Természet és Technika, 1950 (109. évfolyam, 1-12. szám)

1950-01-01 / 1. szám

A kőzeteknek a felszínre kerülésével a rádió­aktív elemek nagy része szintén a Föld felszíne felé tolódott el Ez a folyamat a geokémiai té­nyezők mellett erősen hozzájárult a rádióaktív anyagoknak jelenlegi egyenetlen elosztásához. A felszínes rétegek, elsősorban a Föld kérge, sokkal gazdagabb ezekben, mint a Föld belseje. Nem szabad azonban eltúlozni ezt a különbséget, mint néhány kutató teszi, azt állítván, hogy rádióaktív elemek a­­Földnek csak felszínes, 30—80 km vastag rétegében találhatók, mélyebben pedig egyáltalán nem fordulnak elő. Ez az állí­tás azon alapszik, hogy szerintük a Föld felszí­nes rétegében levő­ rádióaktív elemek szétesésük folyamán éppen annyi meleget fejlesztenek, amennyit a Föld felszíne a Föld belsejéből kap. Ha úgy tekintenek, hogy a Föld egész testében keletkező egész melegmennyiség a felszínre jut, akkor valóban azt kellene mondanunk, hogy a Föld méhében nem lehetnek rádióaktív elemek. A valóságban azonban — amint a számítások bizonyítják — a Föld hőkapacitása olyan nagy, a hővezetés és a hőgradiens a­ Föld belsejében viszont olyan alacsony, hogy kialakult a Föld felszínének és belsejének sajátos hőautonómiája. A felszín felé haladó hőáramból csak 200—400 km mélységig terjedő egységes hőháztartásra kö­vetkeztethetünk. Az ennél mélyebb részek akár hűlhetnek, akár melegedhetnek, sőt az is lehetsé­ges, hogy egyes területek hűlnek, mások meg me­legednek. Két számszerű példát hozunk fel. Tegyük fel, hogy hirtelen megszűnik a hőtermelés a Föld méhében, a Föld kifelé történő hőleadása pedig változatlan marad. Ez esetben a Föld 2 milliárd év alatt mindössze 200°-kal hűlne le. Ha más­részről feltesszük, hogy a Föld belsejében ugyan­annyi rádióaktív elem van, mint a vasmeteoritek­ben, az általuk fejlesztett meleg pedig teljes egé­szében a földgolyóban marad, akkor ennek hő­mérséklete 2 milliárd év alatt 400°-kal emelkedik. Tekintettel kell lennünk azonban arra is, hogy a távoli múltban a Föld belsejében a hőtermelés nagyobb volt, mint napjainkban, mivel a rádió­­aktív anyagok folyton bomlanak és mennyisé­gük csökken. Az urán lassan bomlik, ezért néhány milliárd év előtt alig kétszer annyi volt belőle, mint ma. Jelentékenyen gyorsabban fo­lyik a kálium bomlása. Ez annyit jelent, hogy a múltban jóval nagyobb mennyiségben volt jelen. Ma a kálium bomlása szolgáltatja az összes rádió­­aktív elemek által termelt hő 11%-át, de 2 milliárd év előtt maga a kálium kétszer annyi meleget termelt, mint ma az összes radioaktív elemek együttesen. Ha még messzebb nyúlunk vissza a múltba, kiderül, hogy a hőtermelés tízszer, sőt százszor akkora volt, mint ma. Ez annyit jelent, hogy az eredetileg hideg­ Föld felmelegedése elég gyorsan történt. A Föld belsejében ezek a folya­matok már igen régen indultak meg és nincs abban semmi csodálatos, hogy a Föld kérge ma a felszínre jutott termékekből és nem az össze­préselődött eredeti meteoritekből áll. V. J. V­ernadszkij akadémikus ismételten hangsúlyozta, hogy hibás az az elgondolás, mely szerint a Föld belső hőmérséklete arra mutat, hogy a Föld eredetileg izzó állapotban volt. így írt erről a kérdésről: „...az atomok radioaktív * hőtermelése, nem pedig — mint eddig hitték — a kihűlő bolygó maradék melege a főforrása annak a hőmennyiségnek, amely megmagyarázza a Föl­dön lezajló geológiai folyamatokat... Régebben a valamikor olvadt állapotban levő bolygóról szóló kozmog­óniai hipotézisekkel magyarázgatták ezt a hőt és sajnos, még ma is így tanítják ezt iskoláinkban“.