Volán, 1967 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1967-01-01 / 1. szám

Ha egyáltalán megkérdezik őket. Ebben a családban ugyanis két gye­rek várja haza aput, aki egy hónapban átlag húsz napot nincs otthon. A négy­éves Kati az ablaknál állva lesi az ap­ját, a tizenkét éves Feri pedig azt szá­molja, hányat kell még aludni addig, amíg felberreg a ház előtt a hatalmas teherautó. Első pillantásra igazán mindent rend­­benlevőnek találhat a látogató a család otthonában. Tisztaság, rend a lakásban.­ ápolt, szépen öltöztetett gyerekek. Ha azonban a két gyereket már nem feszé­lyezi az ismeretlen vendég, kiderül, hogy nem elsősorban a háztartás nehéz munkájától elcsigázott, fáradt az asz­­szony. Baj van a gyerekekkel — így kezdi a mama, aztán felsóhajt: Nem bírok velük. Hiába, apa nélkül nem lehet fékentartani két ilyen rossz köly­­köt. Apa nélkül?! Nézem ezt a két gyereket, akik egyál­talán nem hatnak úgy, mintha szomorú, apátián árvák lennének. A kisebb éppen az asztalterítőt rángatja le jókedvében, a nagyobbik pedig azzal foglalkozik, hogy egy égő gyufaszálat pöccintsen a mennyezetig. — Látja, ezt csinálják egész héten, amikor aztán hazajön az apjuk, mind­egyik olyan, mint a kezesbárány. Hiába mondom, hogy büntesse meg őket... Szó sincs róla ... Sőt, ajándékokkal hal­mozza el mind a kettőt, nem fér el már a sokféle holmi a szekrényükben. — Gyere­kem­, mutasd a játékaidat! — kérem a fiút, hogy megállítsam az asszony egyszuszra elhadart keserveit. Meg aztán nem tartom éppen okosnak, hogy a gyerekek előtt panaszkodik az apjukra. És tulajdonképpen nagyon ér­dekel, hogy néz ki a gyerekek biro­dalma. Mitagadás, nem sok örömöm te­lik abban, amit látok. Kétségtelen, hogy a sokféle gyerek­holmi a külföldet járó apa szereteté­­ről árulkodik. De vajon okos szeretet az, amelyik ömlesztve hordja haza a já­tékokat, ahhoz azonban már nem vesz fáradtságot, hogy a gyerekeit megta­nítsa azok megbecsülésére, kezelésére?! — Melyik játékot szeretitek legjob­ban? — A válasz csak az első pillanatra meglepő, mert tulajdonképpen termé­­ k GYEREKÉ­ szetes és egyben ékesszóló figyelmezte­tés minden szülő számára. A kis Kati egy fakanálra kötözött rongybabát mu­tat, Feri már meg is magyarázza, miért az az ütött-kopott faház a kedvence. Ezt apu faragta, amikor beteg voltam .. Ránézek az édesanyjára és úgy lá­tom, ő is megértette, mit jelent, hogy a gyerekek a sok-sok drága játéknál kedvesebbnek tartják a maguk készí­tette, vagy még inkább az édesapa ál­tal farigcsált játékszert. Sőt, mintha Feri is megérezné, hogy a lényegre ta­pintott, folytatja: — Tetszik tudni, akkor érdemes be­tegnek lenni, amikor apu itthon van. Akkor nem megy el egész napra a vá­rosba, játszik velünk és mesél arról is, merre járt, mit látott... Apu megígérte, hogy egyszer magával visz a leghosz­­szabb útjára... ha anyu nem panasz­kodik rám ... Néhány mondat a gyerek szájából, tele tanulsággal, figyelmeztetéssel, csak legyen szülő, aki meghallja, megérti. Hiszen, akarva-akaratlan az a hely­zet alakult ki, hogy míg egyrészt a gye­rekek örülnek apjuknak, másrészt anyu­ka ilyenkor — Kati mondja így — „árulkodik” apukának. Ráadásul, ha a fáradtan hazaérkező családfő komolyan odafigyel, akkor az otthon töltött két­­három nap alatt mást sem tehetne, mint büntetést oszthatna. Nem. Ez így nem jó. Mivel pedig az apa szereti munkáját, vele is elé­gedettek, az otthoni helyzeten szeretne változtatni. De hogyan? Úgy gondoljuk, hogy a mi tanácsaink­nál találóbbak, hasznosabbak lehetnek, ha először kedves olvasóink megírják ilyen vonatkozású tapasztalataikat, eset­leg hasonló problémával kapcsolatos kérdéseiket. A