Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1910-07-03 / 27. szám
10. lizmus álarcában járó ostoba taktikázást az örökkévalóságig folytatni. Inkább szeretünk látni becsületes ellenséget, mint alakoskodó jóbarátot. És vájjon az a rendszer, amelyet az elhangzott pár jámbor óhajtás látszik kifejezni, közelebb hozta-e akkor az ellenségeket, vagy a jóbarátokat ? Nem! Azonban megteremtette azt, hogy a politikai változások előszele idején üdvözlő táviratokkal köszöntötték a felkelő napot, hogy azután, amikor az izgalmak a delelőn állottak, bizalmukkal megtiszteljék mindeddigi felfogásuk ellenkezőjét, a szélsőséget. ban Ezekre a hazug állapotokra valónincs szükség. Szükség csak arra volna, hogy vajha mindenki tiszteletben tudná tartani másik embertársa felfogását és bizonyos erőszakos fegyverekkel ne igyekeznének elnyomni önző egyéni érdekekből mindazt, ami becsületes és magyar. Emiatt nekünk nem kell fohászkodnunk azért, hogy a farizeusok imáját az isteni bölcseség megértse. Az eszközeink megválogatásában eddig sem vezérelt az a felfogás, hogy mástól kell elvennünk azt, amivel nem rendelkezünk erőszakkal, az illendőség és a tradicionális alapok tiszteletben tartása nélkül. Arra azonban talán nekünk is lehet jussunk, hogy oda menjünk és azokat támogassuk, akik velünk egy felfogásúak és ahol a velük született érzés szerint nem kicsinyelnek bennünket BALATONVIDÉK A petíció. Úgy halljuk, hogy a peticionálásból nem lesz semmi. Előkelő emberek úgy nyilatkoznak, hogy nincs pénz. Sajnáljuk, hogy a Justh-párt fő matadorjai erőben ennyire megfogyatkoztak, de mi mégis azt gondoljuk, hogy nem választási kassza fogyott ki, hanem azok a a komoly okok, amelyek alapján, a komolyság veszélyeztetése nélkül egy petíciót be lehet nyújtani A nagy okok között a pénz első helyen nem állhat, mert, ha akadt jámbor halandó, aki beugrott egyszer, azt hisszük akadt volna másodszor is olyan, ki nem sajnálta volna a reszkírozást. Most már legfeljebb csak kis petíciók vannak, azok közül is az egyik ura jár le , mert nem kételkedünk abban, hogy az ipartestület napra kiállított váltóval dolgozik és mint a tagjai egyenként, úgy az egyetemessége sem fog váltó nyargalást behozni, a politikai felfogások megnyújtására szentelt arénában. Aztán, kérjük szeretettel — itt vagyunk mindnyájan — és ahogy össze a haza, amikor négy év előtt nem dőlt gyökeres rendszerváltozás történt az országban, ép úgy nem dől össze ma e kis város világa sem, amikor mindnyájunk szívében ott ég a hazaszeretet lángja. A peticionálás meghalt, a kis váltók lejártak — hisszük, hogy vége a komédiának ! beszédét a tudós, — …hogy a Mars-lakók a tudományok terén messze előttünk járnak, s hogy kitűnő rendszerű telephonikus és telephotikus műszereik segítségével a mi bolygóink minden eseményéről és vívmányáról értesülve vannak. Tanácsolnám azért, hogy német nyelven válaszoljunk nekik. A kísérlet nem fog huszonkét milliárdnál többe kerülni." Oly emberek számára üzenetet írni, akik, mint a Marslakók, rettentő távolságra laknak tőlünk; — hát bizony ehhez rengeteg nagyságú papír lapra volt szükség, s ezen kívül roppant területre, ahol azt kifeszítsék! Pompás helyet találtak erre, amely, szinte az ehhez hasonló kísérletek számára teremtődött,—a középafrikai sivatagot. Az összes oázisokat kipusztították számos néger falut leromboltak, hogy