Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-03 / 1. szám

1909. január 3. BALATONVIDÉK tétlen ajándéka az a nagy Mindenhatónak hogy bár annyi és oly keserű csalódások érik az embereket, azért, mégis minden újév küszöbén feltámad a rem­ény a szivekben s gyönyörűen kiszínezi a nagyon is bizony­talan jövőt. Mikor igy bucsut mondunk egy-egy esztendőnek, eszünkbe jut, mennyi­­ bevál­tatlan ígéretet, vitt­ el magával s hány ró­zsás reményt fosztott durva kézzel sem­mivé. Különösen a most letűnt év hagyott szomorú emlékeket, maga mán. A nagy többség nem egyhamar felejtheti a nyo­masztó drágaság okozta súlyos gondokat, melyek­ vállait nyomták s különben is em­lékeztető jelül ott vannak a mély baráz­dák a kenyérért küzdő kisemberek hom­lokán. Búcsúz­­unk az ó-évtől. De zokszóval ne illessük még se. Ne vádoljuk meg azért, ha nem is teljesítette mindazt, amit t­őle vállunk. A buo*unk legyen csöndes és meg­hatott. Emlékezzünk vissza tovasuhant, nap­jaira, napjainak tovrröppent óráira s bi­zonnyal fogunk találni köztük szépet is, olyat, amelyet kedves em­eltképpen kell megőriznünk lelkünkben. Fogunk köztük találni egy két boldog napot, órát vagy percet, amelyeknek édes melege jótéko­nyan enyhített sok hideg, sötét és a kínos pillanatot. Behantolt, sírok között fogunk találni egy-két szál virágot, sivár puszt­a­ságokon egy-egy üdítő forrást és zordon zivatarban egy-egy átvillanó fénysugárt. Érjük be ezzel. Simuljanak el homlokunk­ról a bánat, a harag redői. Elmúlt. És vissza nem tér soha többé Mondjunk neki csön­des, békességes istenhozzádot. Köszöntsük bizalommal az uj eszten­dőt, a­mint ő is biztató mosollyal ajkán, érkezik közénk. Fogadjuk őt, mint jóbará­tot, aki a legjobb szándékkal közeledik hozzánk és szíves rokonszenvvel nyújtja felénk jobbját. Szorítsuk meg és folytassuk vele utunkat. A­merre vezet, arra kell mennünk. Ha útközben tüske vérzi meg a lábainkat, ne siránkozzunk és ne panasz­kodjunk. Lehet, hogy azután tájra jutunk, ahol millió illatos napsugaras virág bó­kol felénk és melodikusan csevegő patak kínálja üditő vizét. Ha hegynek vezet és verejték üli meg homlokunkat­­ ne szitko­zódjunk. Lehet, hogy a túlsó oldalon ked­ven ösvény vezet, le a völgybe, ahol ven­­dégszerető tanya, dúsan leritelt asztal és dagadó párnákkal vetett puha ágy várako­zik reánk. Balsors a hitünket meg ne in­gassa, jó szerenc­se ne tegy­en elbizakodottá. Vágyainkban, reményeinkben ne legyünk túlzottak, mert ez biztos csalódáshoz ve­zet. Legyünk bátrak, elszántak s emelt fő­vel, de imádsággal ajkunkon, köszöntsük az uj esztendőt. Imádságunk szálljon ahoz, aki az idők végtelenségének magasan tró­nol s kérjük tőle, hogy legyen irgalmas hozzánk. Kimélje meg csapástól hazánkat, családunkat és az egész emberiséget. Hogy legyen békesség a földön és a szivekben. Üdv neked, il­ju év ! 3. Szilveszter est. A Keszt­helyi Iparosok Dalköre, vá­rosunk e nagy munkásságú, közkedveltség­nek örvendő egyesülete az idén is, a régi hagyományokhoz híven sikerült Szilveszter estélyi rendezett. Keszthely és a vidék közönsége már teljesen megszokta, hogy az év utolsó napján rendezett estély — a Dalkör estélye — a legsikerültebb. És ez természetes is. Fesztelen jókedv, vidám hangulat, kitűnő ének- és zeneszámok nyúj­t­ot­ta műélvezet, kedves, ötletes éjféli meg­lepetések azok, melyek a közönséggel