Vas- és Fémmunkások Lapja, 1933 (39. évfolyam, 1-13. szám)

1933-02-10 / 2. szám

■ A 8»a@ph­u al­» Nagyjelentőségű tanácskozás vette kezdetét januárban Genfiben, amely tanácskozás ered­ményétől függ nagyrészben a világ dolgozói­nak további sorsa. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal rendkívüli konferenciára hívta, meg a kötelékébe tartozó államok képviselőit és en­nek a konferenciának egyetlenegy napirendi pontja a 40 órás munkahét. A napirendhez fűződő vita során érdekes felszólalások hang­zottak el. A munkáltatók majdnem kivétel nél­kül a 40 órás munkahét ellen foglaltak­ állást, ezzel szemben a munkások képviselői a javas­lat mellett szavaztak. A kérdést a kormányok állásfoglalása döntötte el, amelyek közül csak­ egyetlen kormány, az angol kormány szállt szembe a javaslattal, a többiek egy pár kikö­téssel hozzájárultak elvben a kérdés megoldá­sához. A munkáltatók állásfoglalását jellemzi az a rövidlátó, gőgös elbizakodottság, amellyel a kapitalizmus a­ maga sírját ássa meg. Nincs okunk sajnálni ezt a rendszert, amely 25 mil­lió dolgozót dobott, ki az uccára ugyanakkor, amikor nyersanyagot és élelmiszert pusztít­a­­anak­ el, hogy a profitot, ne veszélyeztesse. Ez a gőgös, rövidlátó politika majdnem minden kon­ferencián megnyilvánul és épúgy állást fog­laltak ti 8 órás­­munkaidő-egyezmény ellen, mint ahogy állást foglaltak a munkások szer­vezkedése, a munkások munkaideje és a munkásság szociális helyzetét védő más ja­vaslatokkal szemben. Nekik ideál­juk a korlát­lan uralkodás és csak azt sajnálják, hogy Európában nem lehet meghonosítani azokat az állapotokat, amelyeket még a kínai nemzet­közi telepen fönn tudnak tartani. A kormányok képviselői már tisztábban látják a helyzetet, főképpen ott, ahol a kormány szellemét nem a reakció, hanem a haladás és a bölcs előrelátás hatja át. A német kormány képviselőjének kijelentése szerint a munka­­időrövidítés nem csupán az igazságosság kér­dése,­­ hanem az okos gazdálkodás és a helyes szociálpolitika kérdése. Persze, a verseny kér­dése is­ közrejátszik itt és Franciaország állás­foglalását attól tette függővé, hogy más ipari államok ratifikálják-e majd az egyezményt. A munkások álláspontját Jouhaux elvtárs, a francia szakszervezeti szövetség főtitkára fej­tette­­ ki. Már kísérlet történt — mondotta —, a válság folyamán a munkanélküliség mag­­oldására a bérek leszállításával. Ez a kapi­talizmusnak jelentett előnyt, de a munka­nélküliséget nem csökkentette. A belső fo­gyasztás a bérek leromlása következtében még jobban csökkent és újabb dolgozókat­ do­bott az utcára. A bérek csökkentésének semmi értelme nem volt, mert a bér az előállítási költségnek alig 25—30 százalékát teszi ki, a­ többi költség pedig érintetlen marad. Nem fo­gunk sohasem hozzájárulni — mondotta Jon­­b­au­x elvtárs — olyan munkaidő rövidítéshez, amelynek következtében a munkások anélkül is alacsonyra szállított életnívója még jobban csökkenjen. _ A­­ munkaidőrövidítést a bérek változatlan érvényben tartásával, vagyis a­ dol­gozó tömegek életszínvonalának emelésével kell keresztülvinni, mert csak ez biztosítja, a tömegek fogyasztóképességét. A világ munká­sainak egyhatod része van munka nélkül és ha, más­­nem, ez kell, hogy figyelmeztessen min­denkit, hogy sürgősen tenni kell valamit. Fölvetett© a német­ munkások képviselője, hogy ha a­ munkáltatók ellenzik a 40­ órás munkahetet, jelöljék meg azokat a módokat, amelyekkel az állapoton segíteni lehet Csak nem gondolják azt, hogy a munkások szó nél­kül tűrni fogják, hogy mind többen és többen kerüljenek ki a gyárakból és a műhelyekből! A meglévő munka­alkalmakat úgy kell­­­föl­osztani, hogy abból minden munkásnak munka, jusson. Lehet, hogy ez a termelést­­meg fogja drágítani, de ez egyáltalában nem­ lehet szem­pont, ha ennek ellenében a­ nyomorúság további fokozódását meg lehet szüntetni. A munkálta­tók részéről mindenkor ellenállással találkoz­tunk, ahányszor valamelyes szociális előre­haladásról volt szó. A 11 és 12 órás munkanap­hoz époly görcsösen ragaszkodtak és épúgy érveltek, hogy annak megrövidítése tönkreteszi, az ipart és kereskedelmet, megdrágítja az árut és im­e, a 1 8 órás munkanap mellett olyan va­gyonok halmozódtak föl, amelynek gyűjtésére az előző generáció nem is gondolhatott. A kapitalizmus a maga érdekeinek védel­mére sorompóba szólítja, a tudományt is és megjelennek a­ jól­­ fizetett szakvélemények, amelyekkel, hatni próbálnak. Mindezek a kísér­letek végeredményben nem fogják megakadá­lyozni azt, hogy a június 1-én kezdődő nemzet­köz munkaügyi konferencia el ne fogadjon egy végleges egyezménytervezetet a 40 órás munkahét bevezetésére. Két kérdés marad hátra, amelyre nézve a konferencia nem tud határozott álláspontot elfoglalni. Az egyik a­­ bér kérdése, amelyet, ha ki is mondják, hogy­­ változatlan bérek mellett kell a munkahetet 40 órában megállapítani, a gyakorlatban an­nak keresztülvitele mindig az erőviszonyoktól függ. A másik, amely etinél még fontosabb, hogy mely állam ratifikálja az egyezményt és milyen végreajtási utasítást ad ki a keresztül­vitelre nézve. Magyarországon körülbelül 180.000 ipari munkás van munka nélkül az OTI jelentése szerint. Más biztosítóintézeteket és egyéb ré­tegeket számítva egyáltalában nem túlzás, ha az ipari munkanélküliek számát minimum 260.000-re tesszük, de lehet, hogy­­ez a szám több. Magyarország kivitele körülbelül a ..fe­lére csökkent és ebből tekintélyes hányadot tesz ki az ipari export visszaesése. Gyártele­pek­ szűntek meg és azok, amelyek újonnan keletkeztek, bér és munkaidő tekintetében a l­egnyomorúságosabb viszonyokat teremtették. Magyarország lakosságának túlnyomó része ugyan a mezőgazdaságból él, de a fő jövedelmi forrást mégis az ipar képezi és a városokban lakó­inari munkásság. Ma, amidőn a termelést annyira tökéletesítették, amidőn a há­ború­előtti időkhöz viszonyítva nem egy cikket egy­tizednyi idő alatt lehet elkészíteni, a géntech­nika­ tökéletessége folytán a termelés oly gyors és oly olcsó, hogy ilyen viszonyok között egye­nesen bűn a mai munkaidő fönntartásával százezreit az embereknek éheztetni. Ha valahol jogos az a követelés, hogy a bé­rek érintetlenül hagyásával történjék meg az átszervezés, úgy ez Magyarországon kétszere­sen jogos, ahol az ipari munkások bérei már az ínségmunkások béreivel egyenlők, ahol