Technikai Kurir, 1936 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1936-01-01 / 1. szám

TECHNIKAI KURÍR forrásunk, melyről részleteket egy későbbi előadásá­ban fog kifejteni. Becsei­ Antal hozzászólása: Nem szőkébb értelemben vett szakszempontból, hanem szélesebb közgazdasági látókörből kíván a fel­veteti kérdéssel foglalkozni. Tudvalevő dolog, hogy a közü­letek — köztük a székesfőváros is — csak a legnagyobb erőfeszítések árán bírják háztartásuk egyensúlyát fenntartani; ennek az erőfeszítésnek azon­ban megvannak a maga határai. A kiadások egyol­dalú csökkentésével, fizetés redukciókkal, munkaerők elbocsátásával az egyensúlyt helyreállítani nem lehet, de nem lehet viszont a megszokott jövedelmek u. n. adóbevételek, bérlemények, stb. fokozásáról sem szó. Érthető tehát, ha a közfigyelem ma az üzemek felé fordul és azoktól várja a háztartások fenyegető defi­­citjének elhárítását. Ezen a területen azonban két egymással szöges ellentétben álló kívánsággal találkozunk. Az egyik a fogyasztóközönség kívánsága; olcsóbbá tenni a köz­szolgáltatások árát; a másik a közpénztár bevételeit fokozni az üzemek útján. Vannak, akik a fogyasztó­közönség kívánságát nem tartják jogosultnak és hi­vatkoznak külföldi nagy városok példáira. Igaz, vannak városok, amelyekben pl. a gáz ára 20 fillérnél magasabb, de viszont vannak nem kis számban olyan városok is, amelyekben az egységár lényegesen ol­csóbb; pl. Rómában 15.5 fillér, Londonban 10.1 fillér, Stockholmban 8,8 fitér a gáz paritásos ára. De nem is helyes a gazdasági élet egyes tényezőit a többi közül kiragadva összehasonlítani; figyelembe kell venni az áralakulás egyéb komponenseit, a kereseti viszonyokat is. Meg kell állapítanunk, hogy a mi leromlott gazdasági viszonyaink között a fogyasztókö­zönség nem bírja még a gáz tüzelőanyag jelenlegi árát, hiszen éppen ennek a körülménynek felisme­rése indította a főváros törvényhatóságát arra, hogy tarifarevíziót sürgessen. Az erre irányuló kísérletek azonban nem jártak gyakorlati eredménnyel, mert csak újabb áldozatokat igényelnek a főváros részéről, anélkül, hogy a fogyasztóknak haszna lenne belőle. Ezért használ fel minden alkalmat arra, hogy köz­véleményt csináljon annak az elgondolásnak, amely nézete szerint egyedül célravezető. A termelő gondolatot kívánja a legszélső lehető­ségig belevinni az üzemi gazdálkodásba; felkutatni azokat a fogyasztóterületeket, amelyeknél a felfoko­zott produkció piiacot talál és megállapítani azokat a technikai és kereskedelmi feltételeket, amelyek a ha­zai közgazdasá­g érdekeivel összhangban segítenek a célhoz. És ezen az úton nem szabad újszerű elgondo­lásoktól, talán szokatlan megoldásoktól, sőt áldoza­tokat igénylő kísérletektől sem visszariadni. És ne csak mindig külföldi példák adottságait keressük; ne fe­lejtsük el, hogy a magyar szén kihasználása a mi problémánk, a magyar probléma. Ma a gázt még min­dig külföldi szenekből állítják elő, amelyeket nagy devizanehézségek árán szedünk össze a legkülönbö­zőbb országokból, pedig látjuk, hogy még a leggyen­gébb fiatalkorú szenek is igen eredményesen szolgál­hatják nemcsak hőgazdálkodásunk érdekeit, hanem közgazdaságunk és iparunk más széles területeit is. Fokozott tevékenységgel kell felkeresnünk ezeket a területeket, amelyeken szeneink differenciáltabb fel­dolgozása új érvényesülési lehetőségeket