Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1909-01-03 / 1. szám
1909. január 3. BALATONVIDÉK tétlen ajándéka az a nagy Mindenhatónak hogy bár annyi és oly keserű csalódások érik az embereket, azért, mégis minden újév küszöbén feltámad a remény a szivekben s gyönyörűen kiszínezi a nagyon is bizonytalan jövőt. Mikor igy bucsut mondunk egy-egy esztendőnek, eszünkbe jut, mennyi beváltatlan ígéretet, vitt el magával s hány rózsás reményt fosztott durva kézzel semmivé. Különösen a most letűnt év hagyott szomorú emlékeket, maga mán. A nagy többség nem egyhamar felejtheti a nyomasztó drágaság okozta súlyos gondokat, melyek vállait nyomták s különben is emlékeztető jelül ott vannak a mély barázdák a kenyérért küzdő kisemberek homlokán. Búcsúzunk az ó-évtől. De zokszóval ne illessük még se. Ne vádoljuk meg azért, ha nem is teljesítette mindazt, amit tőle vállunk. A buo*unk legyen csöndes és meghatott. Emlékezzünk vissza tovasuhant, napjaira, napjainak tovrröppent óráira s bizonnyal fogunk találni köztük szépet is, olyat, amelyet kedves emeltképpen kell megőriznünk lelkünkben. Fogunk köztük találni egy két boldog napot, órát vagy percet, amelyeknek édes melege jótékonyan enyhített sok hideg, sötét és a kínos pillanatot. Behantolt, sírok között fogunk találni egy-két szál virágot, sivár pusztaságokon egy-egy üdítő forrást és zordon zivatarban egy-egy átvillanó fénysugárt. Érjük be ezzel. Simuljanak el homlokunkról a bánat, a harag redői. Elmúlt. És vissza nem tér soha többé Mondjunk neki csöndes, békességes istenhozzádot. Köszöntsük bizalommal az uj esztendőt, amint ő is biztató mosollyal ajkán, érkezik közénk. Fogadjuk őt, mint jóbarátot, aki a legjobb szándékkal közeledik hozzánk és szíves rokonszenvvel nyújtja felénk jobbját. Szorítsuk meg és folytassuk vele utunkat. Amerre vezet, arra kell mennünk. Ha útközben tüske vérzi meg a lábainkat, ne siránkozzunk és ne panaszkodjunk. Lehet, hogy azután tájra jutunk, ahol millió illatos napsugaras virág bókol felénk és melodikusan csevegő patak kínálja üditő vizét. Ha hegynek vezet és verejték üli meg homlokunkat ne szitkozódjunk. Lehet, hogy a túlsó oldalon kedven ösvény vezet, le a völgybe, ahol vendégszerető tanya, dúsan leritelt asztal és dagadó párnákkal vetett puha ágy várakozik reánk. Balsors a hitünket meg ne ingassa, jó szerencse ne tegyen elbizakodottá. Vágyainkban, reményeinkben ne legyünk túlzottak, mert ez biztos csalódáshoz vezet. Legyünk bátrak, elszántak s emelt fővel, de imádsággal ajkunkon, köszöntsük az uj esztendőt. Imádságunk szálljon ahoz, aki az idők végtelenségének magasan trónol s kérjük tőle, hogy legyen irgalmas hozzánk. Kimélje meg csapástól hazánkat, családunkat és az egész emberiséget. Hogy legyen békesség a földön és a szivekben. Üdv neked, ilju év ! 3. Szilveszter est. A Keszthelyi Iparosok Dalköre, városunk e nagy munkásságú, közkedveltségnek örvendő egyesülete az idén is, a régi hagyományokhoz híven sikerült Szilveszter estélyi rendezett. Keszthely és a vidék közönsége már teljesen megszokta, hogy az év utolsó napján rendezett estély — a Dalkör estélye — a legsikerültebb. És ez természetes is. Fesztelen jókedv, vidám hangulat, kitűnő ének- és zeneszámok nyújtotta műélvezet, kedves, ötletes éjféli meglepetések azok, melyek a közönséggel