Szabók Szaklapja, 1928 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1928-02-15 / 2. szám
Budapest, 1928 február 16 %, elttt XXXVL A MAGYARORSZÁGI SZABÓMUNKÁSOK ÉS MUNKÁSNŐK SZAKEGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIL ker., I Megjelenik ! Előfizetési dij: Egész évre 2 pengő 40 fillér, fél■ lAlmássy-tér 2. Telefon: József 416—70. A lap ré I _iix_A_r_ 1 évre 1 pengő 20 fillér. Egyes szám ára 20ali. A szerszére közlemények és előfizetések ide küldendők I m noen aozePen I kesztővel értekezni lehet délután 5—6 óra között Meghivó rA Magyarországi Szabómunkások és Munkásnők Szakegyesülete budapesti csoportja 1928 február 26-án, vasárnap délelőtt 9 órakor, a szakegyesület helyiségében (VII. Almássytér 2. szám alatt) rendes évi közgyűlést tart, amelyre a csoport kötelékébe tartozó budapesti férfi-szabó-, nőiszabó-, nőikonfekciószabó-, férfikonfekció szabó-, továbbá a vásári,szabómunkásokat és munkásnőket ezennel meghívjuk. A közgyűlés napirendje: 1 A vezetőség jelentése: a) általános jelentés; b) pénztári jelentés; c) ellenőrök jelentése és ezzel kapcsolatban határozathozatal a vezetőség fölmentése iránt. 2. T új vezetőrség választása. 3. Indítványok és egyéb szervezeti ügyek. Kérjük a szaktárcákat és szaktársnőket, hogy a közgyűlésen föltétlenül pontos időben jelenjenek meg. "Ugyancsak fölhívjuk az egyesület mindazon tagjait, akik járulékaikkal nyolc héten túl hátralékban vannak, hogy azt egyenlítsék ki, mert különben a közgyűlésen nem vehetnek részt. A tagsági könyvét mindenki hozza el. A vezetőség. Előre újból. Naptár szerint,"de ha- a, jelek-nem crafeatér az időjárás szerint is, rövid időn belül a tél végére jutunk, amikor a szabóiparban a munkaidény szokott következni. Sajnos, hogy kiadásakban már évek óta nem igen érezhettük a munkaidény áldásait az általános gazdasági krízis közepette, ha azonban hinni lehet az egyes iparágakban már a múlt évben a kissé megmutatkozott konjunktúra továbbfejlődéseiben, akkor a gazdasági élet törvényei szerint a szabóiparban is meg kell ezt végre éreznünk. Bármiként álljon is azonban a dolog, a szabómunkásmozgalom szempontjából ki kell használnunk a kezdődő idényt, hogy az éveken át legyengült, szakszervezetünk erejét helyreállítsuk. Akár a leromlott munka- és bérviszonyok följavítása, akár a további leromlás megakadályozása enélkül nem képzelhető el. A további lesiklás, vagy akárcsak a megállás is a pusztulást jelenti e tekintetben, előre kell tehát fejlődnünk a szervezkedésben, ha nem akarjuk, hogy minden nehezen kiküzdött vívmányaink megsemmisüljenek. Szervezetünk eredményei az elmúlt évről már nem mutatnak olyan vigasztalan képet, mint az előző esztendőkben. A visszafejlődés útján — legalább Budapesten — a legtöbb szakában sikerült visszafordulnunk, sőt a bérek némi javítását is sikerült elérni. A szakszervezetünk taglétszáma átlagban már gyarapodást mutat itt és a vidéki csoportoknál is már csak jelentéktelen visszaesés volt. Nem önmaguktól jöttek ezek az eredmények, hanem a még-megismétlődő agitáció és a kitartó munka nyomán. Ezt kell tehát még fokozottabban folytatnunk, ha további jobb eredményeket akarunk elérni. Az életösztön kell, hogy sarkaljonbennünket erre, ha nem akarunk a mostoha viszonyoknak és a velünk szembenálló érdekeknek és ellenségeskedéseknek védtelenül áldozatul esni. A fokozódó drágulás ellenére a koherációszakimákban ezidőszerint is még a további bérleszállítás erőszakolt gondolata kisért a logika szerint indokolt bérjavítás helyett és ha a rendelésre dolgozó szabóságban egyelőre csönd van e tekintetben, az bizonyára a Sipka-szoros csöndje, mert itt már éppen elég alacsonyra sikerült letörni a béreket. Ez sem jelenti azonban azt, hogy a sokak szervezetlensége következtében nem folyik a még további bérlemorzsolás. Az idénnyel kezdődik az új alkalom, hogy újból fölfokozzuk az agitáció munkáját még nagyobb eréllyel és még többek részvételével s az eddigi siker legyen a biztató