Rajzoktatás, 1910 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-01-15 / 1. szám
hatja-e magát a tanárnak? A szakember még nem tanár. Aki rajzolni, tervezni és mintázni tud, az még korántsem biztosíthat bennünket affelől, hogy a tanítás tekintetében is megállja a helyét. Túlzás volna azt állítani, hogy a tanárképzés ma még csak szakemberképzés és hogy a tanárképző főiskola teljesen figyelmen kívül hagyja a tanárrá való képzés és nevelés szempotjait. Az eléggé nem dicsérhető gyakorló iskola és az időnként megismételt iskolalátogatások bizonyságul szolgálnak, hogy az új oktatási módszer nem dobja ki a fiatal tanárokat tanácstalanul az életbe. A kérdés azonban az, hogy vájjon ez nem túlságosan szerény képviselete-e a tanárképzés elvének? Vájjon annak a jövendő rajztanárnak csak képzése negyedik évében legyen alkalma saját hivatásával, a saját életpályájával közelebbről megismerkedni ? Vájjon az a három esztendő, melynek folyamán a tanársággal semmiféle vonatkozást sem érez, nem öli-e ki belőle a tanítás iránt való hajlamot s az érdeklődést? Váljon az a sakkszerű közömbösség, melylyel a „fiatalok“ a rajzoktatás ügye iránt általában viseltetnek, nem természetes következménye-e annak a ténynek, hogy a négyéves tanárképzés talán túl kevés alkalmat nyújt arra, hogy a tanárjelöltekben a saját életpályájuk iránt való szeretet kifejlődjék? A tanárrá való képzés szempontjának emez elejtése vájjon nem kelti-e fel a kizárólagosan „diplomáért“ való tanulásnak a látszatát? . . . íme: egyik kérdés a másikból fakad és egyik mélyebbre markol, mint a másik. Sőt hozzáfűzhetünk még egyet. Vájjon nem az előbb vázolt állapotok okozzák-e azt a tavaszt, mely a művészi és a tanári hivatásnak határait nem ismerve, a tanárképzést sokszor a tisztán művészi nevelés ösvényére hajlandó terelni? . . . A tanári pálya, mint az embermegismerésnek, a psychológiai búvárlatoknak legszebb és legnemesebb eszköze már akkor vonzott, mikor még távol voltam a tanárképző főiskola kapujától. Négy éven át soha nem tévesztettem el szemem elől a célomat és így ez elmélkedő sorok nem a kétségbeesés feljajdulásai. De láttam másokat. embereket, akiket csak a rajz szeretete vonzott erre a pályára; embereket, akik művészetről ábrándoztak, közben pedig a „rongyos diplomáért“ tanultak, és embereket, kiknek a tanárság nem életcél, hanem maga a megélhetés volt. Az emberek e három typusát látom a szemem előtt most, amikor a tanárképzésnek tanárszerűsége felett gondolkodom. Ezek a typusok örök állandók. Csak a személyek változnak. Amint volt az húsz év előtt, úgy volt az az én időmben és éppen úgy lesz az újabb húsz év múlva is.