Szabók Szaklapja, 1928 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1928-02-15 / 2. szám

Budapest, 1928 február 16 %, elttt XXXVL A MAGYARORSZÁGI SZABÓMUNKÁSOK ÉS MUNKÁSNŐK SZAKEGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIL ker., I Megjelenik ! Előfizetési dij: Egész évre 2 pengő 40 fillér, fél­■ lAlmássy-tér 2. Telefon: József 416—70. A lap ré I _iix_A_r_ 1 évre 1 pengő 20 fillér. Egyes szám ára 20ali. A szer­szére közlemények és előfizetések ide küldendők I m noen aozePen I kesztővel értekezni lehet délután 5—6 óra között Meghivó rA Magyarországi Szabómunkások és Mun­­kásnők Szakegyesülete buda­pesti csoportja 1928 február 26-án, vasárnap délelőtt 9 órakor, a szakegyesület helyiségében (VII. Almássy­­tér 2. szám alatt) rendes évi közgyűlést tart, amelyre a csoport kötelékébe tartozó budapesti férfi-szabó-, nőiszabó-, nőikonfekció­­szabó-, férfikonfekció szab­ó-, továbbá a vásári,­­szabómunkásokat és munkásnőket ezennel meg­hívjuk. A közgyűlés napirendje: 1­ A vezetőség jelentése: a) általános jelentés; b) pénztári jelentés; c) ellenőrök jelentése és ezzel kapcsolat­ban határozathozatal a vezetőség föl­mentése iránt. 2. T új vezető­rség választása. 3. Indítványok és egyéb szervezet­i ügyek­. Kérjük a szaktárcákat és szaktá­rsnők­et, hogy a közgyűlésen föltétlenül pontos időben jelenjenek meg. "Ugyancsak fölhívjuk az egyesület mindazon tagjait, akik járulékaikkal nyolc héten túl hát­ralékban vannak, hogy azt egyenlítsék ki, mert különben a közgyűlésen nem vehetnek részt. A tagsági könyvét mindenki hozza el. A vezetőség. Előre újból. Naptár szerint,"de ha- a, jelek-nem crafeatér az időjárás szerint is, rövid időn belü­l a tél végére jutunk, amikor a szabóiparban a mun­kaidény szokott következni. Sajnos, hogy ki­adásakban már­­ évek óta nem igen érezhettük a munkaidény áldásait az általános gazdasági krízis közepette, ha azonban hinni lehet az egyes iparágakban már a múlt évben a kissé megmutatkozott konjunktúra továbbfejlődése­iben, akkor a gazdasági élet törvényei szerint a szabóiparban is meg kell ezt végre éreznünk. Bármiként álljon is azonban a­ dolog, a szabó­­munkásmozgalom szempontjából ki kell hasz­nálnunk a­ kezdődő idényt, hogy az éveken át legyengült, szakszervezetünk erejét helyreállít­suk. Akár a­ leromlott munka- és bérviszonyok följavítása, akár a további leromlás megaka­dályozása enélkül nem képzelhető el. A további lesiklás, vagy akárcsak a megállás is a pusztu­lást jelenti e tekintetben, előre kell tehát fej­lődnünk a szervezkedésben, ha nem akarjuk, hogy minden nehezen kiküzdött vívmányaink megsemmisüljenek. Szervezetünk eredményei az elmúlt évről már nem mutatnak olyan vigasztalan képet, mint az előző esztendőkben. A visszafejlődés útján — legalább Budapesten — a legtöbb sza­kában sikerült visszafordulnunk, sőt a bé­rek némi javítását is sikerült elérni. A szak­­szervezetünk taglétszáma átlagban már gyara­podást mutat itt és a vidéki csoportoknál is már csak jelentéktelen visszaesés volt. Nem önmaguktól jöttek ezek az eredmények, hanem a még-megismétlődő agitáció és a kitartó munka­ nyomán. Ezt kell tehát még fokozot­tabban folytatnunk, ha további jobb eredmé­nyeket akarunk elérni. Az életösztön kell, hogy sarkaljon­­bennünket erre, ha nem akarunk a mostoha viszonyoknak és a velünk szemben­álló érdekeknek és ellenségeskedéseknek védte­lenül áldozatul esni. A fokozódó drágulás elle­nére a koherációszakimákban ezidőszerint is még a további bérleszállítás erőszakolt gondo­lata kisért a logika szerint indokolt bérjaví­­tás helyett és ha a rendelésre dolgozó szabó­ságban egyelőre csönd van e­­ tekintetben, az bizonyára a Sipka-szoros csöndje, mert itt már éppen elég alacsonyra sikerült letörni a bére­ket. Ez sem jelenti azonban azt, hogy a sokak szervezetlensége következtében nem folyik a még további bérlemorzsolás. Az idénnyel kezdő­dik az új alkalom, hogy újból fölfokozzuk az agitáció munkáját még nagyobb eréllyel és még többek részvételével s az eddigi siker le­gyen a biztató ígéret, hogy ez a munkánk még­­inkább eredményes lesz. Budapesten a vezetőség és a szervezőbizott­ságok már megkezdték ezt a munkát és terv­szerűen viszik előre. Taggyűléseket tartottak ebből a célból a szakmák s bizalmi- és műhely­­értekezleteik folynak az agitálom, a taggyű­jté­s fokozására. Szakmánként agitátorgárdiát szer­veznek, akiknek feladata lesz fölkeresni a szer­vezetlen műhelyeket, az indifferens és a szerve­zetből kimaradt szaktársakat, hogy a meggyő­zés erejével ösztönözzék őket szolidáris köte­lességük teljesítésére. Különösen a lelkes fiata­labb szaktárcáknak juthat e tekintetben hálás szerep az öregebbek mellett, mert a jövendőért való küzdelmet és az eszme iránti szeretetet az agitáció munkájában lehet­­kitel­jesíteni, a legideál­is abban. A tömegszervezés sikerei min­den időkben a­ sokak meggyőző agitációjában voltak, bízunk abban, hogy a­ szaktársak­­ és szaktársnők a szervezőbizottságok fölhívására tömegesen fognak vállalkozni erre a munkára. A vidéken ugyanígy meg kell indítani az agi­táció munkáját, ahol eddig még nem kezdették meg. A csoportok közgyűlései az újabb kiin­duló pontjai ennek a szervezőmunkának, ami­kor a vezetőtisztségek megújításával újult erő­vel új munkának kell kezdődni e tekintetben. A terület itt kisebb, a szervezetlen szaktársak és szaktársnők könnyebben fellelhetők. Egy­néhány erős akaratú öntudatos szaktárs kitar­tóan ismétlődő eljárással feltétlenül eredmé­nyes agitációt végezhet. A vidéken megszűnt, vagy életképtelen csoportokat a vidéken tartóz­kodó vagy odauutazó szaktársak segítsenek a­­központi iroda, közben jöttével újraszervezni. Külön és hangsúlyozottabban kívánunk meg­emlékezni a budapesti nőszabómunkások és munkásnőkről, akik legjobban visszaestek a szervezkedés tekintetében és akik körében mégis mindeddig a­ legkevésbé tapasztaljuk az akaratot, hogy a posványból kiemelkedjenek. Tudjuk, hogy a szervezkedés szempontjából is tak nőszabómunkások a rossz munkaviszonyok miatt. Különösen a férfimunkások, akiknek a gerincet kellene képviselni ilyen tekintetben a nehezebben szervezhető nők között. Félreisme­rés lenne azonban mindent a viszonyokra tolni és nem látni meg azt a hibát, ami önmagukban van. Nem látni meg azt a gyűlölködő szellemet, amely még a fölfordulás korából ittmaradt körülöttük és amelyet egynéhány szaktárs a szervezeten belül és azon kívül gondosan táp­lál a szakszervezet „vezetőségei“ ellen, de vég­eredményben természetesen a szakszervezet ká­rára. Nem láim meg a hamis jelszavakat, amely hol ultraradikális követelésekben nyilatkozik meg, hol pedig a gyakorlatban meghunyász­kodó és az összességre nézve károsan fegyelme­zetlen cselekvéssé szel időt. Amely hol a vezető­ségekben, hol egyes funkcionáriusokban, hol a csoportok egyesítésében, hol a szervezet szabá­lyaiban találja meg a bajok forrását, de soha­sem a viszonyokban, vagy a szaktársak letar­gikus nemtörődömségében. Amelynek minden újrakezdésnél akad bőséges szava igazságtalan és valótlan rekrimi­náci­ókra, vagy a buzdító szó ellensúlyozására, de soha sincs az összefogás érdekében való lelkesítésre. Az összefogás fölemelő gondolatát nem szol­gálhatja a gyűlölködés szelleme, sem az miből meg-megismétlődő okvetetlenkedés. A nőszabó­­munkásoknak és munkásnőknek ki kell küszö­bölni maguk közül ezt a szellemet és meg kell tagadni a közösséget a hamis jelszavak hirde­tőivel, ha ki akarnak emelkedni mai tart­hatatlan helyzetükből. A demagógia elég kárt okozott már a munkásmozgalomnak és elég kárt okozott, a nőszabómunkásságnak is. Eleget ostoroznak a viszonyok, ne engedjék az önmar­­cangolásnak is kitenni a szervezkedési mozgal­munkat, amely nélkül nincs kiút a sorsunk jobbrafordulása felé. Az újrakezdés agitációs munkájából vegyék ki részüket, az erre irá­nyuló közhangulatot ne hagyják kiaknázat­lanul egyesek garabonciáskodása miatt. Leg­elsősorban fontos a szakmához tartozó szaktár­sak és szake­trönök betoborzása a­ szakszerve­zetbe, az egyéb kérdések önmaguktól oldódnak meg, ha ez sikerül. Önbizalommal