Új Építészet, 1946 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1946 / 1. szám

A MAGYAR ÉPÍTÉSZEKHEZ! „Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt“, s itt állunk széthullva, tétován, soha nem volt, új, nagy és komoly feladatok előtt. Nemcsak gyárakat kell építenünk, műhe­lyeit a jövendő jólétnek, nemcsak házakat, lakások ezreit, méltó otthonul a méltóbb embernek, nemcsak falvakat és városokat kell szerveznünk és összefognunk egy megújuló ország ésszerű rendjébe, de előbb magát az építés ügyét kell kibontanunk egy szűk osztály­­érdek gazdasági és jogi megkötöttségeiből és magunkat — építészeket — kell kiszabadíta­nunk egy bom­ló társadalomrakta — elefántcsonttoronynak álcázott — szellemi börtönből. Mondjuk ki végre !: — minden ami volt és van, alakul, él és mozog, minden ami épül e világon — az építészet is! — át meg át van szőve politikummal, a társadalom mélyén küzdő erőknek, az ellentmondásoknak roppant feszültségével és aki ezt nem ismeri fel, vak, vagy hazudik. A „politikamentesség“ jelszava azok találmánya volt, akik a gondolatát is rettegték annak, hogy a paraszt, a munkás, az író, az orvos, — az építész is — egyszer „politizálni“, valóságot kutatni, felismerni kezd és változtatni akar. Az építészek túlnyomó többsége ennek a „politikamentességének terméketlen levegőjében nevelkedett és megelégedett a konccal, amit részére egy-egy bérház, egy-egy „köz“­épület — templom, kaszárnya — minden összefüggésből kiragadott, egyszeri feladata jelentett. Az építész nem az embert, nem a közösséget, nem a jövőt, hanem az „építtetőt“ szolgálta, a „telkek legjobb kihasználását“, a minél több lakással együttdagadó hasznot és a meg­került problémákat valami álszakállas esztétizálással kendőzte. Így tapadt ez az építész­réteg — cserbenhagyva osztályostársait, a dolgozókat — az „építtetők“ társadalmához, ideológiájához,legfeljebb annak „szociálpolitikai alkotásaival“ nyugtatgatva saját lelkiisme­retét is. Ezért akadtak oly kevesen, akik ki merték mondani: nincs városrendezés a gazda­sági és jogi szerkezet gyökeres reformja nélkül, nincs építészet annak felismerése nélkül, hogy minden embernek joga van emberi méretű otthonhoz, technikában és természetben az emberiség közös kincseihez. Elérkeztünk a válaszaihoz! Döntenie kell minden építésznek: megelégszik-e a spekuláció­nyújtotta előnyökkel, vagy vállalja — a kezdetben kétségtelenül aszkézist követelő — közösségi munkát az ország szervezett, tervszerű újjáépítéséért. Le kell „ereszkednie“ abból a képzelt magasságból, melyet egyénieskedésből, az alkotási szabadság hamis felfo­gásából rakott magának és bele kell illeszkednie őszintén a dolgozók társadalmába, hogy létrejöjjön a szellemi és fizikai munkának az az egysége, amely egyedül képes igazán nagyot alkotni. Ez a „leereszkedés“ azonban nem jelenthet alkalmazkodást a tömegízléshez, nem jelenthet kitérést a kiforratlan tömegigények nyomása elől! Az építésznek is vállalni kell a dolgozók élcsapatának feladatát: mindig elöljárni, nevelni és irányítani, alapot terem­teni a haladás, a felemelkedés alkotásainak. Súlyos és felelősségteljes feladat! Merev­séggel soha, csak kellő rugalmassággal lehet betölteni. A cél érdekében még taktikai hátra­­lépésektől sem szabad visszariadni, de elfelejteni sem szabad, hogy a megalkuvás csak idő­leges lehet, nem önmagáért, csak a haladás érdekében van. Mindehhez azonban nem elegendő csak a közösség politikai szemléletét magunkévá tenni. Az építésznek fel kell ismernie azt is, mik azok az elvek és formák, melyek az építészetben egybeesnek, együttfejlődnek, a dolgozók társadalmának ideológiájával. Az új építészet merőben különbözik a régitől. A régi elsődlegesen műtárgyat alkotott és alig törődött az emberrel, az emberi viszonylatokkal. Az új építészet az emberből indul ki és használati tárgyat alkot az ember anyagi és szellemi igényeinek tökéletes kiségítésére, így érkezünk el az építészet új esztétikájához, amely már nem dekoratív és plasztikus elemek, tömegek ismétléséből származó ritmuson alapszik, hanem a fizikai és szellemi funkciók formává vált feszültségén, a tartalom szemléletességén, az építészeti absztrakció örömén. Az új építészet nem stílus abban a szűkebb értelemben, hogy sajátos formái a kultúra min­den megnyilvánulására egyformán ráhúzhatók, hanem rugalmas elv, mely minden egyes feladatot — tartalmilag és formailag is — önállóan old meg, ahogy a dolgozók szemlélete sem sémákkal operál, hanem minden problémát a saját gyökereiből vizsgál ki. Az új épí­tészet nem mindenekfölött művészet, amit az építészet tudománya éppen csak kiszolgál, hanem a tudomány és művészet ellentétekben mozgó, folyton változó egysége. Magyar építészek! Akik az elmondottak igazságát felismerik és akarják az ország újjáépíté­sét, álljanak közénk a munka frontjába, választásukat a dolgozók hűsége, egy emberibb magyar jövendő jutalmazza. Major Máté

Next