A Technikus, 1921-1922 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1921 / 1. szám
Az olaszországi barokk építőművészetről. 3 . Az antik építészet iskolázott elemei mindenhová elterjednek, amivel bizonyos mértékig mindenütt egyforma lesz az eddig vidékenkint és iskolánkint másmás jellegű formaképzés, mely folyamat a barokk stílus alatt folytatódik és befejezést nyer. 2. Kiszorulnak a középkor és korai időszak reminiszcenciái, így az egyéni arány és részletképzés. 3. Miután a részleteket és arányokat mindenütt egyformán, az antiknak a theoretikus mesterek által ismeretessé tett módszerei szerint alakítják s így az azokban eddig talált originalitás megszűnik, egyúttal el is terelődik róluk a figyelem, s ehelyett végleg áttevődik a nagy egész kompozícióra. Elmaradnak a bizarrériák, ezek helyébe lépnek egy bizonyos fokú hideg józanság a részletalakítások terén, a kompozíció szabatossága, a tagozatoknak jól begyakorolt csatlakozása és összemetsződése, kedvező összarányok; szóval a korai időszak önkényes festőiességével szemben a kiképzés elemeinek egy gondos elrendezése, mely elemek most már egészen elveszítik egyéniségüket, és összességükben a nagy egész kompozíció közkatonáivá válnak, a homlokzatnak megfelelő helyére besorakoztatva. 4. Az elemeknek a 3. pontban vázolt szerepe maga után vonja azoknak elhidegülését, majd elnagyolódását. A dekoratív kiképzés elmarad róluk, vagy ha találunk is olykor ilyet, arról leolvashatjuk, hogy az nem saját magáért van ott, mint a korai időkben, hanem mert reá ott azon a helyen a nagy egész kompozíció szempontjából van szükség. Ez a korszak teljesen szabályszerű átmenetet képez az olaszországi barokkkorhoz, helyesebben annak egyik irányához, a rómaihoz, amely idővel általános lesz és egész Olaszországban elterjed. Ez az irány a theoretikus mesterek tevékenységének nyomán keletkezik és a most ismertetett késői renaissance egyenes folytatásaként fejlődik. Rómából kiindulólag nevezzük ezt római barokk stílusnak, míg a másik a Michelangelo nyomán keletkezett individuális formaképzésű barokk stílus. Az elsőnek, a római barokk stílusnak a sajátosságai könnyen megállapíthatók a késői renaissance 1—4. alatt imént ismertetett tulajdonságainak továbbfejlesztésével. Az antik elemek és összeállítások közismerté tétele, valamint azoknak általános és egyforma alkalmazása, végül fokozatos elhidegülése folytán a részletképzés egészen elveszíti egyéni jellegét, annyira, hogy az egyes mesterek munkái a részletképzésük alapján általában meg sem különböztethetők egymástól. A részletképzés elhidegülése állandóan fokozódik. Ez a körülmény, amelynek következtében ugyan nélkülözzük a barokk stílusnak ebben a csoportjában az egyes formák változatos alakításait, megakadályozza a másik oldalról a formák elszertelenedését. Most már minden a nagy egész kompozícióra megy, amelynek a részletképzést teljesen alárendelik; főszempont a nagy egésznek festői elrendezése, de mindig a késői renaissance kötött és szabatos elemeinek kíséretében. Eme elemek közül fontos szerep jut a különösen Vignola által szakszerűen feltárt és közreadott antikos oszloprendeknek, illetve pillérrendeknek. Az oszloprendnek, bár a renaissance kezdetétől fogva alkalmazzák dekoratív célokra (vagyis mint falpillér, fél vagy háromnegyed oszlop fal elé állítva), az eddigiekben fontos szerep jutott struktív minőségében is, így az udvarok, loggiák, előcsarnokok övezetei alatt, továbbá a fő- és mellékhajók elválasztásánál. A barokkstílusban ez a struktív alkalmazás egészen háttérbe szorul — bár találkozunk annak néhány kivételes esetével genovai és napolii templomterekben — annál nagyobb mohósággal alkalmazzák azonban dekoratív szerepben, falpillér, fél, háromnegyed, sőt egészen szabadonálló oszlop alakjában is. A fent mondottak az oszloprendnek a barokk stílusban való szerepére vonatkoznak; van e helyen még egy másik megjegyzésünk is, s vonatkozik ez az oszloprendeknek a barokk stílusban megjelenő kialakítására, vagyis arányaira és részleteire. A korábbi időkben, nevezetesen a korai és fejlett renaissanceban.