Vegyészeti Lapok, 1919 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1919-01-15 / 1-2. szám

VEGYÉSZETI LAPOK 3. oldal. , 1919. — 1 — 2. szám Üzemek szocializálása — Beköszöntő cikk. — Irta: Pfeifer Ignác műegyetemi tanár Ki lát a jövőbe, ki tudja megmondani ma, hogy mit hoz a holnap? Hiába szövünk terveket, a­míg nem tudjuk, hol lesz és mi lesz az eljövendő Magyarország. Egyet azonban látunk már ma is és ez az, hogy a gazdasági életet folytatni­ ott, a­hol a háború előtt elhagytuk, változatlanul fenntar­tani a kapitalisztikus termelést nem lehet. A tő­­­kés termelés bűneiért bűnhődünk és mikép egész Magyarország népének kell vezekelnie azoknak vét­keiért, akik a háborúba hajszolták, épp úgy a ka­pitalizmus bűneiért lakói az ország egész gazda­sága. Nem tudok szabadulni att­ó­l a háború kez-­­dete óta bennem élt meggyőződésemtől, hogy végtelen elnyomorodásunk egyik legfőbb oka a háború alatt lábrakapott és senki által nem korlátolt drágaság. Az uzsorás paraszttól, a kapzsi és rö­vidlátó kapitalista termelőn keresztül, a lánckeres­kedelmet fűtő, vagy istápolót közvetítő kereskedőig, mindenki egyaránt bűnös benne. A leg­nagyobb bű­nös azonban az a kormányrendszer, amely nemcsak megtűrte, de félszeg rendelkezé­sivel elősegítette az országos az órát és a fogyasztóközönségnek­ a ki­zsarolását. Kezdődött a mezőgazdasági termelőkkel. Hadd keressen a gazda i­­ — ez volt a kormányzó ész jelszava és a gazda keresett; keresett annyit, hogy ma, amikor egyikünk katonát, másikunk tőkét, har­madikunk búzát nem akar látni, a paraszt nem akar pénzt látni, nem term­él, csak magának, nem dol­gozik csak annyit, amennyire a maga ellátására szüksége van. Folytatta a drágítást az ipar, amely nagy haszonnal hárította azt tovább magáról, a nyilvános sz­ámadá­ra kötelezett vállalatok látható jövedelmeiből és nem látható tartalékaiból következ­tethetünk azokra az ezernyi mi­­ókra, amelyeket a há­borús konjunktúra címén felhalmozott az ipar. Felhal­mozta mindaddig, amíg papírrongyokká értéktele­­nítette milliárdjait. Konjunktúra és csak konjunk­túra volt a háború a kereskedelemnek­­­, úgy, hogy végeredménybe­n amaz a­­ny­ag nem nagyszámú la­kosság nyomozának voltak mi­ndannyian vámszedői, akik a drágaságot továbbhárítani már nem bírták és léről gyolódva, vagy az államot, vagy munka­adójuk a sarcolták meg. Ha csak a drágítást to­vábbhárítani képtelen eme páriák nyomora sikol­­tana felénk, azt még el lehetne hallgattatni, de nem erről van szó­, hanem a nagy drágaság tette szükségessé a fedezetlen bankjegyek óriási árada­tát­­és szöktette fel a munkabéreket, a tiszti fize­téseket oly magá­ra, hogy emellett gazdaságos ter­melésről tovább beszélni sem lehet. És habár egé­szen bizonyos, hogy hadi nyereségadó, vagyonadó, és egyéb címeken el fogják vonni a kapitalizmus­tól (nemcsak azt, amit a háborúban felhalmozott, hanem még annak jelentékeny részét is, amivel a háború előtt rendelkezett, alig remélhető, hogy ez­zel egyidejűleg a drágaság, a munkabérek, a tiszti­fizetések annyira csökkennének, hog­y a megmaradó tőkeszegénység mellett a régi kapitalisztikus ala­pon lehetne folytatni a termelést, mert ehhez párt­szempontok befolyása alatt nem álló, bölcs és mesz­­szelátó korm­á­nyférfiakra volna szükség, ezeket pe­dig sehol sem látjuk­. Mivel a világtörténelemben soha nem látott adóik révén a tőkék jelentékeny része az állam kezébe jut,s ez megvethetné a szocia­lizmus által kontemplált gazdasági rendnek és ez­zel együtt az üzemek szocializálásának alapját. Az üzemek szocializálása — elmélet szerint — a körre a következő előnyökkel jár: Miivel mindenki munkájának arányában része­sedik termelése eredményeiben, a termelés intenzí­vebbé válik, azonkívül­ jobb termelő eredmények elérése céljából az üzemek racion­álisabbakká ala­kulnának, mivel pedig a tőke, mint termelési esz­köz, az állam kezébe jut és a tőke kamatjövedel­méből csak a közszükségleteket kellene ellátni, az üzemek a jelenlegi tőkés gazdálkodás kamatjövedel­meir­ől nagy részben iehenne értesíttetnének. Ez az elmélet azonban csak akként válhatik valóra és a termelés javára, ha minden szellemi és fizikai mun­kás egyaránt abban a tudatban dolgozna, hogy a köz javára munkaképességének maximumát kell ki­fejtenie­­és ha az üzemek­ vezetésében oly elsőrendű erők állanának rendelkezésre, amelyek a szükséges fegyelem fentartása mellett tényleg az eddiginél racionálisabb termelést tudnának biztosítani. Vé­gül pedig, ha a tőke, mint termelő eszköz­közi tulajdon, az egyes­­üzemek­ az állami fel­ügyelet­­és beavatkozás korlátlan jogosultsága mel­lett legalább oly mozgékonyak maradnának, mint amilyenek a tőkés termelés idejében voltak. Ebből a szempontból azok a törekvések, amelyek az utóbbi időben az üzemek szocializálása körül meg­nyilvánulnak, végzetesek. Végzetesek elsősorban azért, mert éppen az üzemeknek szocializálását te­szik lehetetlenné. Eltekintve attól, hogy a szénnek és egyéb nyersanyagoknak a hiánya, a nagy drá­gaság,­­a magas munkabérek és tiszti fizetések, a jelen időpontot alkalmatlanná teszik­ arra, hogy a szocializálás alapfeltételeinek, az intenzívebb és ra­cionálisabb termelésnek eleget tegyenek; az üzem­vezetők kidobálásával és azoknak ki nem próbált erőkkel való helyettesítésével még normális viszo­nyok között is veszélyeztetnék a szocializálást. Mo­­nopolszerű üzemeknél, milyenek például a közle­kedő vállalatok, a viteldíjak óriási arányú eme­lésével, ideig-óráig palástolni lehet, hogy az üzem teljesítőképessége és racionális volta megcsökkent, olyan ipartermékek előállításában azonban, amelyek­nek piaci ár­át a versenyz­i,első­sorba­n pedig nem­ szo­cializált üzemeknek versenye szabja meg, az üzem­

Next