induljon meg az egész vonalon­­A­ munitn amndisu pilanata jó-késés-veszteséget­-­ jelent. Agitációnkba vigyük bele a szocialista öntudat erejét és buzgóságát, azt a meggyőző­désünket, hogy­ jó szakszervezeti tag csak az lehet, akit a szocialista mozgalom számára is megnyertünk. Ahogyan a múltban kezdetleges viszonyokból kiindulva képeseknek bizonyul­tunk arra, hogy a szervezkedés erejével igen je­lentős sikerekhez jussunk, a szabómunkásság­­javára újból ki kell kényszerítenünk a­ sikert, csak valamennyien lelkesedéssel dolgozzunk ezért. •Jelentés a Magyarországi Szabómunkások és Munkásnők Szak­­egyesülete budapesti csoportjának 1927. évi működéséről Tisztelt Szaktársak és Szaktársnők! Az 1927. évről szóló jelentésünket még min­dig ugyanazzal kell kezdenünk, mint az előző tizenhárom évben, hogy a szabómunkásság helyzete még mindig nem javult a jelentés évé­ben sem, hanem rosszabbodott. A már négy éve tartó tűrhetetlen nagy munkanélküliség sem enyhült, hanem még fokozódott. A tavaszi munkaidény kezdetén egy igen rövid átmeneti időben úgy látszott, hogy talán megenyhül a szabómunkásság helyzete azáltal, hogy lesz munka és így lélegzethez jutva, valamit se gá­téul tud pokoli sorsán, amelyben már négy év óta él. Ez a remény azonban sokkal hamarabb elmúlt, mint hittük volna. Alig három hétig tartott a javulás, amit azután az őszi munka­­idényben még­ az előző évinél is nagyobb munkanélküliség váltott föl. Szaktársaink szá­zai voltak munka nélkül egész éven át. A munkanélküliség szakmánkban a háború előtt is és még a háború után is mindig csak az úgynevezett bolti­­lényre szorítkozott, egészen 1923-ig. Azóta azonban egész krónikussá vált és még abban az időben is tömegesen vannak munka nélkül, amit a legjobb munkaidén­ynek nevezünk. A munkanélküliség súlyos problémája a vi­lágháború után egész Európában érezhető és kisebb-nagyobb mértékben minden országban megvan, még azokban is, amelyek győztesen kerültek ki a háborúból. Azonban a munka­­nélküliség sehol sem olyan elviselhetetlenül súlyos, mint nálunk.. Mindamellett, hogy mezőgazdasági állam vagyunk, mégis azok közé az országok közé tartozunk, ahol legdrá­gább az élelmiszer. A munkabérek ellenben a legalacsonyabbak nálunk, így természetesen katasztrofális a munkások élete, mert ha még mindig dolgozhatna a munkás, élete akkor is keserves kínlódás volna. Ezzel szemben sok­kal könnyebben viseli el az a munkás a munkanélküliséget, akinek megvan a lehető­sége, hogy amikor dolgozik, valamit meg tud takarí­tani a munkanélküliség idejére. A munkanélküliség olyan probléma Európában, amellyel minden ország foglalkozik, amely­­ élni és boldogulni akar. Mert minden ország tudja, hogy a­ jövő nagyságának és boldogulá­sának alapja a dolgozó és alkotó kezek milliói. Csak a mi országunk az a boldog ország, ahol nem érzik szükségét annak,­­hogy a munka­nélküliség kérdésével behatóan foglalkozza­nak, ahol nem a munkáskezek millióinak al­kotásában látják az ország jövő nagyságát és boldogulását,­­hanem a demagóg jelszavak és frázisok puffogtatásában. Akármerre nézünk, mindenhol látjuk, hogy foglalkoznak azzal a kérdéssel, mi­képen eny­hítsenek a munkanélküli munkások helyzetén és hogyan segítsék át őket azon a súlyos krí­zisen, amelyben jelenleg vagyunk, hogyan óv­ják meg arra az időre, amikor, megint fokozot­­­tabb szükségük lesz a termelő kezekre. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem szentimentaliz­­musból teszik ezt, nem a munkások iránti em­berséges szeretetből, hanem részben azért, mert annak idején nem lesz, aki munkanélküli jövedelmet bi­tosítson a kapitalistáknak, esöz­ben pedig azért, mert a munkások maguk is részt vesznek az állam igazgatásában a kép­viseletük révén, ami kényszeríti az államot, hogy a munkások érdekével is foglalkozzon. Ha megfigyeljük a különböző országokban a gondoskodás mértékét, akkor azt látjuk, hogy az mindig ahhoz igazodik, hogy a munkásság milyen befolyást tud gyakorolni az állam igaz­gatására. Ahol a munkásság a szervezettig.

Next