Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-07 / 27. szám

6. BALATONVir>$K 1907. julius 14. minden hivalkodás és szentimentális különcködés nélkül. Kulturális ér­zéke fejlett. Áldozatra minden jó ügyért készséges. Hazafisága szikla erős. Szorgalma példaszerű. Munká­jában kitartó és lelkiismeretes. Tiszteletreméltó tulajdonainak koronája, lelkének kiformálódott meggyőződése, tántoríthatatlan hit­hűsége s rendületlen hazaszeretete. Mert karaktere erős, csábos szavak­nak fel nem ül. A törvények tiszte­letét, lelkének nyugalmát, engedel­mességét a bujtogatóknak fel nem áldozza. Szive nyitott. Hozzáférhet minden becsületes szándék, de kon­kolyhintók előtt zárt marad. Izgatók hozzá nem férkőzhetnek. Az ő kis házikója, az ő igazi vára. Béke és rend honol abban. Béke bontóknak kaput nem nyit. Ezért nem is kö­zelíthetik meg őket a Jakabok. Nemcsak munkálkodik két erős karral, hanem gondolkodik okos fő­vel s nem megy a falnak. És most ezelőtt a jóravaló, be­csületes faj magyar nép előtt egy szebb jövő per­spektivája nyilik meg a balatonmenti vasúttal. Munkája és szorgalma mellett ezentúl értelmes vállalkozási szel­leme s iparkodó hajlama is érvénye­sülhet. Jöjjön hát csak az a Hozza csak e nép jobb jövőjét vasút, mi­nél előbb s vigye föl már Budavá­rába Darányi és minisztertársainak a balatonmenti zalai nép hálakoszo­rúját. Ez a nép hálás tud lenni és akar is maradni. Hazai fürdőink. írta : Bodó Jenő. • Extra Hungáriam non est vitae — ez a régi jó mondás jut az eszembe, mi­dőn látom, milyen nagy az áramlás ilyen­kor kifelé, az idegen fürdőkbe. Minő ellentéte a szavaknak és té­nyeknek! Mennyi sok jó magyar pénzt kivisz­nek ilyenkor külföldre, pedig ennek a pénznek az volna a hivatása, hogy a ma­gyar földet juttassa legfőbb virágzásra. A magyar embernek megvan az a jellegzetes szokása, hogy minden kritika nélkül el­fogadja azt a legjobbnak, ami külföldi. Még a szabónál is minden nagyobb fontolgatás nélkül választja az »angol« szövetet. Minő lelkes pártolása ez a magyar iparnak! No már most ilyen jellemző szokások mellett, hogyan maradhatnának itthon nyaralni ? ! Pedig külföldön szeretünk hazafiságunk­kal kitűnni és ezt fel is használják saját előnyükre a külföldi fürdők. Szeretném mindenütt kiírva látni, szeretném hallani, szeretném tudni, hogy a szívekbe van vésve e jelszó : »Pártoljuk a hazai fürdőket.« Nem mintha a jelszó égisze alatt komoly törekvések rejtőzné­nek. Ez irányban igazán kellemes remé­nyekkel tölt el bennünket a nagyon szép eredményeket felmutató tulipán-mozgalom. Ez a mozgalom ébrentartja a magyar lel­kiismeretet, hogy jobb véleménnyel legyen mindenről, ami magyar. E mozgalom fel­kelti bennünk a reményt, hogy fürdőink évkönyvei mindig több nyaralót fognak feltüntetni és épen ilyen arányban fognak kereskedni azok a milliók, melyeket szét­szórnak szórakozás, üdülés, gyógyulás cél­jából a külföldön, főleg pedig Ausztriában. Hej pedig, de jól esnék ennek a mi sok közönyösség által sújtott hazánknak, ha azok a milliók itt áradnának szerte­szét. Mint az esőt nélkülöző termőföld az esőt, 013­ mohón szívná be hazánk ezen áldást, melyből csak életnedveinek erősebb lüktetése támadna. Most már szükséges di­vat