közérdekűekre nyilváno­san, a többiekre levélben szívesen vála­szolunk. A figyelemre méltó tapasztala­tokat örömmel tesszük közzé, mindany­­щfiunk okulására. (páros) 4 FÉRFIAK Fúj a szél, kegyetlenül. Valami haszna mégis van: szárítja a töméntelen sarat, a híg latyakot, amely a megenyhült időben tengerként terpeszkedik el az AKÖV tatai telepén. Teherautók dohognak az udva­ron, a szerelők gémberedett ujjakkal matatnak a motorházban. A sárban rakodógépek ácsorognak, a sorompót dömpereknek nyitogatják. Mint valami örök­ké nyüzsgő-mozgó pályaudvar. Csak sokkal kietlenebb. Kietlenebb? A kényszer telepítette ide az autósokat a régi laktanyába, ahol terjeszkedni már nemigen lehet és a körülmények egyre rosszabbak. Mégis, dolgozni kell, szakadatlan. De az autósélet nem tűri a kényes­kedést. Rosszak az utak, az idő zordabbra fordult? Az autóbusznak mennie kell, s nem várhat a rakodás sem. Bizony, a 18-as AKÖV 700 dolgozója nélkül meg­­lassúdna az élet Komárom megyében, fél négykor kelek, még öt óra sincs, már menni kell, indul a busz. Este nyolc előtt sose jutok haza. Ha egy­általán hazajutok. Mert ha, teszem azt, valahol kihe­lyezésen dolgozunk, ott alszunk, ahol éppen az éjszaka ér bennünket. Hogy panaszkodom? Nem, nem panasz­kodás ez. De azt kérdezte, hogyan élek. Hát így. Egy a kétszázbóli Hantik Lajos Rakodógép kezelő. Széles vállú, nyílt tekintetű, ha­talmas szál ember. Övé a szó. — Negyvenkét éves vagyok. Feleségem otthon van a fiammal Kócson. Mert hogy van egy kisfiúnk. Három éve múlt októberben, hogy idekerültem. Jó nekem itt. A félévi átlagom 3700 forint volt. S az elismerő szó sem hiányzik. Három oklevelet őrzök odahaza, kiváló dolgozót, meg az árvízvédelmit. Azelőtt gépállomáson dolgoztam, ha volt mit: nyáron rogyásig, télen meg semmi. Itt az ilyesmi ismeretlen. Most éppen követ rakodunk az állomáson. Huszonhét vagon kő érkezik másnaponként Uzsabányáról. Ahogy dolgozom, úgy ke­resek. Bár nem mindig. A múltkor például Dunaalmá­­son sódert rakodtam., Jobban kellett hajtani, mint az állomáson, mégis kevesebb pénzhez jutottam. Az állo­mási pénzt csak akkor kapom meg, ha egész hónapban ott dolgozom. Ez a szabály — mondják. Lehet, hogy szabály, de nem igazság. Mert nagyon fárasztó munka a miénk, idegmunka. Felváltva, gyors ütemben, állan­dóan emelgetni a négy hidraulikus kart. Estére már pokolian nehéz. Aztán az időjárás. Ül az ember a rakodón és szél csapja, eső vágja, nem védi semmi. Amúgy a gépünk, a Vörös Csillag dömper jó masina, nincs vele semmi baj. Csak akik tervezték, nem sokat törhették a fejüket azon, hogyan dolgozik majd összel­­télen az a jó ember, aki a nyeregben ül. Most már a harmadik telet húzom ki vele így szabadon. Igencsak jó lenne, ha valami tetőt raknának végre a fejünk fölé. Itt a tél. Megállásunk — szerencsére — nincs, még vasárnap se. Nem mondom, jól jön a pénz, meg hónap végén, ami összegyűlik a szabadnapokból. Egy kis nyugalom. Dolog a ház körül és végre, játszhatom a fiammal. Mozi? Egyszer-egyszer. Nincs rá idő. Reggel Reexe Géza Gépkocsivezető. Harmincéves. Figyelmes tekintetű, kevés beszédű. — Szereti a munkáját? — Nem csinálnám, ha nem szeretném. — Mióta ül a volán mögött? — 1960-ban lettem gépkocsivezető. — S azelőtt? — Rakodómunkás voltam a 16-os AKÖV-nél és min­denáron kocsira akartam kerülni. Dolgoztam hát, és tanultam egyszerre. Aztán ide kerültem Tatára. — Jó itt? — Neszmélyen lakom — közel a munkahelyemhez — jó időben motorral járok haza. A kereset nem túl nagy, de teljesítménybérben dolgozom, tudok rajta valamit igazítani. Most havi 1800—2000 forint az átlagom. — És a család? Egyetlen kereső? — Nem, a feleségem