-egy félistennek képzelte magát a saját portáján. Természetesen csak addig, mig a szakszer­vezet — kegyelemből vagy mert éppen úgy látta jó­nak — békességben hagyta. Minden követelést felhá­borodással kísérelt visszautasítani s csak mikor gyönge, hiábavaló ellentállása a szakszervezet hatalmas páncél­járól lepattant, tehetetlenül kapkodott segítség után. A magyar vidéki nyomdásztársadalmat sűrü, át­hatolhatatlan köd burkolta. Csak a messze távolban csillámlott egy szövetnek, mely a homályba egy kis világosságot sugárzott: a Nyomdaipar Magyarországon. Nagyon sokszor fordultak hozzánk kartársaink, amikor tűrhetetlen zaklatásnak voltak kitéve. S mi mindannyi­szor együttérző szívességgel adtunk tanácsot és útmu­tatást, bár jó magunk is csak a saját erőnkre támasz­kodhattunk, mert lapunkat igen szívesen vették ugyan, de — nyomdász­szokás szerint — nem fizettek elő. Tele volt az ország csüggedéssel, a jövő iránti aggodalommal, csak a Nyomdaipar Magyarországon várta a jobb időket s még ma sem hagyott fel azzal a reménnyel, hogy végre is sikerülni fog a két egyenlő erejű erkölcsi testületnek: a Vidéki Nyomdatulajdono­sok Országos Szövetségének és a Nyomdászsegédek Szakszervezetének a teljes megértést és nyugodt mun­kálkodást megteremtenie. Ennek eléréséhez azonban független, szókimondó sajtóra van szükség, mely azonban kellő támogatás nélkül el sem képzelhető. Tíz esztendei fennállásunk első időszakában éppen elegendő áldozatot hoztunk a nyomdásztársadalom érdekében. Ezt nem szemrehányáskép mondjuk, hiszen ha anyagi eredményünk nem is volt, annál jólesőbb azon tudatunk, hogy erkölcsi tekintetben nem fárad­tunk hiába. Most azonban a kartársakon a sor, hogy sajtójuk támogatását legfőbb erkölcsi feladatuknak tekintsék. Olyan korban élünk, amidőn az egymástól való elszakadás, a szeparálódás csak a züllés felé vezethet. A vidéki nyomdatulajdonosoknak egyetlen csa­ládba tömörülve, szaksajtójukkal azonosítaniok kell magukat, hogy ekképp felvértezve, minden erőszakos támadást nyugodt elszántsággal visszaverhessenek. Így aztán bizalommal tekinthetünk a jövő év­tized felé. Jövőben kifejtendő munkánk sikeres megoldásá­hoz kérjük kartársaink szives jóakaratú támogatását. ♦♦ ♦ ♦♦ HIVATALOS RÉSZ Orsz.­ágszabálybizottsági ülés. — 1911 december 10-én. — Jelen vannak a főnökök részéről: Mayer Rezső elnök, Klein Samu, Laszky Ármin, Moskóczy József, ifj. Angermayer Károly. A munkások részéről: Peidl Gyula, Rothenstein Mór, Lerner Dezső, Preusz Mór, Kirsteier János, Simon János, Веке Ferenc, Wiesen­­berger Vilmos. 1. Elnök üdvözli a megjelent tagokat és jelenti, hogy elmaradásukat igazolták: Molnár Mór (Szekszárdi, Valkó Béla (Pécs) és Hoffmann Sándor (Debrecen). 2. Elnök jelenti, hogy a pozsonyi és pécsi békél­tető bizottság megalakult. 3. „Miskolczt szervező bizottság“ aláírással az országban egy körlevél köröztetik, amely felhívást tartalmaz arra nézve, hogy a munkások Miskolczon milyen feltételek mellett vállaljanak munkát. Az árszabálybizottság egyhangú hatá­rozattal helyteleníti ezen eljárást, mert megállapítja, hogy a körlevél tartalma az árszabály szellemével ellenkezik. 4. K. Gy. (Arad) bizalmi férfi megfelebbezi az aradi békéltető bizottság határozatát, melyben az ottani L. J. cégnek két segéd mellett két tanonc tartását engedte meg. Az Orsz. Árszabálybizottság a feleb­­bezésnek helyt ad és L. I. aradi céget csak egy tanonc tartására jogosítottnak mondja ki. ♦♦ ♦ ♦♦

Next