a nyaralás. Középosztályunk is meg­kívánja az üdülést, a szórakozást. Üdülésük, szórakozásuk áldás reájuk nézve és áldás a fürdőhelyekre nézve. Mi­ért nem száll ez áldás a magyar fürdő­helyekre ? Magyar munka gyümölcseit mi­ért élvezik külföldön ? A magyar fürdők ennek nem lehetnek okai ! Amiben hátra­voltunk, azon igyekeztek segíteni a fürdő­kezelőségek és amiben hátra vagyunk, azon segítenek most, vagy segíteni fognak, de ehhez a közönség pártoló keze kell. Kön­­nyű mondani a megkötött kezű­ munkás­nak, hogy nem dolgozik, mikor erre nem adják meg a lehetőséget. Igazán egy csomó rosszakarat kell ahhoz, hogy a külföldi fürdő forgalmához hozzácsatolják néme­lyek a positív olcsóság, kellemesség, jóság, szépség stb. fogalmát — mihelyt pedig azt hallják, hogy magyar fürdő, kész az ítélet, hogy az kényelmetlen és drága. No­hát kérem, tessék elhinni, hogy ez nem így van ! És aki ilyesmit állít, az fontos­kodó és rosszakaratú. Nagyon sok tapasz­talt, okos ember jött már meg a külföldi, főleg svájci, tiroli fürdőkből azon meg­győződéssel, hogy nekünk magyaroknak nem előnyös, nem szükséges, sőt nem he­lyes külföldi fürdőkbe járni. Nagyon sok család gyermeke hozott már külföldi für­dőkből haza olyan betegségeket, melyeket itthon talán elkerülhetett volna. Minek is mennénk mi külföldi für­dőkbe ? Hisz minden betegségnek megvan itt a külföldivel vetekedő, sőt felülmúló gyógy­fürdője és nincs az a szórakozás, üdülés, melyet magyar fürdő képes ne volna nyúj­tani. Felvidékünk tele van gyógyfürdők­kel, hazánkon belül van a gyönyörű Ba­laton és a csodás hatásu Héviz minden kel­lemességükkel. És ezen fürdők drágasága nem felel meg a valóságnak. Megtaláljuk egyes fürdőinkben azon berendezéseket is, melyek a nagy vagyon kényelemszeretetét célozzák, de fürdőink nagy része nyitva áll a középosztálynak is. Ha igazságosak akarunk lenni, akkor a fürdők jóságát és olcsóságát illetőleg a magyar fürdőket első helyre kell tennünk. Tessék csak megkérdezni a nyaralásra si­ető közönségnek orvosát, ki neki esetleg idegen fürdőt ajánl, hogy nem tud-e ép oly hatású magyar fürdőt ajánlani és bi­zonyára orvosa egy pár ilyen kitűnő ma­gyar fürdőt elsorolhat. Pl. Aachent, vagy Badent kitűnően pótolhatja a mi Hévizünk, vagy Pöstyén. Ha mindnyájan megtesszük köteles­ségünket, él bennünk a remény, hogy egy­két év múlva a­­ statisztika adatai fogják igazolni, hogy törekvéseink nem voltak meddők. Az ipar, mint életpálya. A magyar nemzet egyik legnagyobb betegsége az úrhatnámság s ezzel kapcso­latban egyik-másik életpályának lenézése. Általánosan elfogadott nézet az, ha a gyer­mek rossz tanuló az iskolában, tehát az nem lehet belőle, iparosnak azért jó lesz. Ez egyik legfőbb oka ann­ak, hogy iparunk s kereskedelmünk nem áll azon a fo­kon, melyen hazánk alkalmas fek­vésénél fogva állhatna. Magyarország fekvése a nyugat államai között leginkább alkalmas arra, hogy Európa keleti részét ipari és keres­kedelmi cikkekkel ellássa. Ha hazánkban a helyzet és a körülmények alkalmasak arra, hogy­ Európa egy jó részének keres­kedelmi kulcsa legyen, akkor csa­kis a magyar iparosokban és keres­kedőkben keresendő a hiba, hogy eddig nem használták fel a kínálkozó alkalmat. Hazánk