Nyomdaipar Magyarországon, 1913 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-01 / 1. szám

4. oldal NYOMDAIPAR MAGYARORSZÁGON 1. szám Nyomdaipar Magyarországon. Az iparunkat anyagi romlással fenyegető általános közgazdasági válság és speciális nyomdaipari sérelmek és bajok között kezdődő újévben tanulságosnak véltük, ha iparunk egyes kiváló művelőinek véleményét és nézeteit meg­ismerjük. Múlt számunkban közzétett felhívásunkra kaptuk az alábbi érdekes megnyilatkozásokat: Újév a nyomdaiparban. Irta: Kabos Ármin. Temesvár, 1912 dec. 24. Kedves Szerkesztő uram, ön nagy idealista, ön talán az egyetlen ember e szakmában, aki azt hiszi, hogy rajtunk még lehetne segíteni. Ezelőtt egy-két évvel még jómagam is optimista rajongója voltam annak a meggyőződésnek, hogy a mi szakmánknál elegendő, ha egy erős, széles látkörű vezérkart szer­vezünk s akkor a jó útra fordul minden, ami például ezidőszerint is a bűnös közönyösség és furfang sár­tengerében vesztegel. Az elmúlt évek folyamán meg­győződtem arról, hogy hiábavaló a nyomdatulajdonos vezérkarnak minden erőlködése, mert nálunk, a mi hadseregünknél a harcképes közkatonák és káplárok hiányzanak. A nyomdatulajdonos közkatonák legnagyobb része minden ambíció és előrelátó számítás nélkül a mai napnak él és abszolúte nem törődik a holnap­pal. A mi drága hazánk legtöbb nyomdatulajdonosá­nak nyomorúságban vergődő életét — mesterséges eszközökkel tartják fenn — a papírnagykereskedő hitelezők, akik a nagy konzum elérhetése érdekében derűre-borura hitelezik áruikat, úgy hogy a nyomtat­ványok kalkulálásánál a papír ára, illetve értéke alig, avagy egyáltalán nem jön számításba. Ezzel karöltve a nyomdagépgyárosok és betűöntődék túlprodukciói­­nak legbiztosabb lerakodó helye Magyarország, ahol maholnap minden írni, olvasni tudó emberre egy-egy külön nyomda fog rendelkezésre állani. Más szakmánál egészségtelen túlprodukció ese­tén egyes ipartelepek vagy üzletek véglegesen meg­semmisülnek, ámde nálunk, a nyomdaszakmánál egy év leforgása alatt néha tíz gazdája is akad egy-egy beteg nyomdának és végeredményben a beteg nyomda állandóan fertőzi a levegőt és lehetetlenné teszi a szakma egészséges fejlődését. Nagyon beteg ez a mi szakmánk kedves Szer­kesztő uram és pedig nemcsak olyan múló, gyógyít­ható betegség gátolja életműködését, hanem itt már gyógyíthatatlan szervi betegségről kell megállapíta­nunk a diagnózist. Hiányzik itt minden, aminek egy egészséges szervezetben meg kell lennie. Hol van nálunk az összetartás, egymásnak meg­becsülése, tekintély, áldozatkészség és intelligencia ? Ami nálunk a szakma életgyökerét emészti, hol van másutt az a falánkság, korlátoltság, rosszindulat, furfang és ravaszság ? Élőszóval és cselekedeteinkkel hogyan és hány­szor gázolunk kéjelegve versenytársaink becsületében ? Nincs még egy szakma hazánkban, amely olyan gazdátlanul a sárban fetrengne, mint ez a mi szeren­csétlen iparágunk! A nyomdász­szakma legelső, legtekintélyesebb szakma lehetne és annak is kellene lennie és bizony­bizony meggyőződésből mondom, hogy ez időszerint a legutolsó és pedig annyira legutolsó, hogy mahol­nap szégyellenünk kell nyomdatulajdonos mivoltunkat. Köteteket lehetne összeírni a magyarországi nyomdatulajdonosok élhetetlensége és nyomorúságai­ról, de nincs időm és igy nem folytathatom tovább, hanem megpróbálom megkeresni e gyógyíthatatlan nyavalyáknak orvosszerét. Gyógyíthatatlan nyavalyáknak orvosszere! Minő paradoxon! És mégis megpróbálkozom vele, mert itt a mi súlyos esetünkben csak enyhítő gyógyszerekről lehet szó. Egy évtized óta összetett kezekkel, mint a szánkba repülő sült galambot, epekedve várjuk a nyomtatványártarifát. A kötelező ártarifát! Kit kötelez az ártarifa ? Engem, téged vagy őket­­kötelezi ? Kacagjatok kedves kartársaim, mert hiszen édes mindnyájan tudjátok, hogy az ártarifa arról való esz­köz lesz, hogy ennek segítségével a bennünk rejlő furfang diadalmaskodjék a konkurrencián - a nagy­érdemű és potya nyomtatványokhoz hozzászoktatott nagyközönség javára és örömére! Hiú erőlködés, hogy mi magunk fogjuk a saját külön erőnk és emberségünkből garantálni ezen ár­tarifának mindnyájunkat kötelező betartását! Végre is be kell látnunk, hogy mi, jelenleg élő és forga­lomban levő nyomdatulajdonosok ilyen nagyfokú ener­gia kifejtésére képtelenek vagyunk! Egyetlen, ámde tagadhatatlanul kétélű fegyver a szakszervezettel való társulás, illetve együttmű­ködés. Nincs más, vagy alkalmasabb eszközünk az ártarifa kötelező voltának keresztülforszírozására, mint a szakszervezet. El kell fogadnunk ezt a megoldást, de nem elhamarkodva, hanem minden lépést megala­pozó, körültekintő gondossággal. Okosan és óvatosan megcselekedve és nyélbe ütve ezen garanciát , kor­szakos alkotást fogunk végezni. És hogy most idáig eljutottam (karácsony küszöbén tengersok munka vár reám), föltehetem cikkem végére a pontot, mert amit még ezután leírok, ez csak olyan utóiratféle, ám azért ez volna talán leginkább megszívlelendő. Bármilyen társadalmi vagy szakszervezeti akció­hoz elsősorban pénz kell. Szép cikk, jó cikk — ked­ves Szerkesztő uram nem ér semmit. Pénzt, lehetőleg

Next