Petőfi Népe, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-09 / 186. szám

4 • PETŐFI NÉPE 9 1915. augusztus 9. Életformaváltás így adja át helyét — régi az újnak. Vagy másfelől: így kopunk ki fokozatosan az öreg házból, hogy a délceg, büszke tartású újba költözzünk. Amely magasságával is fölözi a megvénült elődöt. Mint a testi mivoltunkban rendszerint a szülők fölé nyurgult mai fiatalok. Ámbár talán nem is pontos az iménti ■ „kikopunk” kifejezés. Mert éppen az, hogy mi „nőjük ki” falun, városon a nádfedeles, vályogfalú, tapasztos agyagpadlójú régi házakat. Tehát ők „kopnak el” a fejünk felől. S általában ez a változás sora, mint itt, Szabadszálláson, ifj. Selyem Balázsék portáján. Ami még bírja magát, s egy-egy kis kozmetikázással egykori formájában is megerősíthető, maradhat még velünk egy darabig. Egyszer a nádtető foltozható, másszor a meszeléssel adhatunk kedvet az ócska vályog- vagy vertfalnak, hogy tartson még ki egy darabig. Elélhet a nagy időt megélt hajlékban is, aki — mit csináljunk, ha ilyen az ember — csak itt érzi már jól magát. Aki nem tud megválni az emlékektől, amelyeket a fecskefészkes ereszalja, a hasadozott, roskatag ágas, a padlásfeljáró, meg tucatnyi zug megszokott közelsége idéz fel. Apró, semmitmondó jelek lehetnek a karcolások a vetemedett ajtófélen — idegennek. Ám az öreg szülő emlékszik, hogy az a pirinyó kifli alakú sérülés akkor esett a küszöbön, mikor a gyerek az első kiscsizmát kapta. Dübögött benne, mint egy felnőtt, ahogy a tornácon végighaladt — „sirkálkozásból jövet. Addig verte, toppantotta talpáról a havat az ajtó előtt, míg csak ki nem nyitották előtte. — Mit dörömbölsz már annyit, gyere befelé! Mingyán elcseppen az orrod. Tán le is fagyott, olyan piros. A lurkó meg ragyogó képpel illegette, fordítgatta a csizmát. — Nézze, édesanyám! Olyan éles a patkója, hogy még a küszöbön is meglátszik, ha belevágom. És megmutatta,és igaza lett... Nos hát, azért mondom, hogy még ilyen mihaszna semmiségek is százával hívhatnak elő életmozzanatokat a múltból: „Mintha tegnap történt volna...” — Ne bántsuk meg az emlékekbe kapaszkodót. Sok idős cseléd nehezen képes mindentől egyszerre búcsút venni. Hiszen jóformán az öreg ház már csak az összekötő kapocs a régi időkkel. Még ha azok küzdelmesek voltak is, csak a fiatalságukat jelentették. Nekik az volt az új családi fészek, melyet — úgy lehet — ők is a takarékból felvett kölcsönnel hoztak tető alá • • egyáltalán kaptak kölcsönt.) Ám a részleteket sokkal nehezebben izzadták ki, mint a mai gyerekek a magukét. Lehet, aszályos esztendők után a nagy gazdasági válságok idején örültek, ha a „kamatot” tudták fizetni. A takarék meg „rátáblázta” követelését a kis házra. Hej, de sok görbe gerincű házacska beleroppant a telekkönyvi betét „C” lapján — a „teherlapon” — veszélyesen felgyülemlett adósságterhekbe. Jött a végrehajtó. Dobra verték a házat. Nem a Selyemek portáján húzódó öreg házról van szó. Ez csak eszünkbe juttatott sok mindent, ami érhette, fenyegette a régi világban a szegény ember fészkét. De a ma saját házát építő új nemzedék számára inkább a gyerekkor örömei kötődnek