az életszínvonal teljesen leszállt; itt föltétlenül szükséges, hogy a bérek érintetlenül hogy ás­sanak, mert különben a termelésben semmi változás nem fog történni. Ismerjük a magyar kormány szociálpolitikai érzékét, tudjuk, hogy onnan vajmi keveset várhatunk, de magának a munkásságnak is tudnia kell ezt és a­ maga erejében bízva kell fölkészülni, hogy érdekeit megvédje. A mun­káltatók szervezettségével szemben erőt, kell mutatni,, ezt az erőt a­ munkásság csak a szer­vezetében tudja­ összpontosítani. Ha erőt tud mutatni és a 40 órás munkahetet ratifikálják, úgy meg fogja, tudni védeni keresetét, ha nem, akkor ennek előnyeit, a­ kapitalizmus fogja él­vezni és a magyar munkásság hosszú-hosszú időn keresztül nem fogja ennek előnyét látni. Csak a­ szakszervezetekben tömörült öntudatos és erőt képviselő munkásság lesz képes a, 40 órás munkahét mellett megfelelő bért is bizto­sítani magának. (Sz. Ért.) OLVASSÁTOK ! TERJESSZÉTEK ! 2. SZÁM VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA a* 3. oldal­ lalkozott ezzel a kérdéssel és erélyesen állást foglalva a legutóbbi rendelettel szemben, uta­sította­ a vezérigazgatót, hogy az igazgatós.­ •A tiltakozó határozatát sürgősen terjessze föl a Miniszterhez, annak nyomatékos hangsúlyo­zásával, hogy a fenti megszorításokat a mi­niszter sürgősen helyezze hatályon kívül. A harc tehát megindult. Hogy az eredmény milyen lesz, azt nem tudjuk. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy­ az esetben, ha minden munkás megteszi a kötelességét és egy pilla­natra sem engedi levenni ezt a fontos kérdést a napirendről, úgy a győzelem sem marad­hat el. Automata, amely egy egész iparágat fenyeget A termelés racionalizálása az utóbbi évek­ben óriási méreteket öltött. Nagyrészt, ennek tudható be a mai nagy munkanélküliség is, mert a gépek az emberek óriási tömegeit te­szik fölöslegessé. A kapitalizmus ennek dacára is folytatja ezt a tevékenységét, tekintet­ nél­kül arra, hogy ezáltal a­ munkanélküliség egyre emelkedik, de ugyanekkor a kisiparo­sok ezrei is kénytelenek a műhelyeiket be­zárni. Utóbbiakat a­ racionalizálás azért érinti súlyosan, mert­ a nagytőkével szemben nincsen meg a versenyképességük, de hiányzik részük­ről a racionalizáláshoz szükséges tőke is. Leg­újabban a solingeni borotvapengeipart az a veszély fenyegeti, hogy egy új automata tel­jesen­ tönkre fogja tenni a jóhírnevű kis- és középipart. Ugyanis Svédországban egy olyan auto­matát konstruáltak — amelyet később a­ né­metországi A. E. G.-nél tökéletesítettek —, amely évente 600 millió borotvapengét képes gyártani. Az automatát állítólag egy német acélipari érdekeltség akarja megvásárolni, ami egyet jelentene a solingeni borotva­pengeipar halálával. Hogy ez mennyire le­sújtó, azt a­ legjobban az mutatja, hogy a, fej­lett, amerikai ipar ellenére, Solingen fedezi még ma is a világfogyasztás 24%-át. Hogy ez az automata mit jelent, azt legjob­ban akkor bírálhatjuk el, ha figyelembe vesz­­szük a mai szükségletet. Átlagban minden ön­borotváló évente 25 pengét, használ el. Ezt figyelembe véve, az automata 24 millió ember borotvaszükségletét képes ellátni. Az auto­mata mellett