Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-03 / 27. szám

10.­ lizmus álarcában járó ostoba takti­kázást az örökkévalóságig folytatni. Inkább szeretünk látni becsüle­tes ellenséget, mint alakoskodó jó­barátot. És vájjon az a rendszer, ame­lyet az elhangzott pár jámbor óhaj­tás látszik kifejezni, közelebb hozta-e akkor az ellenségeket, vagy a jóba­rátokat ? Nem! Azonban megteremtette azt, hogy a politikai változások elő­szele idején üdvözlő táviratokkal kö­szöntötték a felkelő napot, hogy az­után, amikor az izgalmak a delelőn állottak, bizalmukkal megtiszteljék mindeddigi felfogásuk ellenkezőjét, a szélsőséget. ban Ezekre a hazug állapotokra való­nincs szükség. Szükség csak arra volna, hogy vajha mindenki tiszteletben tudná tartani másik em­bertársa felfogását és bizonyos erő­szakos fegyverekkel ne igyekez­nének eln­yomni önző eg­yéni ér­dekekből mindazt, ami becsületes és magyar. E­miatt nekünk nem kell fo­hászkodnunk azért, hogy a farizeu­sok imáját az isteni bölcseség meg­értse. Az eszközeink megválogatá­sában eddig sem vezérelt az a fel­fogás, hogy mástól kell elvennünk azt, amivel nem rendelkezünk erő­szakkal, az illendőség és a tradicio­nális alapok tiszteletben tartása nélkül. Arra azonban talán nekünk is lehet jussunk, hogy oda menjünk és azokat támogassuk, akik velünk egy felfogásúak és ahol a velük született érzés szerint nem kicsinyelnek ben­nünket BALATONVIDÉK A petíció. Úgy halljuk, hogy a peticionálásból nem lesz semmi. Előkelő emberek úgy nyilatkoznak, hogy nincs pénz. Sajnáljuk, hogy a Justh-párt fő ma­tadorjai erőben ennyire megfogyatkoztak, de mi mégis azt gondoljuk, hogy nem választási kassza fogyott ki, hanem azok a a komoly okok, amelyek alapján, a komoly­ság veszélyeztetése nélkül eg­y petíciót be lehet nyújtani A nagy okok között a pénz első he­lyen nem állhat, mert, ha akadt jámbor halandó, aki beugrott egyszer, azt hisszük akadt volna másodszor is olyan, ki nem sajnálta volna a reszkírozást. Most már legfeljebb csak kis petíciók vannak, azok közül is az egyik ura jár le , mert nem kételkedünk abban, hogy az ipartestület napra kiállított váltóval dol­gozik és mint a tagjai egyenként, úgy az egyetemessége sem fog váltó nyargalást behozni, a politikai felfogások megnyújtá­sára szentelt arénában. Aztán, kérjük szeretettel — itt va­gyunk mindnyájan — és ahogy össze a haza, amikor négy év előtt nem dőlt gyöke­res rendszerváltozás történt az országban, ép úgy nem dől össze ma e kis város vi­lága sem, amikor mindnyájunk szívében ott ég a hazaszeretet lángja. A peticionálás meghalt, a kis váltók lejártak — hisszük, hogy vége a komédi­ának ! beszédét a tudós, — …hogy a Mars-lakók a tudományok terén messze előttünk jár­nak, s hogy kitűnő rendszerű telephonikus és telephotikus műszereik segítségével a mi bolygóink minden eseményéről és vív­mányáról értesülve vannak. Tanácsolnám azért, hogy német nyelven válaszoljunk nekik. A kísérlet nem fog huszonkét milli­árdnál többe kerülni." Oly emberek számára üzenetet írni, akik, mint a Marslakók, rettentő távolság­ra laknak tőlünk; — hát bizony ehhez ren­geteg nagyságú papír lapra volt szükség, s­ ezen kívül roppant területre, ahol azt ki­feszítsék! Pompás helyet