ígéret, hogy ez a munkánk méginkább eredményes lesz. Budapesten a vezetőség és a szervezőbizottságok már megkezdték ezt a munkát és tervszerűen viszik előre. Taggyűléseket tartottak ebből a célból a szakmák s bizalmi- és műhelyértekezleteik folynak az agitálom, a taggyűjtés fokozására. Szakmánként agitátorgárdiát szerveznek, akiknek feladata lesz fölkeresni a szervezetlen műhelyeket, az indifferens és a szervezetből kimaradt szaktársakat, hogy a meggyőzés erejével ösztönözzék őket szolidáris kötelességük teljesítésére. Különösen a lelkes fiatalabb szaktárcáknak juthat e tekintetben hálás szerep az öregebbek mellett, mert a jövendőért való küzdelmet és az eszme iránti szeretetet az agitáció munkájában lehetkiteljesíteni, a legideális abban. A tömegszervezés sikerei minden időkben a sokak meggyőző agitációjában voltak, bízunk abban, hogy a szaktársak és szaktársnők a szervezőbizottságok fölhívására tömegesen fognak vállalkozni erre a munkára. A vidéken ugyanígy meg kell indítani az agitáció munkáját, ahol eddig még nem kezdették meg. A csoportok közgyűlései az újabb kiinduló pontjai ennek a szervezőmunkának, amikor a vezetőtisztségek megújításával újult erővel új munkának kell kezdődni e tekintetben. A terület itt kisebb, a szervezetlen szaktársak és szaktársnők könnyebben fellelhetők. Egynéhány erős akaratú öntudatos szaktárs kitartóan ismétlődő eljárással feltétlenül eredményes agitációt végezhet. A vidéken megszűnt, vagy életképtelen csoportokat a vidéken tartózkodó vagy odauutazó szaktársak segítsenek aközponti iroda, közben jöttével újraszervezni. Külön és hangsúlyozottabban kívánunk megemlékezni a budapesti nőszabómunkások és munkásnőkről, akik legjobban visszaestek a szervezkedés tekintetében és akik körében mégis mindeddig a legkevésbé tapasztaljuk az akaratot, hogy a posványból kiemelkedjenek. Tudjuk, hogy a szervezkedés szempontjából is tak nőszabómunkások a rossz munkaviszonyok miatt. Különösen a férfimunkások, akiknek a gerincet kellene képviselni ilyen tekintetben a nehezebben szervezhető nők között. Félreismerés lenne azonban mindent a viszonyokra tolni és nem látni meg azt a hibát, ami önmagukban van. Nem látni meg azt a gyűlölködő szellemet, amely még a fölfordulás korából ittmaradt körülöttük és amelyet egynéhány szaktárs a szervezeten belül és azon kívül gondosan táplál a szakszervezet „vezetőségei“ ellen, de végeredményben természetesen a szakszervezet kárára. Nem láim meg a hamis jelszavakat, amely hol ultraradikális követelésekben nyilatkozik meg, hol pedig a gyakorlatban meghunyászkodó és az összességre nézve károsan fegyelmezetlen cselekvéssé szel időt. Amely hol a vezetőségekben, hol egyes funkcionáriusokban, hol a csoportok egyesítésében, hol a szervezet szabályaiban találja meg a bajok forrását, de sohasem a viszonyokban, vagy a szaktársak letargikus nemtörődömségében. Amelynek minden újrakezdésnél akad bőséges szava igazságtalan és valótlan rekriminációkra, vagy a buzdító szó ellensúlyozására, de soha sincs az összefogás érdekében való lelkesítésre. Az összefogás fölemelő gondolatát nem szolgálhatja a gyűlölködés szelleme, sem az miből meg-megismétlődő okvetetlenkedés. A nőszabómunkásoknak és munkásnőknek ki kell küszöbölni maguk közül ezt a szellemet és meg kell tagadni a közösséget a hamis jelszavak hirdetőivel, ha ki akarnak emelkedni mai tarthatatlan helyzetükből. A demagógia elég kárt okozott már a munkásmozgalomnak és elég kárt okozott, a nőszabómunkásságnak is. Eleget ostoroznak a viszonyok, ne engedjék az önmarcangolásnak is kitenni a szervezkedési mozgalmunkat, amely nélkül nincs kiút a sorsunk jobbrafordulása felé. Az újrakezdés agitációs munkájából vegyék ki részüket, az erre irányuló közhangulatot ne hagyják kiaknázatlanul egyesek garabonciáskodása miatt. Legelsősorban fontos a szakmához tartozó szaktársak és szaketrönök betoborzása a szakszervezetbe, az egyéb kérdések önmaguktól oldódnak meg, ha ez sikerül. Önbizalommal