meg­kedveltették a szilveszteri mulatságokat és népszerűvé tették a Dalkört. Örömmel álla­pítjuk meg a tényt, hogy városunknak ke­vés intézménye van, mely iránt, a közön­ség oly támogató­­ jóindulattal, meleg érdeklődéssel viseltetnék, mint épen a Dalkör iránt. És a nagy közönség a bi­zonyságunk, hogy e pártfogást meg is ér­demlik. Ügyes kezekbe van letéve az egyesület vezetése; kiváló tehetségű és ügy­buzgó karmestere, szorgalmas és lelkes tagjai vannak s ezek együttes buzgó fá­radsága teremti meg az olyan fényes si­kerű estéket, mint a csütörtöki volt. A szereplők kitettek magukért. A dalkör ez estély rendezésével ismét szapo­rította érdemeit, emelte­zönség pedig ez este után tekintélyét, a kő­gazdagabb lett, néhány kellemesen eltöltött ór­a emlékével.­­ Az idei váratlanul bekö­vet­kezet­t hideg idő szokásos vidéki vendégek egy részét ugyan otthon marasztalta, mindazonáltal szép szám­ú közönség hallgatta végig a vál­tozatos és élvezetet nyújtó műsor egye­s pontjait. Fél kilenc óra után kezdődött, az előadás, mely hamarosan még­majdnem más­fél óráig tartott. Dicséretükre legyen mondva a szereplőknek, a hosszú idő alatt a közönség figyelmét úgy le tudták kötni, hogy­' jobban tán még a fővárosi színhá­zakban sem igen sikerül. Az eredmény­nem is maradt el. Kitörő taps követte minden előadott darab befejeztét, s majd­nem mind meg kellett­ ujrázniok Az előadás Méder Kuruc nótáival vette kezdetét. Az ügyesen sok mély hatást gyakoroltak a előadóit ,a­közönségre s zúgó tapssal jutalmazták Garay SiMidor karmester fáradságát és a kar élvezetes előadását. leány A műsor 2-ik száma Pető Erzsike úr­zongorajátéka volt. A közönség e bájos leányka iránti rokonszenvét az emel­vényre való fellépte alkalmával felzúgó taps­viharban nyilvánította. Tisztelői és a Dalkör gyönyörű virágcsokrokkal lepték meg. A tapsvihar elültével Pas des Écharpes című balett áriát játszotta el kiváló kézügyes­séggel. A darab befejeztével meg-megújuló tapsra újra a zongora mellé ült és közis­mert, kedvelt népdalok, tüzes táncdarabok előadásával gyönyörködtette a közönséget. Ezután újra a dalkör tagjai léptek az emelvényre és Zoltai «Dal az édes anyám­ról c. nehéz műdalát adták elő, mellyel már a székesfehérvári hangversenyen is fényes sikert értek el. E darab előadása után szintén viharos tapsban tört ki a kö­zönség. A műsor negyedik pontja «Egy He­ine dal» volt, Mendelsohntól, énekelték Kalivoda Em­m­ke és Smith Carry úrle­ányok ; zongorán kísérte Pető Erzsike kis­asszony. Bájos jelenség volt, e három vi­ruló szépségű leánykát együtt látni. Az éneklők kedves csicsergése, a finom, ízlé­ses zongorakiséret kellemes benyomást kel­tettek a közönségben. Pető Erzsike ügyes zongorajátéka nem ismeretlen közönségünk előtt. Smith Carry ez estén is sokoldalú képzettségéről tett tanúságot, midőn a ta­valyi zongorajátékával elért siker után most, énekszámmal állt a lámpák elé. Ka­livoda Emun­ke hangján megérzett, hogy képzelt énekes. Hangja tiszta és csengő. Erős a remény­ünk, hogy még több ízben is lesz alkalmunk vele találkozni és sok si­kere íi-jiz. A nehéz műdal előadása után a közönség visszahívta a szereplőket, kik van. Tehát, nem egészen okos, de teljesen szamár vagyok Mindig az asszonyt okoz­tam a konyhászat terén szerzett érdemte­lenségéért s ime már egy napi beható ér­deklődés után kisült, hogy