a szülői házhoz. A sóhajokra, keservekre, szűkölködésekre is tudnak emlékezni, de azért másképp, mint az öregek, akiknek a hátukat kellett tartaniok, hogy a fiúk a viharból ne sokat érezzenek. A gyerekeknek, unokáknak ma másképp van módjuk házépítésre. (Némelyik tanunná is, ha most a változásról „prédikálnánk”. Mi is ezerszer hajtogatjuk — Nekik ez természetes, amibe beleszülettek... —, csak sokszor zokon esik mégis, hogy ők annyira ,.tárgyilagosan”, magától értetődően fogadják ezt el.) Lám-lám, maholnap skanzenbe kerülnek az öreg házak mintapéldányai, s gyűjteményekre az egykori parasztélet szerszámai. Menetelésen ürültek ki a még lábon álló, használatban kifáradt otthonok közül az istállók, kocsiszínek, pajták. Kombájn, traktor, iparszerű állattartás a nagyüzemekben — minek hát a régi holmik... Az új körülmények az ember életformáját is napról napra változtatják. alj, Mosóteknő, szalmazsák, deréknyikorgó ágydeszka-csap, szenesvasaló, komót, sublót, dagasztóteknő — pászolt a kisablakú, jobbára besötételt, mészmeg sárgaiöldszagú szobába. De ma más méretű, világosságú elrendezésű házat, lakást épít az új generáció. Ide „nevetségnek” se hozná az „ócskaságokat”. Máshogy lüktet az életritmusa, az új házban — sátortető, erkély, fürdőszoba, beépített konyhaberendezés, gáz, villany, parapetkályha — nem tudna a régi módon élni se, lakni se. (Csak mikor pár év eltelik, s a modernségtől nemcsak boldog, hanem jómódjában „be is telik” vele, dísznek, sülnek, hangulatkeltőnek kezdi visszalopni a lakásba a kiszolgált jószágokat. Mángorlót akaszt a falra a tévé közelébe, fából való vasképűt tesz a könyvállványzat kiugratott polcára, petróleumos lámpával lepi meg a feleségét a neve napján, s izgatottan meséli, hogy azt az utolsó pillanatban mentette meg az enyészettől, mert valahol a kukába akarták dobni . . . Majd kitalálja, hogy csináltatni kellene egy kanapét a ragasztott szőnyeges padlójú szobába, V-alakban, oda a sarokba.) A szabadszállási Egyetértés Tsz gépkocsivezetőjének új házába se kerülnek már régi bútorok ... Maradnak a régi házban, amellyel együtt kopnak, szürkülnek, míg majd egyszer — lehet, nemsokára — végképp kimúlnak a használatból... Aztán a vén házat el is bontják. Ki tudja, helyére mi kerül. — garázs-e virágoskert-e, vagy egy kis belső majorság? Mikor már nem lesz ott az öreg ház, akkor kezd a belőle kiröppentek szívében is igazán fényesedni emléke... a küzdéseké is, amikkel a vén szülői házért fizetni kellett. T — I. (Pásztor Zoltán felvétele) Juhok és tarlók Búza és búzatarló, ameddig a szem ellát a hanyatló napsütésben. A meleg is engedett már, elviselhetővé vált a hőség, iuérkezett a délutáni jószágkihajtás ideje. A juhász maga mellé szólítja kutyáit, együtt a birkát a kövér legelőre terelve Az állatok szétszélednek, felszedik az elhullott kalászt. Szlávik István, a tassi Dózsa Termelőszövetkezet juhásza hosszú botjára támaszkodva vigyázza a nyájat. Csak akkor fordul meg, amikor megszólítom, széles mozdulatokkal, ízes tájnyelven fogadja köszönésemet. Apró szemeiből derű árad, nem neheztel, amiért magányában zavarom. _ A határban csak az állatok