Volán, 1967 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Ha egyáltalán megkérdezik őket. Ebben a családban ugyanis két gyerek várja haza aput, aki egy hónapban átlag húsz napot nincs otthon. A négyéves Kati az ablaknál állva lesi az apját, a tizenkét éves Feri pedig azt számolja, hányat kell még aludni addig, amíg felberreg a ház előtt a hatalmas teherautó. Első pillantásra igazán mindent rendbenlevőnek találhat a látogató a család otthonában. Tisztaság, rend a lakásban. ápolt, szépen öltöztetett gyerekek. Ha azonban a két gyereket már nem feszélyezi az ismeretlen vendég, kiderül, hogy nem elsősorban a háztartás nehéz munkájától elcsigázott, fáradt az aszszony. Baj van a gyerekekkel — így kezdi a mama, aztán felsóhajt: Nem bírok velük. Hiába, apa nélkül nem lehet fékentartani két ilyen rossz kölyköt. Apa nélkül?! Nézem ezt a két gyereket, akik egyáltalán nem hatnak úgy, mintha szomorú, apátián árvák lennének. A kisebb éppen az asztalterítőt rángatja le jókedvében, a nagyobbik pedig azzal foglalkozik, hogy egy égő gyufaszálat pöccintsen a mennyezetig. — Látja, ezt csinálják egész héten, amikor aztán hazajön az apjuk, mindegyik olyan, mint a kezesbárány. Hiába mondom, hogy büntesse meg őket... Szó sincs róla ... Sőt, ajándékokkal halmozza el mind a kettőt, nem fér el már a sokféle holmi a szekrényükben. — Gyerekem, mutasd a játékaidat! — kérem a fiút, hogy megállítsam az asszony egyszuszra elhadart keserveit. Meg aztán nem tartom éppen okosnak, hogy a gyerekek előtt panaszkodik az apjukra. És tulajdonképpen nagyon érdekel, hogy néz ki a gyerekek birodalma. Mitagadás, nem sok örömöm telik abban, amit látok. Kétségtelen, hogy a sokféle gyerekholmi a külföldet járó apa szeretetéről árulkodik. De vajon okos szeretet az, amelyik ömlesztve hordja haza a játékokat, ahhoz azonban már nem vesz fáradtságot, hogy a gyerekeit megtanítsa azok megbecsülésére, kezelésére?! — Melyik játékot szeretitek legjobban? — A válasz csak az első pillanatra meglepő, mert tulajdonképpen termé k GYEREKÉ szetes és egyben ékesszóló figyelmeztetés minden szülő számára. A kis Kati egy fakanálra kötözött rongybabát mutat, Feri már meg is magyarázza, miért az az ütött-kopott faház a kedvence. Ezt apu faragta, amikor beteg voltam .. Ránézek az édesanyjára és úgy látom, ő is megértette, mit jelent, hogy a gyerekek a sok-sok drága játéknál kedvesebbnek tartják a maguk készítette, vagy még inkább az édesapa által farigcsált játékszert. Sőt, mintha Feri is megérezné, hogy a lényegre tapintott, folytatja: — Tetszik tudni, akkor érdemes betegnek lenni, amikor apu itthon van. Akkor nem megy el egész napra a városba, játszik velünk és mesél arról is, merre járt, mit látott... Apu megígérte, hogy egyszer magával visz a leghoszszabb útjára... ha anyu nem panaszkodik rám ... Néhány mondat a gyerek szájából, tele tanulsággal, figyelmeztetéssel, csak legyen szülő, aki meghallja, megérti. Hiszen, akarva-akaratlan az a helyzet alakult ki, hogy míg egyrészt a gyerekek örülnek apjuknak, másrészt anyuka ilyenkor — Kati mondja így — „árulkodik” apukának. Ráadásul, ha a fáradtan hazaérkező családfő komolyan odafigyel, akkor az otthon töltött kéthárom nap alatt mást sem tehetne, mint büntetést oszthatna. Nem. Ez így nem jó. Mivel pedig az apa szereti munkáját, vele is elégedettek, az otthoni helyzeten szeretne változtatni. De hogyan? Úgy gondoljuk, hogy a mi tanácsainknál találóbbak, hasznosabbak lehetnek, ha először kedves olvasóink megírják ilyen vonatkozású tapasztalataikat, esetleg hasonló problémával kapcsolatos kérdéseiket. A közérdekűekre nyilvánosan, a