Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

3. BALATON VIDÉK szebb menő áldozatkészségének még 18000 frfc. fedezetre van szükség, midőn azonban ezt konstatálja, egyszersmind reményli is, hogy ez utolsó akadály is mielőbb el lesz hárítható. Reményli, hogy a két város és az érdekelt községek, melyek első sorban látják hasznát e vasútnak, meg fogják hozni a tőlük telhető áldozatot. Bízik abban, hogy Tapolca, Ederícs, Nemes-Vita, Raposka községek 10.000 frtot, Keszthely és hegyközségei 5000 frtot megajánlanak. A hiányzó 3000 frtot pedig ő maga fogja kiegészítésül je­gyezni. Ezúttal egyszersmind bemutatta az eddig jegyzett összegeket. — E szerint Tapolca város jegyzett : 15.000 frtot, tapolcai egyesek 5950 frtot, »Balatonmelléki Takarékpénztári, tapolcai frtot, »Tapolcai Takarékpénztár« : 1200 1000 frtot, Gróf Deym 1000 frtot, Gróf Esz­terházy Pál és Ferenc 2000 frtot Keszt­hely város 10.000 frtot, keszthelyi egye­sek: 9000 frtot, »Keszthely Vidéki Ta­karékpénztári: 1000 frtot, »Keszthelyi Taka­rékpénztár Rész­vény­társasá­g «: 2500 frtot. Gróf Festetics Tassilo: 2500 frtot. Vaszary Kolos, hercegprímás 1500 frtot. Zalavármegye 80.000 frtot. Állami hoz­zájárulás 80.000 frtot, végre a kereskede­lemügyi minisztérium segélye 119.000 forint. Ezek után elnök buzdítja a jelen levő érdekelt közönséget s kéri, hogy a még hiányzó összeget mielőbb jegyezzék s így tegyék lehetővé, hogy az enged­ményes a 275.000 frt, biztosítékot mie­lőbb letehesse s igy az előmunkálatok mielőbb foganatosíthatók legy­enek. Ez esetben a vasút építés már az ősszel megkezdődhetnék. A lelkes éljenzéssel fogadott elnöki elő­terjesztés után a jelenlevők s az egész ér­dekeltség nevében Lénárd Ernő, kir. köz­jegyző igéri, hogy Keszthely és vidéke kö­zönsége a még szükséges áldozatokat készséggel meg fogja hozni, s egyszersmind őszinte köszönettel adózik Hertelendy Ferencnek ez ügyben tanúsított fárad­hatatlan és buzgó tevékenységéért. — A kitörő lelkes éljen, kiáltások bizonyítékai annak, hogy Lénárd közjegyző szavai a jelenvoltak hálájának és elismerésének voltak tolmácsolok 1901. július 7. Főgimnáziumunk évzáró ünnepélye. Tíz hónapi fárasztó munka után a tudomá­nyok csarnokai junius hó 29-én, Szt. Péter és Pál ünnepén ismét bezárultak. Mint minden év­ben, úgy az idén is a szokásos ünnepségek ke­retében, Isten segítségül hívása mellett kezdték meg a munkát, ünnepélyes hálaadással fejezték is azt be. A rőgima, ifjúsága tanárai vezetése mellett, reggel fél 8 órakor ünnepélyes »Te deumra« vonult a templomba. Szent­mise után az ünneplő ifjúság a torna­terembe tért, hol nagyszámú s diszes közönség gyűlt, egybe. 8 órakor a Hymnus eléneklésével vette kezdetét az évzáró ünnepély, melynek, mint mindig, ezúttal is kimagasló pontját ké­pezt­e Burány Gergely dr. kir. c. főigazgató s főgimn igazgató beszéde. Csak az igazságot szolgáljuk, midőn kon­statáljuk, hogy Bárány dr. szép beszéde min­dig egy-egy eseményt képez a rögimus történe­tében. Magas szárnyalású beszédeiben nem elvont thém­ákat fejteget, hanem tárgyát mindig az élet­ből m­eritve, fejtegetéseit az ifjuság javára az életre is alkalmazza. Természetes a nála meg­szokott ékesszólással s nagy és sokoldalú peda­gógiai tudás és tapasztalással. Ez idei beszédében a pályaválasztás nagy fontosságát s az ifjú nemzedék jövője s egész éle­tére való kihatásait, fejtegette. Ezek kapcsán atyailag intette az ifjúságot, s kérte a szülőket, nevelőket, hogy a pálya megválasztásában min­denkor a legnagyobb elővigyázat s körültekin­téssel éljenek. A­ nagy hatást, keltő s tanulságos beszédet itt, közöljük szószerinti Mélyen tisztelt rem­séyek és kedves tanulók ! Az iskolák kapui bezáródnak. A magyar tanuló ifjúság — ki örömet, ki szomorúságot vive — visszatér a szülői otthonba. Június hónap végével ismét egy-két ezerrel több „érett" fiatalember van Magyarországon. Ezek­nek csak most kezdődik az élet igazi, küz­delmes iskolája. Eddig a szülői szeretet és a középiskola gondoskodásának szárnyai alatt nőttek, izmosodtak, hogy most már kivegyék részüket a kenyérkereső munkából s esetleg támaszai legyenek azoknak, akik életük küz­delmének megtakarított filléreit beléjük fek­tették, reájuk ják be közülük ruházták. Várjon hány­an vált­azt a reménységet, mely a szerető szülők és tanárok lelkéből fakadva kísérte fiatal pályájukat ? És hányan lesznek közülük, akik az élet viharának forgatagából , hajótörötten kerülnek bele abba a kikötőbe, ahol már nincsen­­remény a­­ honnét nincsen visszatérés ? Ki tudna erre ilyenkor meg­felelni ? . . . Szokásban van így az iskolai év vé­gén elmélkedni, írni, értekezni a magyar ifjú­ság pályaválasztásáról. Ezzel a kérdéssel való foglalkozást megokolja nemcsak a fiatalság, a szülők, hanem egyáltalán a magyar társada­lom érdeke is. De, midőn én is ezt teszem, nem szándékozom bizonyos pályákat különösen ajánlani, hanem csak azt akarom megemlí­teni, amit a pályaválasztásnál figyelembe kell venni általában, minthogy a tanulóknak a középiskola befejezése után ezen egész éle­tükre kiható kérdésben okvetlenül kell hatá­rozniok, hogy a társadalomban elfoglalhassák és tisztességgel betölthessék azt a helyet, a­melyen erejökhöz képest buzgón munkál­kodva hasznos polgárai lehetnek a hazának. Sehol a világon nem tapasztalható annyi csalódás, mint épen a pályák választásánál. Hogy e tekintetben a legnagyobb tehetségek is csalódhatnak, elég csak annyit felemlíteni, hogy Széchenyi István gróf, aki arra volt hivatva, hogy a szellemi és anyagi téren Magyarországot átalakítsa, katonai pályára lépett. Jókai, a kitűnő regényíró festő akart lenni. Petőfi Sándor a színpadon kereste a halha­tatlan nevet, Arany János is megpróbálkozott vele. Szigligeti Ede pedig mérnöki pályára készült s híres népszínmű­író lett. De mind­ezek idejekorán észrevették, hogy a választott pályájuk nem nekik való, hogy félreismerték erejüket, tehetségüket s többnyire nagy küz­dés, csalódás, szenvedés után találták meg a nekik való pályát. Mégis szerencsések voltak, hogy idejekorán megtalálták. De hány ember van, aki későn veszi észre, hogy nem neki való pályán vonszolja az élet terheit, mikor már késő a változtatás, sőt némely esetben a háladatosság megsértése és a jellem feláldo­zása nélkül nem is lehetséges, okosabb a fel és alá a kötélhágcsókon, a többiek pedig a kamrácskák függő ágyain n­­ajt­ózkodnak el. A felhúzott fehér vitorlákat erősen duzzasztja a kedvező szél s a «St­ella» mint valami óriási vízimadár szállt tovább . . . tovább. Napok, hetek multak. Kun Tibor az olvasó­terem egyik asztalánál ült és álmodozott. Vőle­gény volt. Ilyenkor pedig nagyon szép a jövő jól esik a merengés. Előtte befejezetlen levél annak a barna leánykának, kiről most is mindig álmodik. Nyolc hónap múlva visszatér Indiából, hová most a «Stellai- jában s aztán feleségül viszi, emelkedni fog rang­veszi Irist. Akkor már együtt utaznak a hullámokon. Milyen jó is lesz majd akkor. Halk férfiének dallama hangzik a kormány­hidról. Behízelgő zsongásából töredezve érthető a refrain: «Vizek királya, Neptun ősapánk.