induljon meg az egész vonalonA munitn amndisu pilanata jó-késés-veszteséget- jelent. Agitációnkba vigyük bele a szocialista öntudat erejét és buzgóságát, azt a meggyőződésünket, hogy jó szakszervezeti tag csak az lehet, akit a szocialista mozgalom számára is megnyertünk. Ahogyan a múltban kezdetleges viszonyokból kiindulva képeseknek bizonyultunk arra, hogy a szervezkedés erejével igen jelentős sikerekhez jussunk, a szabómunkásságjavára újból ki kell kényszerítenünk a sikert, csak valamennyien lelkesedéssel dolgozzunk ezért. •Jelentés a Magyarországi Szabómunkások és Munkásnők Szakegyesülete budapesti csoportjának 1927. évi működéséről Tisztelt Szaktársak és Szaktársnők! Az 1927. évről szóló jelentésünket még mindig ugyanazzal kell kezdenünk, mint az előző tizenhárom évben, hogy a szabómunkásság helyzete még mindig nem javult a jelentés évében sem, hanem rosszabbodott. A már négy éve tartó tűrhetetlen nagy munkanélküliség sem enyhült, hanem még fokozódott. A tavaszi munkaidény kezdetén egy igen rövid átmeneti időben úgy látszott, hogy talán megenyhül a szabómunkásság helyzete azáltal, hogy lesz munka és így lélegzethez jutva, valamit se gátéul tud pokoli sorsán, amelyben már négy év óta él. Ez a remény azonban sokkal hamarabb elmúlt, mint hittük volna. Alig három hétig tartott a javulás, amit azután az őszi munkaidényben még az előző évinél is nagyobb munkanélküliség váltott föl. Szaktársaink százai voltak munka nélkül egész éven át. A munkanélküliség szakmánkban a háború előtt is és még a háború után is mindig csak az úgynevezett boltilényre szorítkozott, egészen 1923-ig. Azóta azonban egész krónikussá vált és még abban az időben is tömegesen vannak munka nélkül, amit a legjobb munkaidénynek nevezünk. A munkanélküliség súlyos problémája a világháború után egész Európában érezhető és kisebb-nagyobb mértékben minden országban megvan, még azokban is, amelyek győztesen kerültek ki a háborúból. Azonban a munkanélküliség sehol sem olyan elviselhetetlenül súlyos, mint nálunk.. Mindamellett, hogy mezőgazdasági állam vagyunk, mégis azok közé az országok közé tartozunk, ahol legdrágább az élelmiszer. A munkabérek ellenben a legalacsonyabbak nálunk, így természetesen katasztrofális a munkások élete, mert ha még mindig dolgozhatna a munkás, élete akkor is keserves kínlódás volna. Ezzel szemben sokkal könnyebben viseli el az a munkás a munkanélküliséget, akinek megvan a lehetősége, hogy amikor dolgozik, valamit meg tud takarítani a munkanélküliség idejére. A munkanélküliség olyan probléma Európában, amellyel minden ország foglalkozik, amely élni és boldogulni akar. Mert minden ország tudja, hogy a jövő nagyságának és boldogulásának alapja a dolgozó és alkotó kezek milliói. Csak a mi országunk az a boldog ország, ahol nem érzik szükségét annak,hogy a munkanélküliség kérdésével behatóan foglalkozzanak, ahol nem a munkáskezek millióinak alkotásában látják az ország jövő nagyságát és boldogulását,hanem a demagóg jelszavak és frázisok puffogtatásában. Akármerre nézünk, mindenhol látjuk, hogy foglalkoznak azzal a kérdéssel, miképen enyhítsenek a munkanélküli munkások helyzetén és hogyan segítsék át őket azon a súlyos krízisen, amelyben jelenleg vagyunk, hogyan óvják meg arra az időre, amikor, megint fokozottabb szükségük lesz a termelő kezekre. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem szentimentalizmusból teszik ezt, nem a munkások iránti emberséges szeretetből, hanem részben azért, mert annak idején nem lesz, aki munkanélküli jövedelmet bitosítson a kapitalistáknak, esözben pedig azért, mert a munkások maguk is részt vesznek az állam igazgatásában a képviseletük révén, ami kényszeríti az államot, hogy a munkások érdekével is foglalkozzon. Ha megfigyeljük a különböző országokban a gondoskodás mértékét, akkor azt látjuk, hogy az mindig ahhoz igazodik, hogy a munkásság milyen befolyást tud gyakorolni az állam igazgatására. Ahol a munkásság a szervezettig.