többiekre levélben szívesen válaszolunk. A figyelemre méltó tapasztalatokat örömmel tesszük közzé, mindanyщfiunk okulására. (páros) 4 FÉRFIAK Fúj a szél, kegyetlenül. Valami haszna mégis van: szárítja a töméntelen sarat, a híg latyakot, amely a megenyhült időben tengerként terpeszkedik el az AKÖV tatai telepén. Teherautók dohognak az udvaron, a szerelők gémberedett ujjakkal matatnak a motorházban. A sárban rakodógépek ácsorognak, a sorompót dömpereknek nyitogatják. Mint valami örökké nyüzsgő-mozgó pályaudvar. Csak sokkal kietlenebb. Kietlenebb? A kényszer telepítette ide az autósokat a régi laktanyába, ahol terjeszkedni már nemigen lehet és a körülmények egyre rosszabbak. Mégis, dolgozni kell, szakadatlan. De az autósélet nem tűri a kényeskedést. Rosszak az utak, az idő zordabbra fordult? Az autóbusznak mennie kell, s nem várhat a rakodás sem. Bizony, a 18-as AKÖV 700 dolgozója nélkül meglassúdna az élet Komárom megyében, fél négykor kelek, még öt óra sincs, már menni kell, indul a busz. Este nyolc előtt sose jutok haza. Ha egyáltalán hazajutok. Mert ha, teszem azt, valahol kihelyezésen dolgozunk, ott alszunk, ahol éppen az éjszaka ér bennünket. Hogy panaszkodom? Nem, nem panaszkodás ez. De azt kérdezte, hogyan élek. Hát így. Egy a kétszázbóli Hantik Lajos Rakodógép kezelő. Széles vállú, nyílt tekintetű, hatalmas szál ember. Övé a szó. — Negyvenkét éves vagyok. Feleségem otthon van a fiammal Kócson. Mert hogy van egy kisfiúnk. Három éve múlt októberben, hogy idekerültem. Jó nekem itt. A félévi átlagom 3700 forint volt. S az elismerő szó sem hiányzik. Három oklevelet őrzök odahaza, kiváló dolgozót, meg az árvízvédelmit. Azelőtt gépállomáson dolgoztam, ha volt mit: nyáron rogyásig, télen meg semmi. Itt az ilyesmi ismeretlen. Most éppen követ rakodunk az állomáson. Huszonhét vagon kő érkezik másnaponként Uzsabányáról. Ahogy dolgozom, úgy keresek. Bár nem mindig. A múltkor például Dunaalmáson sódert rakodtam., Jobban kellett hajtani, mint az állomáson, mégis kevesebb pénzhez jutottam. Az állomási pénzt csak akkor kapom meg, ha egész hónapban ott dolgozom. Ez a szabály — mondják. Lehet, hogy szabály, de nem igazság. Mert nagyon fárasztó munka a miénk, idegmunka. Felváltva, gyors ütemben, állandóan emelgetni a négy hidraulikus kart. Estére már pokolian nehéz. Aztán az időjárás. Ül az ember a rakodón és szél csapja, eső vágja, nem védi semmi. Amúgy a gépünk, a Vörös Csillag dömper jó masina, nincs vele semmi baj. Csak akik tervezték, nem sokat törhették a fejüket azon, hogyan dolgozik majd összeltélen az a jó ember, aki a nyeregben ül. Most már a harmadik telet húzom ki vele így szabadon. Igencsak jó lenne, ha valami tetőt raknának végre a fejünk fölé. Itt a tél. Megállásunk — szerencsére — nincs, még vasárnap se. Nem mondom, jól jön a pénz, meg hónap végén, ami összegyűlik a szabadnapokból. Egy kis nyugalom. Dolog a ház körül és végre, játszhatom a fiammal. Mozi? Egyszer-egyszer. Nincs rá idő. Reggel Reexe Géza Gépkocsivezető. Harmincéves. Figyelmes tekintetű, kevés beszédű. — Szereti a munkáját? — Nem csinálnám, ha nem szeretném. — Mióta ül a volán mögött? — 1960-ban lettem gépkocsivezető. — S azelőtt? — Rakodómunkás voltam a 16-os AKÖV-nél és mindenáron kocsira akartam kerülni. Dolgoztam hát, és tanultam egyszerre. Aztán ide kerültem Tatára. — Jó itt? — Neszmélyen lakom — közel a munkahelyemhez — jó időben motorral járok haza. A kereset nem túl nagy, de teljesítménybérben dolgozom, tudok rajta valamit igazítani. Most havi 1800—2000 forint az átlagom. — És a család? Egyetlen kereső? — Nem, a feleségem