a társaim, pedig szeretek beszélgetni, meghányni-vetni a világ dolgait. Itt azonban kevés erre a lehetőség. Mire hazaérek, már késő este van, és örülök, ha a híreket meg tudom hallgatni a rádióban, aztán alszom, reggel 4-kor kelek. Nincs ünnep, nincs vasárnap, kevés a szabad idő. Amíg beszél, a zsebből előkerül adózni, szertartásosan felnyitja, csavar egy cigarettát, megnyálazza, rágyújt, jó nagyot szív. — Nem volnék kénytelen cigarettát csavarni, mert Fecském is van, de valahogy megszoktam, meg aztán jobban telik az idő. Valamikor a nagyapám, de az édesapám is így csinálta. A juhászatot is tőlük tanultam. A különbség csak az, hogy most már nem kell fejni az állatokat. Bárányokat nevelünk. Másképp nem vállalnám ezt a munkát. A kezem sem bírná. Még tíz évvel ezelőtt 250—300 juhot is megfejtem naponta, ettől kaptam az ekcémát. Alig múltam negyven éves, és mégis félembernek érzem magam. Mindig kisebesedik a bőröm. A kéz, amely biztosan fogja a pásztorbotot, sebes, látszik, hogy nemcsak evéshez használja a gazdája. — Az elletés időszakában még éjszaka sem aludhatok. Nem helyettesít senki, a fiatalok nem vállalják ezt a munkát. A fiamat mégis juhásznak szeretném nevelni, mert akkor nem szakadna meg a családi tradíció. A feleségemék heten vannak testvérek és az ő bátyjai is pásztorok, az ország különböző részében. Megállj, Betyár, gyere, ide, várjon, visszaterelem az elbarangolt jószágot. Mennek a szem után, csak azt sajnálom, hogy már nem sokáig, mert felszántják a tarlót. Este 7—8 órakor, amikor behajtok a karámba, isszák a vizet a jó ablakra, ettől híznak. Utána pihennek, reggel fél 5-ig, amíg újból ki nem hajtok a legelőre. Az ember ősi foglalkozásai közé tartozik a pásztorkodás, mégis egyre kevesebben választják ezt a munkát. Kevés a szabad idő és mint a példa bizonyítja, nem könnyű foglalkozás a juhászat. Aki szereti az állatokat, mint Szlávity István, az vállalja a nehézségeket is. Bóna Zoltán SÁRGULÓ LAPOK KÖZT BÖNGÉSZVE Kodály Zoltán a zenéről Gondolom, mások is így vannak ezzel, amikor úgy adódik, hogy régi újság vagy régebben megjelentetett könyv kerül kezembe, s a sárguló lapokat a forgatgatom, lapozgatom, egyre inkább hatalmába kerít valami érdekes-különös érzés. Nem tudok szabadulni attól a bizarr játéktól, hogy megpróbálom beleélni magam az egykor élt emberek életébe, sorsába, napjaikba.Így voltam ezzel a napokban is, amikor a megyei könyvtár kutatószobájában az egyik régi kecskeméti újság, a Kecskeméti Közlöny 1938-as évfolyamában keresgéltem. Amint figyelmesen nézegettem az egymás után következőt újságlapokat, egyre bosszankodni kezdtem, csak nem akart elővillanni a keresett cikk, ami egy téma feldolgozásának teljesebbé tételét szolgálta volna. A cikk nem jött elő, de azért ne higgye senki, hogy sokáig unatkozni vagy mérgelődni kellett, dehogy. Hogyisne, amikor olyan érdekes újságcímeket találtam, hogy lehetetlen volt nem feljegyezni néhányat közülük. Úgy érzem, nem csak az akkori kissé — vagy nem is kicsit? — a szenzációra alapozott újságcsinálás helyes megítélése szempontjából tarthatnak számot ezek az érdekődésre, hanem azért