ipara és kereskedelme a múlt században, a nemzeti újjáébredés korsza­kában kezdett egy kissé lábra állani, tehát azelőtt azért nem foglalhattuk le a ma­gunk iparunk számára a külföldet, mert nem volt és kereskedelmünk. Ezen időtől kezdve mentek hazánkban is, külföld­iél­átalakításra, sőt már ki sem bírta volna, mert nagy múltra visszaemlékező ruhada­rab volt. Azt beszélte tulajdonosa, hogy származását vissza tudja vinni a 19-ik szá­zad elejére, a nemzeti ébredés legelső kor­szakára. Hogy azóta hol s merre ékítette birtalóját. ? annak tudj' Isten »handlé« lehetne a megmondhatója, melyik Állásának elfoglalása napjától eddig egy árva vöröskrajcár jövedelme sem volt. Az összes szentek, a Mindenszentek kö­nyörültek meg rajta. tanitó Szokás ^ ilyenkor, hogy a felekezeti a litánia elvégzése után beül templomba és az elhunytakért imádkozik.­­ A krajcárok csak ugy ömlenek a kalap­jába. . . Megolvasta : éppen 2 forint. Se több, se kevesebb egy veszekedett fillérrel sem. Nem arra gondolt szegény, hogy egy kalapot, vagy mosdótálat vegyen, hogy ne kelljen a szájába vett vízzel mosakodnia, hanem elhatározta, hogy ezzel orvosát fogja honorálni. Másnap — csak úgy a maga alkal­matosságával — útnak indult a közeli vá­rosba. Oly elegáns volt, hogy kezdett ha­sonlítani egy igazi úriemberhez, egy ele­ven tanítóhoz. Különösen, ha kalapját — melyet jóravaló katholikus embernek böjti napokon hordani nem szabad — kezében összegyűrve tartó, valóságos elegantiát árult el akaratlanul is. Pénzét otthon egy újságpapírba cso­magolva nadrágja zsebébe sülyesztette, azt tartván, innen még a leghirhedtebb zseb­metsző-professor se lophatja el. — Na, hogy van ? — kérdé So­linger dr. a belépő tanítótól. — Köszönöm, Isten után Tekinte­tességed. . . — Kérem, kérem ... én hivatásból lettem orvos és nincs nagyobb jutalmam, mint a betegem gyógyulásának tudata. Ha egyéb any­agi javakkal bírnék, tessék el­hinni. . . — Oh, kérem doktor úr ! »A munkás méltó az ő bérére.« Azért engedje meg, hogy nagy fáradságának csekély jutalmául ezen összegecskét. . . Ezzel belenyúlt térdig érő nadrágzse­bébe, hogy első keresményét egészsége helyreállítójának felajánlja. De Egek ura ! Szegénynek még a szerencséje is szegény! Az újságpapír — amely ez alkalomra er­szénnyé léptettetett elő — elszakadt és a sok krajcár a lyukas nadrágzsebből a szá­ron keresztül kifolyt, nem csekély lármá­val. Szerte­ széjjel gurult, dívány, íróasztal és egyéb bútordarab alá. . . József barátunk pár percnyi habozás után négykézlábra esett és mászkált az elgurult krajcárok után. Az örökké morózusnak látszó orvos a jelenet láttára mosolyogni kezdett. — Mondja csak, kedves tanitó ur, mennyi volt az az összeg ? — Kerekes 2 forint — szólt barátunk hebegve. (Ugy látszik a derék szabó nem vette észre a zseb folytonossági ról : nem szokott zsebelni !) hiányát. Ma­— Tessék csak hagyni, kedves tanitó ur ! Itt a 2 forintja, majd a seprő össze­szedi. Jegyezze meg egyébként, hogy én — ki szintén tanító gyermeke vagyok — tanítótól soha^orvosi honoráriumot el nem­ fogadok, mert tapasztalatból tudom, hogy ha valaki tanító az már anyagilag nagy baj és ha hozzá beteg is, az már a leg­kétségbeejtőbb a párbaj.

Next