tanítónő, van egy kisfiúnk. — Szórakozás? Jut rá idő? — Valami igen. És igyekszünk, hogy éljünk vele. Ha a Faluszínház érkezik, mi ott vagyunk. A kultúrműsorokat is meghallgatjuk. Aztán: a tévé. Még bálba is járunk. Miért ne, fiatalok vagyunk. — Baleset? — Hat év alatt egyszer. A múltkorjában egy kis összekoccanás. — Kitüntetés? — Háromszor. — Mi kell ahhoz, hogy itt valakire azt mondják: „No, ez megállja a helyét”? — Mindenekelőtt: fegyelmezettség. Pontosan jelentkezni szolgálatra. Igazolatlanul nem mulasztani. A szolgálatot — vasárnap is — pontosan befejezni. A menetokmányokat — pedig sokszor valóságos könyvelés — rendesen vezetni. Általános műszaki ismerettel rendelkezni. Jól ismerni, kezelni a saját kocsit. Hát valahogy így. Rám még sosem volt panasz egyetlen vonatkozásban sem.Mindez egyszerűnek hangzik, pedig dehogyis az. Egyetlen szomorú számadat mindennél beszédesebb: az elmúlt negyedév alatt 208 jogerős fegyelmi ítélet hangzott el.) — Volt-e hat esztendő alatt olyan élménye, amelyre sokáig emlékezni fog? — Az árvíz, tavaly nyáron Koroncón. Életet, jószágot, vagyont mentettünk a víz alá került faluból. Két hét alatt szinte egy szemernyit sem aludtunk. Aztán egy nap az egyik Skodánk benn maradt az árban. Kérdezték, vállalja-e valaki, hogy kivontatja. — És jelentkezett valaki? — Igen, én. Csatár Imre LE A KALAPPAL! Tisztelettel kérem a vállalat vezetőségét, hogy szíveskedjék alábbi bejelentésemet figyelemre méltatni. A 3. sz. főútvonalon, Miskolc közelében (Csehszlovákiából jövet útban Budapest felé) súlyos baleset ért bennünket. A körülmények részletezése helyett szeretném megemlíteni, hogy négytagú családom (rajtam kívül feleségem és két kisfiam) a vállalat három dolgozója részéről az emberi szeretetnek és segítőkészségnek olyan megnyilvánulását tapasztalta, amelynél többet az adott körülményben ember nem nyújthat. A vállalat AC-47-69 rendszámú gépkocsiján a kórházba szállítottak bennünket, értesítették a rendőrséget, biztosították, hogy az árokba fordult gépkocsiból szétszóródott csomagjainkból egyetlen darab sem veszett el, majd a kórházból visszavittek a baleset színhelyére, ahol a rendőrség addigra már elvégezte a helyszínelést. A vállalat egyik dolgozójának, Tarr Józsefnek lakása udvarára vontatták sérült gépkocsimat, gondoskodtak a betakarásáról. Végtelen segítőkészséggel adtak helyet egyébként szűk lakásukban csomagjaink számára. Nagy türelemmel tették lehetővé, hogy a baleset okozta sáros-véres szennyezettségből megtisztálkodhassunk. A teljesen idegen városban segítőink, támaszaink voltak. Lehetetlen elérzékenyülés nélkül emlékezni azokra a percekre, amikor a sérült autóból kisegítettek bennünket, amikor Béri István nagy szeretettel karján vitte kisfiamat a kórházi lépcsőkön. Amikor elbúcsúztunk, Béri István és a gépkocsi vezetője még a nevüket sem voltak hajlandók megmondani, mert szerintük „az nem fontos”. Béri István diszpécser nevét később másoktól tudtam meg, a gépkocsivezetőét most sem tudom. Lehetséges, hogy ott a helyszínen a vállalat más dolgozói is segítettek. Névtelenül is köszönet mindenkinek! Nem akarok túlzásba esni. A KRESZ kötelességszerűen írja elő a közúti balesetnél való segítségnyújtást. Az azonban, amit tapasztaltunk, több volt, mint kötelességteljesítés. Ezért kérem a vállalat vezetőjét, hogy Béri Istvánnak, Tarr Józsefnek és a névtelenségben maradt kedves gépkocsivezető kollégának igazgatói szavával is közvetítse hálás köszönetemet: Lindeisz Ferenc gimn. tanár Gyula. Béke sugárút 12. Az ismeretlen gépkocsivezető: Boncsér Bertalan. (A szerk.) ,s, iSSSStí ~ 7s áu— Át"