találtak erre, a­mely, szinte az ehhez hasonló kísérletek számára teremtődött,—a középafrikai si­vatagot. Az összes oázisokat kipusztították számos néger falut leromboltak, hogy a kifeszítendő papírlap valamiképen ráncot vessen. Ez alkalommal nagyon sok fekete civilizálódott, s a Quandsi, Quandge és Quandga környékbeli kannibálok, akik ed­dig gyakran és szívesen csemegézték fel embertársaikat, sőt, éhinség idején még a saját füleiket sem átallották megenni, mind vegetáriánusokká lettek. Ezek után a világ összes tinta consumját egybe öntötték, ugy, hogy Európában ag­gasztó tinta szükség állott­ be. Severini asszony például kénytelenítve volt jóté­konysági felhívásait ezentúl faháncsokra fölkaparni, a vidéki hírlapírók pedig, a ré­gi rapszódok mintájára lant kíséret mellett énekelgették a piacon a napi híreket. Amikor ez is megtörtént, a tinta ten­gert vegyi úton fény-visszaverő tulajdonság­gal ruházták fel,­­ majd egy rengeteg, ke­réken járó pemzli szerkezetet alkottak, ez elé kellő mennyiségű ökröt fogtak be, hogy a szükséges betűket n papírra lehessen festeni. Ez a munka körülbelül négy hóna­pot vett igénybe. Minthogy ez idő alatt a Marsból fáradhatatlanul érkeztek a fény­jelek, legelsőre ezt a rövid kérdést hatá­rozták el: — Was wünschen Sie? Minden betű száz mérföld hosszúsá­gú volt. Az i betűn a pont akkora foglalt el, hogy azon kényelmesen területet gyakor­latot tarthatott akár egy egész hadsereg. Amikor a felírással végeztek, minden csillagvizsgáló toronyban tíz tudós leste a Mars­lakók feleletét. Huszonnégy óra múlva megérkezett a válasz, villogó betűk alakjában, amelyek negyedóránkint vál­tották fel egymást. A csillagászok távirati­lag közölték a betűket az egész földkerek­séggel. A felelet a kérdésre, hogy: «Mit kí­vánnak ÖnökVc röviden csak ennyi volt: «—Semmit.* pirost Hamar kifeszítettek egy második pa-Középafrikában s a következőket irták rá (hét hónapig tartott a munka) : »—Akkor hát mért adnak jeleket?« Mars pedig visszafelelt : »— Ugyan hagyjanak bébit! Nem ma­gukkal beszélgetünk mi, hanem a Saturnus­beliekkel!« 1910. julius 24. KOSZOPUS leányok a dalogünnepen. A Dunántúli D­ tlos Szövetség jövő heti dalün­nepének nehéz és fárasztó mun­kája között a legszebb teendő hárul Keszt­hely város auia szépeire, kik mint, koszo­rús leányok az egyes dalkörök zászlait fogják megkoszorúzni. E sorok írója a Keszthelyi Dalosün­nep Ismertetése c. füzetben e kérdésre : • Miként lesznek a leányokból koszorus le­ányok ?» — imigyen"felel : «Két, ur — városunkban ezek nem lehetnek mások, mint sit.s Gyula — felkeresi Bognár Imre és Iv-Keszthely leányait, és megkérik leányi tisztet­őket, sziv*skedjen­ek koszorús vállalni. A leánykák persze szerénykednek és pirulva kérdik: «De hát mi is lesz a mi teendőnk ?» Mire az a két úr ékes szavakban fogja hog­y semmi más, mint hogy megmagyarázni, vesznek ma­gukra szép fehér ruhát, jobb kezükbe egy koszorút, balkezükbe egy clinderes urat és a Szenth­áromság téren felállított pódiumról megkoszorúzzák a kijelölt dalárda zászla­ját, miközben elrebegik a jeligét.» Prófétai tehetségem, ugy látszik, benhagyott. Bognár Imre a dalosünnep­cser­ér­dekéb­en az elszállásolás körül buzgólkodik — mint az