mindennek Rézi néni szakácskönyve az oka. Szegény Kézi néni a sót és egyéb fűszerszámot, latszám méregeti, feleségem pedig, ki csak négy polgári nem lévén tisztában iskolát végzett s igy régi mértékrendszer­rel, a latokat — kilókra változtatta. Te­hát egy lat só helyett, egy kilogrammot használt föl. Az egész évi keresetem sóra, az egészségem pedig tönkrement. A férjek rossz oldalával én is meg­vagyok verve, kik a számlát csak a kifi­zetés után nézik át. Szörnyűség ! Egy hó­nap alatt feleségem kimerítette szatócsunk összes sókészletét. Valóságos sópanama állott be a vidéken. Nos hát ezért adtam az utolsó 7 krajcáromat sóra. Zsebemben hordozom. A szakácskönyvet átcorrigáltam. A sót töröltem minden lapján. Sarokra álltam és kijelentettem, hogy ezután én sózok. Hány férj meri ezt megtenni ? Mint minden esetben, úgy most is siker koronázta erélyes föllépésemet. Min­den étel sótalanul lett föltálalva. Zsebből sóztam. Feleségem­ folyton kesergett, siratta az élet savát. Vagy tán az önérzetét bán­totta ? Nem tudom. Csak azt constatáltam szomorúan, hogy az actió reactiót szült a konyhászat terén. Hallottak önök a fan­csali feszületről? No hát én egy hét után úgy néztem ki a nagy sótalanság miatt. S ha látnak önök egy kétségbeejtően lesoványo­dott, halovány férfiút járkálni a csizma­szára mellett , az én vagyok. Szolgáljon becses énem minden férjnek intő például. De különösen azoknak, a­kik a konyhá­ban kuktáskodni szoknak. Szomorú tapasztalataimon okulva, is­mét átadtam feleségemnek a sóhozatal jogát. Rózs nénit azonban kidobtam , azt hiszik önök, hogy megváltozott ezek után a helyzetem ? Dehogy. Tegnap délben a levesem oly sós volt, hogy majdnem az Atlanti óceánon úszkáltam kínomban. Okos ember mit tesz ilyenkor ? Duzzogva elmegy egy vendég­lőbe ebédezni. Én is úgy tettem, mert Nagyszerű barátom szerint (noha 60%-ra leszállította eme állítását) okos ember va­gyok. A levest nem engedem el, azért át­mentem a Hungáriába és megettem két pár tormás virslit és három kenyeret Egész délután ott dühöngtem pár liter nyomorult bor társaságában. Csak este mentem haza. Feleségem kitűnő vacsorá­val várt. Kirántott borjúhús só nélkül és rétes répával. Hallod szegény Dárius ? És nekem még­sem kellett. Adtam a szörnyű haragosat. Feleségem sírt, én pedig szi­muláltam az alvást. Ő elaludt sirás közben, én pedig fölkeltem, mert a gyomor, a nyo­morult oly realista volt, hogy táplálékot kívánt. Végre erőszakhoz folyamodot. Vég­tagjaimat munkára késztette. Lábaim és kezeim elkezdtek mozogni és vittek vittek a belső szobába, hol a va­csorám elrak­ároztatott. Nem birtam ellen­állni. Na jó ! Engem nem terhel felelősség. Jóizűen megettem mindent az éj homályá­ban és visszalopództam Kitűnően aludtam­ ágyamba. Fenséges álmaim­ voltak. Azt álmodtam, hogy özvegy em­ber vagyok és Margitka kisasszony­ ke­zecskéit fölajánlotta. Szörnyű az ébredés ilyen édes álom után ! Arra ébredtem, hogy feleségem a macskákat abriktálta. Egy-egy alapos meg­legyintés után, kérdezgette szegénykéket, hogy kell-e borjuhus ? kell-e répás rétes ? Mi ? Majd. . . " No az egyszer oldalba taszított a lelkiismeret, hanem azért nem szóltam, csak nevettem­­ befelé. Szegény ártatlan macskák ! ! AlinlnanSrnl/ LöVGiPaPl­uK csa,^i díszdobozokban egy koronától feljebb nagy választékban kaphatok^ Sujánszky Józsefnél Keszthelyen.

Next