­ A hajó rohanva lejt az ingó utakon. Körülötte, előtte, utána a véghetetlen hullámsereg, felette a változó égboltozat s útitársként nyomon fut vele a szél. Az árbocok hágcsóin, a kis fülkék lejáratánál egy-egy fehér ruhás, széles vállú, bronz arcú tengerész. Sárgás fényt vet a hold a vitorlákra s a fedélzetről tisztán csendül az ének az álomra váró s álmodozó matrózok ajkbról: „Futó hullám csak életünk! Szerencse jöjj s maradj velünk­­" II. Hazafelé. Napok óta nyomott a légkör. Szürke felhő foltoktól tarka az ég. A hullámok alsó háborgása felszínre kergeti a vizlakók riadó tömegét. Az árbocokat ellepi a viharmadarak fehér csoportja. Mintha a puszat szél óriási le­helete sodorta volna őket, errefelé? A «Stella» védelemre készül. Eltűnik a legénység fehér vá­szon ruhája s kopott, fakó, gyűrődött kék öltö­nyök kerülnek elő a ládákból. A rövid szalagú gyapjú sapka még a fülüket is mélyen eltakarja. A kormányos feszült arcvonásokkal tanulmá­nyozza a víz színének haragos változását. A kapi­tány harsány hangon vezényli a legénység munká­ját. Nyikorogva gurulnak a csigák, bomlik a fehér vitorla s bámulatos ügyességgel kúszik öt-hat alak a fő- és mellék­árbocokon. Kátrány­os, új kötél­csomagokat hord vállán egy csoport , egy má­sik pedig a letekert vitorla rudakat fekteti az oldal­védőkbe. A fedélzetet kiüríti a fel-f­el­nyaldosó hullám, csak a matrózok küzdenek vele. A mentőcsónakok láncai meglazulnak, né­melyik féloldalt csúszik le a hidra. A szertárból felvonják a szivattyúkat, vedreket, s az oldal­páncélon friss kátrány csurog alá. _ íj A hullámzás egyre erősebb lesz. Mint a csatasorban rohanó tábor közelegnek egymásra tolulva a hullámok. A levegő ólomsúl­lyal ne­hezedik alá. A vihar tompa morajában alig hall­ható a kapitányok vezényszava. Komoly kifeje­zésekbe borulnak az arcok. Mindenki a véde­lemre, a halálra gondol. Nedves kötelek súrlód­nak a kérges kezek között s ugyancsak van dolga a szivattyuknak. Nehéz munkába tart a küzdelem. Már-már lankadnak a karok, szükül a mell s csak az erősebb állja helyét. Lent a «haldoklóban» — igy hívják a be­tegszobát — láztól gyötört, vézna alak­ul: Kun Tibor. Tönkretette ifjú erejét az indiai éghajlat, a mocsárláz. Mindenki tudja, csak ő nem, hogy az első viharra halála bekövetkezik. A fullasztó jég gyorsitja lélekzetét s apró gyöngyökbe izzasztja homlokát. Tágra nyilt égő szemekkel nézi a falba erősített lámpa rezgő fényét.­­Érzi a hullámok verődését, a fülke oldalán, hallja a csigák sírását, a kötelek súrlódását, a parancs­nokok vezényszavát. Menni szeretne ő is, küz­deni a viharral s csendet parancsolni neki. Élni szeretne mint, a többiek, hazatérni velük. Oh csak még egy hónapig vihetne erejével, hogy hazája földjére juthatna. Talán meg is gyógyulna otthon. Vagy­ ha már meg kell halnia, ne a tenger lenne temetője, mert fél annak haragvó mélyétől ! Mily borzasztó ez a háborgó víztömeg ! Mily utálatosak szörnyei! Édes­anyja, az a jó­ságos öregasszony és Iris várják őt, várják az esküvőre, összeszedi utolsó erejét s sietni akar haza. Hiszen várják. Az első hágcsónál vissza­hanyatlik — hazatért. Hirtelen alábbhagyott a vihar. Biztosabb lengésekben szeli a hajó a vizet. A szivattyúk befejeznék munkájukat s a legénység arcán már­nem a küzdelem, csak annak nyomai látszanak. Apró fodrokban bomlik a viz a Stella körül s az égről alásiklott az első fény. A sirályok azon­ban még mindig nyomában vannak a hajónak, még nincs béke, csak fegyverszünet. A «haldoklóból» fehér lepelben kiemelik Kun Tibort. Fekete ruhás pap lép a hidra. Ru­hája redőit s ősz fürtjeit szeszélyesen kuszálja a csillapodó szél. Trombita harsan. Hosszú sor­ban vonul a matróz sereg. Vagy nyolcvanan lehetnek s rendbe állanak fel a deszkázaton. Harang szó csendül a kormanyhid árboca mel­lől. A fekete ruhás pap letérdel s utána a csa­pat. Fedetlen fejükről kulcsolt kezükben a gyű­rött sapka.­­Miatyánk ki vagy a mennyekben . . Néhányan bizalmas tekintetet vetnek az égre, ahhoz, kihez az ima száll. Szívből fakadó meleg hangon, hangsúlyozva zsong tovább az ima.

Next