Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1872
I. Az ellenállás és rombolás ösztöne. Galenus mondja: „Rút dolog, ha valaki sok éven át szünetlenül fáradozik és tanul, hogy jó nyelvészszé, szónokká, mérnökké vagy orvossá legyen, de azzal, hogy jó férfiú váljék belőle, semmit sem törődik“, és ha széttekintünk az életben vajmi sajnos, hogy lépten nyomon ilynemű téves törekvéseken kell elszomorkodnunk. Mindenkinek kétségkívül a hivatása keretébe eső ismeretek és tulajdonságok megszerzése szent és elodázhatlan kötelme, mert csak így leszen a haza jó polgára s az emberi társadalom hasznos tagja, de ez egyáltalán nem elegendő, sőt sok tekintetben lehetlen is, ha főkötelmeként nem tekinti egyéni, emberi jellemének tökéletesítését: e kettő egymással épen nem ellenkezik mint Rousseau Emiljében tévesen véli állitván, hogy nem lehet senkit egyszerre s együttesen jó polgárrá s jó emberré nevelni, mert már rövid elmélkedés s a gyakorlati életben való körültekintés kétségtelenné teszi, hogy az utóbbi az előbbinek alapja, mely nélkül mint homokra épült palota a szél által könnyen eldöntetik s az árvíz által hamar elsodortatik. — Nem tudom honnét van az, hogy a bucsúzás majdnem kivétel nélkül oly fájdalmas érzéssel tölti el szívünket, minővel e földi vándorlásnak talán egyetlen más esélye sem: ha a hely hol tartózkodánk, ha a vidék, melyet gyakran bebarangolunk, csak boldogságunknak volt hallgatag tanúja, ha az ember, kivel egy idei együtt haladunk életutunkon s kitől most elválik pályánk csak örömünknek volt forrása, akkor könnyen érthető mért szorong az elválás fájdalmától szivünk, de a tapasztalás azt bizonyítja, hogy ez érzelem nem fűződik csak életutunk ilynemű boldogító emlékeihez; mert ha a hely, ha a vidék, ha az egyén kitől elválunk nem gerjeszti is lelkünkben a zavartalan boldogság édes emlékeit, sőt ha legnagyobbrészt csak fájdalmat s csalatkozást leltünk is körében, ha a válás órája itt keblünk szivünk mégis szorul s az elválás fáj. Ez utóbbi fájdalmat magasztosabbnak, nemesebbnek, tisztábbnak, önzetlenebbnek kell az előbbinél tartanom; mert míg ott inkább magunkat sajnáljuk, hogy ennyi öröm s boldogság kútfejétől kell válnunk, mint azt a kitől vagy a mitől elszakít végzetünk, addig ez utóbbi esetben az önzés alszerű salakján magasan fölülemelkedve, az elválásban azt s nem önmagunkat sajnáljuk elgondolva, mikép lehetett volna minden máskép ha az illető egyén s körülményei mások leendettek, mennyivel boldogabb lehetne ha javulna vagy ha megjavíthattuk volna! A tanár s nevelő magasztos tisztével foglalkozónak szivét az öröm és fájdalom vegyes érzelmeivel töltik el tanítványai az éven át: örül a jók, szomorkodik a roszak felett, de egyaránt szereti mindannyit s ha az év vége első s tanítványai egy részétől rövidebb, másoktól pedig hosszabb időre vagy talán mindenkorra kell elválnia — mert vajmi sokat úgy elsodor, úgy elragad az életár, hogy többé soha sem jöhet azon pontra vissza honnét elindult — szive az elválás fájdalmas perczeiben összeszorul; a jókat nyugodtabban bocsátja el, de a félig jóktól s roszaktól, kik neki talán csak ürmöt csepegtettek életkelyhébe, sokkal fájóbb az elválás ha elgondolja, mennyi fájdalom vár ilyen tökéletlenre az életben, melyről a legjobb is sokszor átérzi Petőfi szavainak igazságát.