elszállásoló bizottság társelnöke — fáradhatatlanul, küzködve azzal a kö­zönnyel, mellyel e város lakói — a kivé­telnek tisztelete —­­támogat­ni­ szokták azokat, kik szívesek közügyekben fára­dozni. De Ivsits Gyula annál nagyobb erély­lyel és tapint­attal végzi el azt a nehéz munkát, mit a koszorús leányok névsorá­nak összeállítás­a megkíván. Ez pedig ha­talmas munka. Mert szép ám azt papíron, hogy a koszorús megirni és olvasni leányok vesznek magukra szép fehér ruhát, jobb kezükbe egy kosszorut, balkezükbe egy cilinderes urat és készen a koszorús pár. Az egyiknek van szép ruhája, de az nem fehér szinü (megnyugtatóul mondom, hogy a rózsaszinü, vagy világoskék is meg­felelő.) Vagy ha a ruhakérdés meg is van oldva, nem kerül a balkézre egy megfelelő ur. Esetleg akad og­­ ur, de annak meg nem akad cilinder. ányok eme akadályok És igy tovább. A le­kitalálásában külön­ben sokkal leleményesebbek, mint az egész Szövetség. Nap nap után érkeznek a Dalos Szövetség irodájába bájos női kezek irta levélkék. Benne az ismeretes szöveg : (Köz­bejött akadá­lok miatt . . .) stb. stb. Nem is olvassuk végig. Tudjuk már mi követ­kezik. E helyett inkább utána járunk, mi lehet az oka a lemondásnak. Nem­ olyan nagy a város, hamar ráakadunk. És meg­tudjuk a következőket : Bugachy Adolár vőfélyjelölt a minap megtartott Hadastyán­kabaré táncestélyén huszonkét percig bosz­t­onozot­t Binczegi Klárikával, míg koszorús leányával kerek h­úsz percig járta — óh, nem is a bosztont —csak a valcert. Őnagy­sága ugyanis nem tud bosztonozni. De ez nem hír. Azért a harag megvan. Őnagysága «ilyen> úrral nem hajlandó karonfogva menni. Ezt nyomban tudtul is adja a Szö­vetségnek. A Szövetség embereinek pedig csak hadd fájjon a feje. Miért nem táncolt Bugachy úr a koszorús leányával is hu­szonkét­ percig ? Ha tovább nem is. Eme bevezető után pedig , melyért,, remélem, megbocsátanak a koszorúsleányok, álljon itt némi tájékoztató a koszorús le­ányok részére. A dalosok július 9 én, szombaton dél­után 6 óra után érkeznek a pályaudvarra és körülbelül 3/47 óra felé érnek a Szent­háromság térre, hol a kordonon várják őket a­ koszorús leányok, belül már oldalukon a vőfélyekkel. Miután a dalkörök elhelyez­kedtek a részükre megszabott helyen s a város nevében is elhangzott az üdvözlő beszéd, melyre a vendégek megbízottja is válaszol, az ábécé sorrendjében beosztott a dalköröknek koszorús leányai — tehát kezdi Budapesti Czukrász Dalkör koszorús le­ánya — felhívásra egyenkint felmennek vőfélyüktől kisérve az ott felállított pódi­umra, hol a zászlóra reáteszik a koszorút és elmondják a jeligét. A dalkör köszöne­tül elénekli a saját jeligéjét, mire a koszo­rús pár elhagyja az emelvényt és átadja helyét az utána jövő párnak. A koszorús leányok kalapban, az urak pedig frakkban, fehér nyakkendővel jelen­nek meg. A koszorú szalagja az illető dalkör zászlajának színét viseli. A szalagokról, mint értesülünk, Rosenberg­ Béla helybeli divatáru kereskedő gondoskodott. A ko­szorúkat Szabó Lajos készíti. Hóformán el­kerülhető volt az, hogy egyik koszorús le­ány koszorú vagy szalag dolgában elébe kerüljön a másiknak. Este 9 óra körül a dalkörök koszorús leányaiknak szerenádot adnak. Lányi Victor.

Next