is, mert a harmincas esztendők úri Magyarországának társadalmi viszonyaira is fényt vetnek. Ezért hát nem csak derült az ember, ha a Kecskeméti Hírek egyik 1938-as számában ezt a címet olvasta: „Derű és izgalom a kutyaoltásban” vagy az ehhez hasonlókat, hanem kezdett a látottakon elgondolkozni. Hogyan is volt akkor minálunk, Magyarországon? Mivel is traktálták az embereket? Nézzük csak tovább: „Kecskeméti barackpálinka Zogu albán király esküvőjén” f„Vannak-e patkányok a vágóhídon?”; „Amikor a járásbírót elítélik”; „Hogy csinál esőt egy száz éves jövendőmondó” stb. Azután nézzük csak, így szépen egymás mellé téve (hiszen az egykori újságban is csaknem egymás mellett volt) ezt a két címet, ugyancsak a jelzett évből: „Vitéz Héjjas Iván ma délelőtt tartotta esküvőjét Papp Sárival”, s a másik: „Nyolc hét óta földbevájt odúban lakik egy négygyermekes család”. Azt hiszem, nem vádolhat senki túlzott politizálással, ha akaratlanul is egy dolog két oldalának tartom ezt a két címet. Íme, az úri Magyarország jeladásai. Még egy-két példa: „Férjhez megy a feleségképző akadémia két legszorgalmasabb hallgatója” (mire jó, lám, az iskola); „Halálos végű verekedés pulykák miatt” (nők miatt már hallottam, de pulykák miatt?!); „Az idén már nem használnak palatáblát az elemisták”. (Az audiovizuális oktatás és a programozott oktatás korszakában nyilván mosolyognának ezen a mai nebulók; hiába, halad az élet). Szerencsére találtam a sárguló lapokon egy számunkra igaz gyöngyszemet jelentő cikket is. A címe: „Kodály-ünnep — Éneklő Alföld”. A Városi Dalárda — olvasható a cikkben — 1938 áprilisában nagyszabású hangversenyt rendezett, melyen tíz kecskeméti kórus fellépett. Vezényelt többek között Vásárhelyi Zoltán és Nemesszeghy Lajos is, és jelen volt az akkor már tekintélyes Kodály Zoltán, ami igazi rangot adott a találkozónak. Az egyik szemfüles újságíró interjút készített akkor a zeneszerzőkél. Idézzük a ma helytálló s gondolkodásra készültető mondatokat: „A mai ünnep — mondta Kodály — jelentőségét abban látom, hogy nem marad ünnep. A dalt hétköznapok kincsévé és nem kivételes napok örömévé kell tenni. Itt (Kecskeméten) a legjobb úton haladnak abban az irányban, hogy ez megvalósuljon. A különböző társadalmi osztályokhoz tartozó énekkarok testvéries felvonulása egymás után, bizonyítéka annak, hogy a magyar dal nem kiváltságos osztályok tulajdona, hanem közös értéke minden magyar embernek. Minél szélesebb körök énekelnek, annál inkább válik a dal a nemzet egyik összetartó láncszemévé.” Úgy gondoljuk, ezekhez a gyönyörű szavakhoz felesleges lenne hozzátenni bármit is. Varga Mihály GÉPKÖNYVELŐK • Megyénk 24 takarékszövetkezete közül elsőnek a kerekegyháziban vezették be a gépi könyvelést. Már a második könyvelőgépet is beszerezték, s ezzel is gyorsítják a munkát. Felvételünkön Beliczai Lászlóné az új módszer használatára tanítja Helenhárt Ferencnét. (41.) 