talál. A kát­rány, kén, a szénhydrogének egész sorozata jelzi eze­ket az irányokat, és a hazai szenekből előállított olcsó gáz a melegellátás és energiatermelés szempontjából az az erőforrás, amely a füst- és koromképződés, kénes gázok, stb. kellemetlenségeit kizárva van hivatva arra, hogy városaink háztartási és ipari szükségletét ellássa. Budapesten ezidőszerint a Gázművek évi 80 millió m3 gázt értékesítenek, amely fogyasztás háromnegyed része a háztartásokban vétetik igénybe, ahol az elek­tromosság versenye állandóan és szükségszerűen egyre erősebben jelentkezik. Ha ezzel szemben figyelembe vesszük a fűtés és ipari termelés hőszükségleteit, úgy 1 milliárd m3-nél is jóval többre értékelhető a gáz­szükséglet. Nem baj, ha a gáztermelésnek ezen új for­mái mellett a mellékérmékekből hiányozni fog a koksz, ha azt olcsó és kényelmesebb gázzal tudjuk pó­tolni és nem drágítja a termelés költségeit sem a koksz hiánya, ha ezzel szemben oly közgazdasági értéket nyerünk, amelyek, mint pl. kén, benzin, stb. behoza­talára szorulunk. A hazai szén feldolgozásának és az abból előállí­tandó gáznak problémája ma joggal állíttatik a legna­gyobb és legsürgősebb technikai és közgazdasági fel­adataink homlokterébe és elismerés illeti meg az elő­adót, hogy ezt a problémát oly nagy energiával és ki­tartással tartja állandóan felszínen. Heller László hozzászólása: A kérdés gazdasági részéhez kívánok hozzászólni, különösen az ominózus 2,78 fillér amortizációval kap­csolatosan. Nézetem szerint itt a kérdést két részre kell osz­tanunk és pedig külön tárgyalandó egy új telep léte­sítésének kérdése és külön egy régi telep átalakítása. Amennyiben tehát valamely városban, vagy köz­ségben, ahol eddig még gázgyár nem volt, egy új telep létesítéséről kell dönteni, úgy természetesen itt szembe lehet állítani a hazai szenekből termelt gáznak az Elő­adó úr által ismertetett önköltségeit a külföldi kőszén­ből előállított gáz önköltségi árával. Itt természetesen mindkét termelési rendszernél az összes készkiadások, valamint az összes invesztíciók amortizációja figye­lembe veendő az önköltség megállapításánál. Ez eset­ben tehát az összehasonlítás végtelen egyszerű és min­den vita lehetőségét kizárja. Másképpen áll azonban a dolog, ha egy meglévő gázgyárnak, mint például a budapestinek, hazai sze­nek felhasználására való átalakításáról van szó. Ez esetben tulajdonképpen egy üzemnek oly irányú racio­nalizálásáról van szó, mely szerint az eddigi gyártási eljárást egy újabb, gazdaságosabb eljárással cserél­nek fel. A racionalizálás gazdaságosságának elbírálásánál azonban a régi üzemet terhelő amortizációs költségek egyáltalán nem veendők figyelembe, hanem csupán a jelenlegi eljárást terhelő tényleges kiadások állítandók szembe az új eljárás bevezetése utáni tényleges kiadá­sok, valamint az új eljárás bevezetéséhez szükséges invesztíciók amortizációjának összegével. A racionalizálás tehát - a gazdaságosság szem­pontjából nézve - csak akkor valósítható meg, ha az illető üzem tényleges költségei ezáltal csökkenthetők. Már­pedig ez csak úgy lehetséges, ha az új eljárás tényleges költségeinek és az átalakításhoz szükséges befektetés amortizációjának összege kisebb, mint az eddigi tényleges kiadások összege. Haskó Gábor: Gazdasági szempontból vizsgálja a kérdést. A gázfogyasztás emelésének nehézségét ad- 5

Next