­­ Sokan úgy gondolják, hogyha elfogadjuk a­­ bolygók és holdjaik meteoriteredetét, akkor azt is el kellene fogadnunk, hogy a Hold kráterei és egyéb felszíni sajátosságai is meteoritekkel függnek össze. Ez azonban egyáltalán nem szük­ségszerű következés. A Földön ma is van vulka­nikus tevékenység. Teljességgel lehetséges, hogy a múltban, amikor még nagyobb volt a radioaktív elemek mennyisége, ez a tevékenység is nagyobb volt. Hasonló vulkanikus tevékenység zajlott le a Holdon is. Semmi okunk sincs arra, hogy elves­sük a „tengereknek“ nevezett nagy síkságoknak és a Holdfelszín egyéb képződményeinek vulka­nikus eredetét. Kétségtelen azonban, hogy vannak ezek között meteorit-eredetű kráterek is. A Föl­dön is ismerünk jónéhány meteorit-krátert. Sok ilyen földi krátert talán még fel sem fedeztünk és könnyen lehetséges, hogy sokat betemettek a későbbi rárétegeződések. Nem lehet kétséges, hogy meteoritok nemcsak a Földre, hanem a­ Holdra is hullanak és ott is alkotnak krátereket. Sőt, a Hold légkörének rendkívül ritka volta miatt ezek a kráterek könnyebben képződnek és tovább is maradnak meg, mint a Földön; a Holdon tehát több ilyen kráternek kell lennie. A Holdon is, akárcsak a Földön, vannak vulkanikus és vannak meteorit-eredetű képződmények. Ha meg is álla­pítanék, hogy a Hold mai felszínén levő képződ­mények túlnyomórészt vulkanikus eredetűek, még ez sem szólna az egész Holdnak meteorit­eredete ellen. Ismét emlékeztetünk arra, hogy a Föld felszíne sem áll egymásra halmozódott és összepréselt meteoritekből.­­ A Földnek a meteorit-hipotézis alapján vá­­­­zolt fokozatos rétegeződésének a képe egye­zik azokkal a következtetésekkel, amelyekhez más úton, egészen függetlenül jutottak el a geotech­­nikusok a földfelszín emelkedésének és süllyedé­sének vizsgálata során. V. J. Bjelonszov rámuta­tott arra, hogy a távoli múltban a Föld homogé­nebb és sűrűbb volt és hogy jelenlegi rétegzett­sége nem egyszerre alakult ki, hanem hosszú fej­lődés eredményeként. A földfelszín emelkedései és sülyedései a Föld méhében történő anyag­változások következtében jönnek létre. A Föld belsejének fapadossága igen magasfokú, és ezért — mint Je. N. Lusztich szovjet geofizikus számí­tásai mutatják — a rétegeződés folyamata több­, milliárd évig is elhúzódott. Vannak arra is adataink, hogy a múltban a földfelszín mozgása gyorsabb volt, mint a jelenben. Lassan kint csillapodott, mert a Föld belseje a rétegeződés folyamán közeledett az egyensúly állapotához. Ha a Föld történelme cseppfolyós-izzó stádium­ból indult volna el, akkor a rétegeződés ebben a stádiumban gyorsan ment volna és maximálisan megközelítette volna az egyensúlyhelyzetet. A Föld belseje azonban még ma is igen távol van ettől. Erre utalnak a ma is tartó felszín­emelkedések és süllyedések, továbbá azok a föld­rengések, amelyeknek gyújtópontja 600—700 km mélységben fekszik. Még ilyen mélységekben is.­ ­

Next