7-Az úton, a falu és a kút között. A határőrök tartóztatták fel őket Az őrnagy úr nem akarja, hogy lincsfilés legyen. Szánjatok magatokba, engedjétek el az asszonyokat, aztán ti is fussatok, bújjatok el. — Mit üzentek még? — Nem postás vagyok, hanem pap. Nem a más akaratából, hanem lelkiismeretem parancsából jöttén ide. Hosszú sorozat vágódik a pat> lába elé. Legalább húsz lövedék tépi, szaggatja a gyepet. A pap meg se moccan. — Lőjetek. Nem félek. Híveimért halok meg, az anyaszentegyház mártírja leszek. De válaszoljatok, mit mondjak az embereknek? Ha nem lesz nekik tetsző a válasz, meggyújtják a szalmatetőt. — Az asszony, hát nem sajnálják? — Sokat ittak, felbőszültek. Ilyenkor semmit se néznek. Azt se bánják, ha az asszonyok benégnek. Ha a bosszú megérlelődik az itteni emberekben, nehéz a féktelen indulatokat megállítani. — Mondja meg a sok tahónak, ne pofátlankodjanak ide, mert halomra lőjük őket. Maga pedig menjen a pokolba. Sötét lett, amire a pap visszatért a harcálláspontra. Az ezredes őszintén gratulált, melegen szorongatta kezét. — Nagyon hasznos szolgálatokat tett plébános úr! Kérem, most már engedje meg, hogy hazakísértessem. * — Köszönöm a figyelmét. Imádkozom, hogy lehetőség szerint áldozatok nélkül hajtsák végre ezt a rettenetes dolgot. Kívánom, hogy óvja meg önöket az úr. Ha szükségünk van meg rám, állok rendelkezésükre. — Pihenjen csak plébános úr. Legyen nyugodt. A pap sikerrel járt. Újabb félelmet, újabb lélektani tüskét dugtak a két bandita alfelébe. Máris kisebb a hangjuk, már egymás között, is vitatkoznak. Szidják egymást. A csupaszképű legszívesebben kiszállna, visszakozna az egészből. — Pető Lajos! Szedje össze az embereket. Itt van még mindenki? Tartják magukat az előbbi elhatározásukhoz? Hajlandók segíteni? Mindannyian itt vannak. Kezükben a fejsze, kapa, cséphadaró, vagy vadászpuska. — Azért jöttünk —, kiáltja egy nagy darab, pirospozsgás ember, a falu hentese. Akkora bárd van a kezében, mint egy középkori bakónak. — De a pap hazudott, őrnagy elvtárs. Egyikünk sem ivott, még vizet se láttunk reggel óta. Pedig már sötét van. * — Az a jó — szól közbe az őrnagy. — Figyeljenek. Körbemennének, a patak felől közelítik meg a pincét. Közben összeszednek száraz gallyat, rozsét, venyigét, szénát, mindent. Mindent, ami éghető. Óvatosan felhordják a pince mellé. Nagyon óvatosan járjanak, véletlenül se kerüljenek az ablak közelébe. Messziről dobálják oda gallyakat. Sokat, minél többet hordjanak össze és közben kiabáljanak, szidják őket, mintha nagyon részegek lennének. Még valamire figyelmeztetem önöket. Arról egy szót sem, hogy ott van a négy katona. Fe >>>rájuk, s azoknak, se maguk között. Egy hangot sem. Úgy mozogjanak, mintha nem is lennének a világon. Minden ezen múlik most. Ők kulcsemberek. Ha készen áll a máglya, akkor egyikük, lehetőleg Pető Lajos kezdjen el kiabálni hozzájuk. Azt kiabálja nekik, hogyha reggel nyolc óráig nem eresztik szabadon az asszonyokat, velük együtt felgyújtják az egész mindenséget, belesütik őket asszonyostól, mindenestől. Értik? — De nem gondolja ezt komolyan? — kérdi fakultan Pető. — Hová gondol? Taktika. Nem értik? — Értsd már meg Lajos! — kiált rá a hentes. Higgyél a parancsnoknak! Tudom én, mi van. Voltam katona. Egy ezrednek főztem. A húsz ember elcsörtetett. Mindent úgy tesznek, ahogy az őrnagy utasította őket. Faágakat, szénát, rőzsét