megkedveltették a szilveszteri mulatságokat és népszerűvé tették a Dalkört. Örömmel állapítjuk meg a tényt, hogy városunknak kevés intézménye van, mely iránt, a közönség oly támogató jóindulattal, meleg érdeklődéssel viseltetnék, mint épen a Dalkör iránt. És a nagy közönség a bizonyságunk, hogy e pártfogást meg is érdemlik. Ügyes kezekbe van letéve az egyesület vezetése; kiváló tehetségű és ügybuzgó karmestere, szorgalmas és lelkes tagjai vannak s ezek együttes buzgó fáradsága teremti meg az olyan fényes sikerű estéket, mint a csütörtöki volt. A szereplők kitettek magukért. A dalkör ez estély rendezésével ismét szaporította érdemeit, emeltezönség pedig ez este után tekintélyét, a kőgazdagabb lett, néhány kellemesen eltöltött óra emlékével. Az idei váratlanul bekövetkezett hideg idő szokásos vidéki vendégek egy részét ugyan otthon marasztalta, mindazonáltal szép számú közönség hallgatta végig a változatos és élvezetet nyújtó műsor egyes pontjait. Fél kilenc óra után kezdődött, az előadás, mely hamarosan mégmajdnem másfél óráig tartott. Dicséretükre legyen mondva a szereplőknek, a hosszú idő alatt a közönség figyelmét úgy le tudták kötni, hogy' jobban tán még a fővárosi színházakban sem igen sikerül. Az eredménynem is maradt el. Kitörő taps követte minden előadott darab befejeztét, s majdnem mind meg kellett ujrázniok Az előadás Méder Kuruc nótáival vette kezdetét. Az ügyesen sok mély hatást gyakoroltak a előadóit ,aközönségre s zúgó tapssal jutalmazták Garay SiMidor karmester fáradságát és a kar élvezetes előadását. leány A műsor 2-ik száma Pető Erzsike úrzongorajátéka volt. A közönség e bájos leányka iránti rokonszenvét az emelvényre való fellépte alkalmával felzúgó tapsviharban nyilvánította. Tisztelői és a Dalkör gyönyörű virágcsokrokkal lepték meg. A tapsvihar elültével Pas des Écharpes című balett áriát játszotta el kiváló kézügyességgel. A darab befejeztével meg-megújuló tapsra újra a zongora mellé ült és közismert, kedvelt népdalok, tüzes táncdarabok előadásával gyönyörködtette a közönséget. Ezután újra a dalkör tagjai léptek az emelvényre és Zoltai «Dal az édes anyámról c. nehéz műdalát adták elő, mellyel már a székesfehérvári hangversenyen is fényes sikert értek el. E darab előadása után szintén viharos tapsban tört ki a közönség. A műsor negyedik pontja «Egy Heine dal» volt, Mendelsohntól, énekelték Kalivoda Emmke és Smith Carry úrleányok ; zongorán kísérte Pető Erzsike kisasszony. Bájos jelenség volt, e három viruló szépségű leánykát együtt látni. Az éneklők kedves csicsergése, a finom, ízléses zongorakiséret kellemes benyomást keltettek a közönségben. Pető Erzsike ügyes zongorajátéka nem ismeretlen közönségünk előtt. Smith Carry ez estén is sokoldalú képzettségéről tett tanúságot, midőn a tavalyi zongorajátékával elért siker után most, énekszámmal állt a lámpák elé. Kalivoda Emunke hangján megérzett, hogy képzelt énekes. Hangja tiszta és csengő. Erős a reményünk, hogy még több ízben is lesz alkalmunk vele találkozni és sok sikere íi-jiz. A nehéz műdal előadása után a közönség visszahívta a szereplőket, kik van. Tehát, nem egészen okos, de teljesen szamár vagyok Mindig az asszonyt okoztam a konyhászat terén szerzett érdemtelenségéért s ime már egy napi beható érdeklődés után kisült, hogy mindennek Rézi néni