tanítónő, van egy kisfiúnk. — Szórakozás? Jut rá idő? — Valami igen. És igyekszünk, hogy éljünk vele. Ha a Faluszínház érkezik, mi ott vagyunk. A kultúrműso­rokat is meghallgatjuk. Aztán: a tévé. Még bálba is járunk. Miért ne, fiatalok vagyunk. — Baleset? — Hat év alatt egyszer. A múltkorjában egy kis összekoccanás. — Kitüntetés? — Háromszor. — Mi kell ahhoz, hogy itt valakire azt mondják: „No, ez megállja a helyét”? — Mindenekelőtt: fegyelmezettség. Pontosan jelent­kezni szolgálatra. Igazolatlanul nem mulasztani. A szol­gálatot — vasárnap is — pontosan befejezni. A menet­okmányokat — pedig sokszor valóságos könyvelés — rendesen vezetni. Általános műszaki ismerettel ren­delkezni. Jól ismerni, kezelni a saját kocsit. Hát vala­hogy így. Rám még sosem volt panasz egyetlen vonat­kozásban sem.­­Mindez egyszerűnek hangzik, pedig dehogyis az. Egyetlen szomorú számadat mindennél beszédesebb: az elmúlt negyedév alatt 208 jogerős fegyelmi ítélet hang­zott el.) — Volt-e hat esztendő alatt olyan élménye, amelyre sokáig emlékezni fog? — Az árvíz, tavaly nyáron Koroncón. Életet, jószá­got, vagyont mentettünk a víz alá került faluból. Két hét alatt szinte egy szemernyit sem aludtunk. Aztán egy nap az egyik Skodánk benn maradt az árban. Kérdezték, vállalja-e valaki, hogy kivontatja. — És jelentkezett valaki? — Igen, én. Csatár Imre LE A KALAPPAL! Tisztelettel kérem a vállalat vezetőségét, hogy szí­veskedjék alábbi bejelentésemet figyelemre méltatni. A 3. sz. főútvonalon, Miskolc közelében (Csehszlová­kiából jövet útban Budapest felé) súlyos baleset ért bennünket. A körülmények részletezése helyett szeret­ném megemlíteni, hogy négytagú családom (rajtam kívül feleségem és két kisfiam) a vállalat három dol­gozója részéről az emberi szeretetnek és segítőkész­­ségnek olyan megnyilvánulását tapasztalta, amelynél többet az adott körülményben ember nem nyújthat. A vállalat AC-47-69 rendszámú gépkocsiján a kór­házba szállítottak bennünket, értesítették a rendőrsé­get, biztosították, hogy az árokba fordult gépkocsiból szétszóródott csomagjainkból egyetlen darab sem ve­szett el, majd a kórházból visszavittek a baleset szín­helyére, ahol a rendőrség addigra már elvégezte a helyszínelést. A vállalat egyik dolgozójának, Tarr Józsefnek lakása udvarára vontatták sérült gépkocsimat, gondoskod­tak a be­takarásáról. Végtelen segítőkészséggel adtak helyet egyébként szűk lakásukban csomagjaink szá­mára. Nagy türelemmel tették lehetővé, hogy a bal­eset okozta sáros-véres szennyezettségből megtisztál­kodhassunk. A teljesen idegen városban segítőink, tá­maszaink voltak. Lehetetlen elérzékenyülés nélkül emlékezni azokra a percekre, amikor a sérült autóból kisegítettek bennün­ket, amikor Béri István nagy szeretettel karján vitte kisfiamat a kórházi lépcsőkön. Amikor elbúcsúztunk, Béri István és a gépkocsi veze­tője még a nevüket sem voltak hajlandók megmon­dani, mert szerintük „az nem fontos”. Béri István diszpécser nevét később másoktól tudtam meg, a gépkocsivezetőét most sem tudom. Lehetséges, hogy ott a helyszínen a vállalat más dolgozói is segí­tettek. Névtelenül is köszönet mindenkinek! Nem akarok túlzásba esni. A KRESZ kötelességsze­­rűen írja elő a közúti balesetnél való segítségnyújtást. Az azonban, amit tapasztaltunk, több volt, mint köte­lességteljesítés. Ezért kérem a vállalat vezetőjét, hogy Béri István­nak, Tarr Józsefnek és a névtelenségben maradt kedves gépkocsivezető kollégának igazgatói szavával is köz­vetítse hálás köszönetemet: Lindeisz Ferenc gimn. tanár Gyula. Béke sugárút 12. Az ismeretlen gépkocsivezető: Boncsér Bertalan. (A szerk.) ,s, iSSSStí ~ 7s áu— Át"

Next