ehhez a termeléshez csak nyolc munkás szükséges. Az automata a rajnai acél­műveknek lett fölajánlva azzal a föltétellel, hogy a vállalat minden penge után­­egy­negyed pfenniget, tartozik engedély­díj, címén fizetni, ami évente másfélmillió márkát tesz ki. Talán szükségtelen mondanunk, hogy a találmányt egy részvénytársaság vette meg a föltalálótól 12.000 márkáért. A másfélmillió márka engedélydíj tehát egy részvénytársasá­got boldogít. A solingeni borotvapengeiparosok azt kérik ,a kormánytól hogy ezen automata fölállítá­sát tiltsa meg. Ugyanekkor egy acélérdekelt­ség annak üzembevétele mellett kardoskodik és már talált is bankokat, amelyek a vállala­tot finanszíroznák. Ugyanekkor solingeni ipa­rosok azt követelik­ a kormánytól, hogy a ban­koknak tiltsa meg ezt­ az­ üzletkötőét.. Hogy ennek lesz-e eredménye, azt egyelőre senki sem tudja. De ismerve a kapitalizmust, biz­tosra vehető, hogy, ha egy kis huzavonával is, de végre mégis csak győzni fog. 1 SIFLFOLIM SZEMLE ■■««■■II ni I« l bádogosmester elvt­ars ja* S­ztipan István i­amárd hó 20.án meghalt. Sztipán elvtárs még a­ régi gárdához tartozott. Egyike volt azoknak a munkásembereknek, akik már a 90-es években is nagy küzdelmet folytattak a­ szociáldemokrata, munkásmozga­lom megerősítéséért. Ugyanakkor részt vett az akkori vasmunkásmozgalomban is. Ez idő óta hűen kitartott az eszme mellett,­annak dacára, hogy mint önálló mester dolgozott. Sztipán elvtárs azonban még más vonatko­zásban is szolgálta munkásmozgalmat. Egyike volt Magyarország legképzettebb díszműbádo­­gosainak. Az elmúlt évek során egy egész új generációt nevelt a szakmának azzal, hogy a szervezett bádogosmunkásoknak szakmai tan­folyamokat tartott, amelyekkel­­a fiatalabb generációt bevezette a szabáskiszám­ítás és a művészi munkák mikénti elkészítésének rej­tett titkaiba. Erre vonatkozóan igen sok cikke jelent meg a lapokban, így a mi­­szaklapunk­ban is, amelynek fiatalabb korában csaknem állandó munkatársa, volt. Az ő tolla alól ke­rültek ki azok a szakkönyvek is, amelyek ma a bádogosszakmában mint megbecsülhetetlen forrásmunkák szerepelnek. Temetése vasárnap, január hó 22-én délután 3 órakor volt a­ kis­pesti temető halottasházából. Szövetségünk, valamint, a bádogosok, víz- és gőzfűtésszerelők nevében Türk Ödön szaktárs mondott búcsúz­tatót és ismertette azt a szakmai tevékeny­séget, amelyet Sztipán elvtárs kifejtett. Az e­­hunytban Kardos Jakab elvtársunk az apósát gyászolja. Emlékét kegyelettel megőrizzük: Balesetek és tanulságok. F. és Sch. cég üze­mében Z. B. gyári munkás lemezeket hordott és rakott egymásra. A lemezrakás eldűlt és az egyik lemez éle Z. B. jobb keze fején zúzott­vágott sebet ejtett. Minden tárgyat úgy kell egymásra rakni, hogy le in­dűljön. A falat, rakó kőműves is egy bizonyos rendszerrel helyezi egymásra a téglákat. Bármilyen nagyságú és formájú anyagot lehet egymásra raktározni úgy, hogy megálljon, csak ismerni kell a módját és gon­dosan kell a munkát végezni. T. fr. T. üzemében­ P. I­.-né fúrógépen dolgo­zott. Munka közben a fúrógép orsója elkapta a haját, fölcsavarta és nagy csomóban kitépte. Kegyetlen baleset, de ki tehet róla. Bizony

Next