szórnak nagy halomba az ablak elé. Akkora a hangzavar, mintha a pokol tüzet akarnák felgyújtani. Igazi részeg, duhaj hangulatban lehet csak ilyen ijesztő, kétségbeejtő ordítozás. Káromkodnak, mint a záporeső. Jó, hogy a szentéletű papot hazaküldte az ezredes. Nem győzné imádsággal, vezekléssel. Dolgoznak az emberek, mint a hangyák. A két gazember él, vette őket, látják is a szapor tüzelőanyagot. De csak egymás között beszélgetnek. Faludi rajtuk áll. — Ezek a barmok képesek lesznek megsütni bennünket. Mit csinálunk, ha valóban alánk gyújtanak? — Pirosra sülük, mint . ma.. cok. Miattad van az egész, mert kötöd magad, mint egy barom. Azt hiszed, van még egy szikrányi esélyünk is? Lásd be, hogy nem megy! Lépjünk le! — Jól állunk — szól az ezredes, az őrnagyhoz. — Azt hiszem, beválik a taktikája. Figyelj. Az asszonyok hangja. Erősítsd fel fiam! — Gyújtsátok fel, Lajos. Ezek a vadállatok úgyis agyonlőnek. Dögöljenek meg ők is. Ne féljetek Lajos. — Kuss. teszuka, mert agyonverlek. Megmondtam, hogy egy szót se szóljatok, mert agyonlövünk benneteket. — Hé, gazemberek! Itt Pető Lajos beszél. Annak az asszonynak az ura vagyok, akit kínoztok. Itt van Lőrincz István is. Még húsz gazda van velem. Csak azt mondom nektek, ha reggel nyolcig nem lesznek szabadok az asszonyok, akkor felgyújtjuk a tetőt, meg ezt a máglyát. Még benzint is öntünk be az ablakon, hogy bizonyosan megégjetek. Ha kijöttök, onnan, hat vadászpuska vár rátok. Lelövöldözünk benneteket, akár a nyulatkat. A parancsnok úr nekünk adott benneteket Azt csinálunk veletek, amit akarunk. Gondolkodjatok, ^ggel nyolcig van időtök! Ezrek gyerünk, mutassuk meg mi~ ha Gyújtsatok lámpát! Ha inni mertek, azonnal megrohanunk benneteket. Libasorban indulnak vissza, úgy az ablakból felfedezhessék ötöt. Lámpát is nyújtanak, hadd ik, hogy nem tréfa a puska, 1, a k •>;* a banké — Várjanak, emberek! Tárgyaljunk! — ordít ki az ablakon az egyik. — Nekünk van egy megállapodásunk az őrnaggyal. Kétfelé nem lehet osztozkodni. — Gyertek ki, gyújtsátok meg a tüzet, tegyétek le a fegyvert, akkor tárgyalunk. — ordított vissza Pető Lajos. — Nem jövünk ki, gyertek az ablak elé. — Nem megyünk, nem hiszünk nektek, mert rálehetek a papunkra Aki a vallást sem tiszteli, az szarember! — Majd délután kettőkor tárgyalunk a parancsnokkal. — Nem a parancsnok feleségét tartjátok fogva, hanem a miénket. Reggel nyolc. Ne feledjétek. Mi nem csinálunk a szánkból segget. Nem húszan leszünk ám, hanem legalább százan. Itt lesz minden férfi, akiben becsület van, kiáltoz Pető Lajos remegő szájjal, majdnem sírva, mert a szíve szakad meg az asszony után. Legszívesebben megállna ő, menne vissza, hogy a fejszével forgácsa verje szét a pince vastag faajtaját. A többiek nem engedik, taszigálják magukkal tovább. Úgy kell tenni mindent, ahogyan az őrnagy mondta. Ez a látogatás a négy vállalkozónak tette a legjobb szolgálatot. Végre egy kicsit mozgathatták elzsibbadt tagjaikat, hogy erőt gyűjtsenek, felfrissüljenek. Még csokoládét is nyomott a markukba a piros képű hentes. Tudja, hogy megéhezhetnek, ha nagyon sokáig tart a dolog. (Folytatjuk.)