Állami Balassi Bálint gimnázium, Balassagyarmat, 1934
BALASSI BÁLINT. (1554-1594.) Ki az a férfiú, akinek nevét büszkén viseli címében a balassagyarmati reálgimnázium? Ki az a lantpengető és kardforgató hős, akinek emléktáblájával ékeskedik a lelkes múzsafiak végvárának komor fala? A magyar költészet egén az első ragyogó csillag. A fejét lehajtó bűnbánatos magyar lélek szivetmegmarkoló hangú dalosa. A lovas magyarság napfényes mezőkön vágtató vitézlő hadnagya. A szerelmes magyar asszonyszivek meghódoltatására termett villogó szemű dalia. Kékkői és balassagyarmati Balassi Bálint. Vallásos és hazafias válságok közt vergődő korának igazi fia. Benne van féktelenkedő korának minden erénye és hibája. Születése, neveltetése hozzák ezt magukkal s fejlesztik ki végzetes irányban. Műveltsége európai szinvonalú. Beszél latinul, németül, törökül, horvátul, lengyelül; széles látókörű humanista, éles szemével felismeri és megbecsüli a magyar föld minden nemzetségének költői erejét és értékét. De a Balassik erőszakosan sűrű vére lobog ereiben és ütközik ki minden cselekedetében. A sorscsapások alatt alázatos fővel hajlik meg a magasságban lakozó Ura előtt. Lehajtja bűnös fejét, szentséges kezéből várja lelki békességét, hogy a legközelebbi alkalommal már újra kirobbanjon szenvedélyes természete. Egyforma kegyetlen kemény kézzel bánik jobbágyaival, rabjaival, rokonaival, de nemesen gondolkozó jó szíve halálig ragaszkodó híveket és barátokat szerez neki. Forró gyűlölet lakik szivében hazája megcsonkítói ellen, fáradhatatlan lángoló bátorsággal tör a végbeli vitézek élén ellenük. Könnyen fellobbanó s hamar izzó szerelem hevíti minden szép lány és asszony láttára, lankadatlan hévvel ostromolja udvarlásával és udvarló verseivel bájos kegyeseit. Családja s a maga hányatott sorsa egyik válságból a másikba kergeti. Szive kapott sebeit a költészet ezerjófüvével próbálgatja gyógyítani. Hazája áldatlan állapota, családja hagyományai a magyar nemes ifjak egyetlen útjára viszik. Egerbe kerül a végvári vitézek iskolájába. Teljes szívvel-lélekkel éli a végbeli vitézek daliás életét. A természet életre pezsdülésével az ellenség hírére ott gyakorta felbuzdul. Véres zászlók alatt hordozza lobogós kópjáját; széles mezőn vígan futtatja jó szerecsen lovát; öli-vágja a törököt; nem sajnálja vére csordulását; strázsát állni, lest vetni, éjjen-éjjel virrasztani, kemény földön hálni neki csak mulatság. A harcok után, vagy a kénytelen pihenés napjaiban boros kupákkal hűti forró vérét, amelyet amúgyis túlon-túl tüzel első eszményképének, Losonczy Annának, ekkor már az egervári kapitány, Ungnád Kristóf feleségének látása. Édesen epekedő versekkel próbálja magához hódítani kemény szívét. De hiába! Egy-két hitegető szó, majd szívtelen fagyosság a jutalma. Megkísérel felejteni, vigasztalódni, de minden asszonyban Annát öleli. Ez a végzete. Ez hajtja a Békési-féle kalandba, ez juttatja Báthori fogságába. Itt mintha felejtene. Becsületszóra teljes szabadságot élvez az erdélyi szép asszonyok kegyeltje, a daliás, lobogó szemű, jó táncos, jó mulató, jó verselő fogoly poéta. Báthori maga is kegyébe fogadja. Nem adja ki a követelődző török portának, inkább haza bocsátja. Az ismerős vidék látása felgyújtja régi tüzét. Hamarább siet Anna látására Egerbe, mint haraggal haladó apja kiengesztelésére. De újra csak hidegségre, visszautasításra talál. Dacos szívvel távozik Egerből. Házasságban keres teljes felejtést. Elveszi fiatal özvegy unokahugát, Dobó Krisztinát s egyik bajt a másik után zúdítja fejére. Erőszakos vére mindjárt esküvője napján kitör, magának akarja lefoglalni Sárospatakot, pedig felesége után is csak a fele illette volna meg. Ezzel örök ellenségévé teszi sógorát, Dobó Ferencet, a híres egri kapitánynak messze fajzott fiát. Ez egyik port a másik után akasztja Balassi nyakába. Már nem is Sárospatak erőszakos megtámadása a fővád, hanem a közeli rokonnal kötött vérfertőző házasság. Nem törődik azzal sem, hogy saját húgát s annak ártatlan fiát dönti romlásba és gyalázatba. Balassi minden követ megmozgat a császári udvarig és az esztergomi káptalanig, katholikussá lesz, de azért az esztergomi káptalan mégis érvénytelennek mondja ki házasságát s elválasztja feleségétől, a gyenge jellemű Krisztinától. A boldogtalan költő feje fölött összecsapnak az irigység hullámai. A költöző darvakkal lengyel földre menekül. Azt akarja, hogy a feledés mindent betakaró hava lepje be vitézi piros csizmája nyomát. Szive sok sebére Istennél keres enyhülést. Állandó vendége a krakkói jezsuita atyáknak, de azért nyugtalan vére elviszi az Oceanumig, bánatja mérhetetlenségének képéig, hogy aztán hazája első hívó szavára ott teremjen ismét, ahová igazán való, a török elleni harcokon. Vágyódva siet végzete elé. Esztergom falai alatt éri a halálos lövés. Levágják mindkét lábát. A haldoklás arctorzító kínjai közt magára eszmélve sóhajt mennyei reménysége felé: Krisztus meghalt értem, mért kételkedtem? uram, a te katonád voltam, a te seregedben jártam. S lecsukódik szemed örökre. A mennybéli Úr megadta immár néki a csendességet, a lelki békességet, így akarta, hogy legyen. Bevégződött egy fényes vitézi pálya, amelyen nem fizetésért, nem gazdag prédáért járt, hanem az Úr szent nevéért és a szép tisztességért, hogy örökké ragyogjon egy név a magyar költészet egén. Hiába ítélte önmaga tűzre átkozott sok verseit, banál egyebet kik néki nem nyertek, hívei hálájából Balassi a magyar irodalom első klasszikusa. Kortársai szivét elsősorban virágénekeivel hódította meg. Sokra tartotta, még az utókor is, vallásos dalait Ezekből a mi szemünkben legnagyobbrészt talán csak egyes kiszakított versszakok és sorok igazi értékes gyöngyszemek, de ha más egyebet soha nem írt volna, akkor is minden idők örök értéke volna a „Vitézek mi lehet,“ a lovas magyarság nemzeti eszményének első irodalmi ércszobra és a 100 éven át divatozott, de még ma is üde csengésű Balassi-versszak. * „Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll...“ szól emléktáblánk Balassi-idézete. Kétszeresen érezzük ennek a mondásnak találó voltát ma, amikor városunk, a Balassik ősi birtoka, újra végvárként áll megcsonkított hazánk határán. Dacos lábunk egy dobbantása már kivetette egyszer innen a betolakodó szemérmetlenséget, de azért még mindig fogainkat összeszorítva, halálrakész keménységgel kell magunkban ismételni a halál karjába hanyatló Balassink vergiliusi idézetét: Nunc animis opus est, Aenea, nunc pectore firmo.