szakácskönyve az oka. Szegény Kézi néni a sót és egyéb fűszerszámot, latszám méregeti, feleségem pedig, ki csak négy polgári nem lévén tisztában iskolát végzett s igy régi mértékrendszerrel, a latokat — kilókra változtatta. Tehát egy lat só helyett, egy kilogrammot használt föl. Az egész évi keresetem sóra, az egészségem pedig tönkrement. A férjek rossz oldalával én is megvagyok verve, kik a számlát csak a kifizetés után nézik át. Szörnyűség ! Egy hónap alatt feleségem kimerítette szatócsunk összes sókészletét. Valóságos sópanama állott be a vidéken. Nos hát ezért adtam az utolsó 7 krajcáromat sóra. Zsebemben hordozom. A szakácskönyvet átcorrigáltam. A sót töröltem minden lapján. Sarokra álltam és kijelentettem, hogy ezután én sózok. Hány férj meri ezt megtenni ? Mint minden esetben, úgy most is siker koronázta erélyes föllépésemet. Minden étel sótalanul lett föltálalva. Zsebből sóztam. Feleségem folyton kesergett, siratta az élet savát. Vagy tán az önérzetét bántotta ? Nem tudom. Csak azt constatáltam szomorúan, hogy az actió reactiót szült a konyhászat terén. Hallottak önök a fancsali feszületről? No hát én egy hét után úgy néztem ki a nagy sótalanság miatt. S ha látnak önök egy kétségbeejtően lesoványodott, halovány férfiút járkálni a csizmaszára mellett , az én vagyok. Szolgáljon becses énem minden férjnek intő például. De különösen azoknak, akik a konyhában kuktáskodni szoknak. Szomorú tapasztalataimon okulva, ismét átadtam feleségemnek a sóhozatal jogát. Rózs nénit azonban kidobtam , azt hiszik önök, hogy megváltozott ezek után a helyzetem ? Dehogy. Tegnap délben a levesem oly sós volt, hogy majdnem az Atlanti óceánon úszkáltam kínomban. Okos ember mit tesz ilyenkor ? Duzzogva elmegy egy vendéglőbe ebédezni. Én is úgy tettem, mert Nagyszerű barátom szerint (noha 60%-ra leszállította eme állítását) okos ember vagyok. A levest nem engedem el, azért átmentem a Hungáriába és megettem két pár tormás virslit és három kenyeret Egész délután ott dühöngtem pár liter nyomorult bor társaságában. Csak este mentem haza. Feleségem kitűnő vacsorával várt. Kirántott borjúhús só nélkül és rétes répával. Hallod szegény Dárius ? És nekem mégsem kellett. Adtam a szörnyű haragosat. Feleségem sírt, én pedig szimuláltam az alvást. Ő elaludt sirás közben, én pedig fölkeltem, mert a gyomor, a nyomorult oly realista volt, hogy táplálékot kívánt. Végre erőszakhoz folyamodot. Végtagjaimat munkára késztette. Lábaim és kezeim elkezdtek mozogni és vittek vittek a belső szobába, hol a vacsorám elrakároztatott. Nem birtam ellenállni. Na jó ! Engem nem terhel felelősség. Jóizűen megettem mindent az éj homályában és visszalopództam Kitűnően aludtam ágyamba. Fenséges álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy özvegy ember vagyok és Margitka kisasszony kezecskéit fölajánlotta. Szörnyű az ébredés ilyen édes álom után ! Arra ébredtem, hogy feleségem a macskákat abriktálta. Egy-egy alapos meglegyintés után, kérdezgette szegénykéket, hogy kell-e borjuhus ? kell-e répás rétes ? Mi ? Majd. . . " No az egyszer oldalba taszított a lelkiismeret, hanem azért nem szóltam, csak nevettem befelé. Szegény ártatlan macskák ! ! AlinlnanSrnl/ LöVGiPaPluK csa,^i díszdobozokban egy koronától feljebb nagy választékban kaphatok^ Sujánszky Józsefnél Keszthelyen.