a kifeszítendő papírlap valamiképen ráncot vessen. Ez alkalommal nagyon sok fekete civilizálódott, s a Quandsi, Quandge és Quandga környékbeli kannibálok, akik eddig gyakran és szívesen csemegézték fel embertársaikat, sőt, éhinség idején még a saját füleiket sem átallották megenni, mind vegetáriánusokká lettek. Ezek után a világ összes tinta consumját egybe öntötték, ugy, hogy Európában aggasztó tinta szükség állott be. Severini asszony például kénytelenítve volt jótékonysági felhívásait ezentúl faháncsokra fölkaparni, a vidéki hírlapírók pedig, a régi rapszódok mintájára lant kíséret mellett énekelgették a piacon a napi híreket. Amikor ez is megtörtént, a tinta tengert vegyi úton fény-visszaverő tulajdonsággal ruházták fel, majd egy rengeteg, keréken járó pemzli szerkezetet alkottak, ez elé kellő mennyiségű ökröt fogtak be, hogy a szükséges betűket n papírra lehessen festeni. Ez a munka körülbelül négy hónapot vett igénybe. Minthogy ez idő alatt a Marsból fáradhatatlanul érkeztek a fényjelek, legelsőre ezt a rövid kérdést határozták el: — Was wünschen Sie? Minden betű száz mérföld hosszúságú volt. Az i betűn a pont akkora foglalt el, hogy azon kényelmesen területet gyakorlatot tarthatott akár egy egész hadsereg. Amikor a felírással végeztek, minden csillagvizsgáló toronyban tíz tudós leste a Marslakók feleletét. Huszonnégy óra múlva megérkezett a válasz, villogó betűk alakjában, amelyek negyedóránkint váltották fel egymást. A csillagászok táviratilag közölték a betűket az egész földkerekséggel. A felelet a kérdésre, hogy: «Mit kívánnak ÖnökVc röviden csak ennyi volt: «—Semmit.* pirost Hamar kifeszítettek egy második pa-Középafrikában s a következőket irták rá (hét hónapig tartott a munka) : »—Akkor hát mért adnak jeleket?« Mars pedig visszafelelt : »— Ugyan hagyjanak bébit! Nem magukkal beszélgetünk mi, hanem a Saturnusbeliekkel!« 1910. julius 24. KOSZOPUS leányok a dalogünnepen. A Dunántúli D tlos Szövetség jövő heti dalünnepének nehéz és fárasztó munkája között a legszebb teendő hárul Keszthely város auia szépeire, kik mint, koszorús leányok az egyes dalkörök zászlait fogják megkoszorúzni. E sorok írója a Keszthelyi Dalosünnep Ismertetése c. füzetben e kérdésre : • Miként lesznek a leányokból koszorus leányok ?» — imigyen"felel : «Két, ur — városunkban ezek nem lehetnek mások, mint sit.s Gyula — felkeresi Bognár Imre és Iv-Keszthely leányait, és megkérik leányi tisztetőket, sziv*skedjenek koszorús vállalni. A leánykák persze szerénykednek és pirulva kérdik: «De hát mi is lesz a mi teendőnk ?» Mire az a két úr ékes szavakban fogja hogy semmi más, mint hogy megmagyarázni, vesznek magukra szép fehér ruhát, jobb kezükbe egy koszorút, balkezükbe egy clinderes urat és a Szentháromság téren felállított pódiumról megkoszorúzzák a kijelölt dalárda zászlaját, miközben elrebegik a jeligét.» Prófétai tehetségem, ugy látszik, benhagyott. Bognár Imre a dalosünnepcserérdekében az elszállásolás körül buzgólkodik — mint az elszállásoló bizottság társelnöke — fáradhatatlanul, küzködve azzal a közönnyel, mellyel e város lakói — a kivételnek tisztelete —támogatni szokták azokat, kik szívesek közügyekben fáradozni. De Ivsits Gyula annál nagyobb erélylyel és tapintattal végzi el azt a nehéz munkát, mit a koszorús leányok névsorának összeállítása megkíván. Ez pedig hatalmas munka. Mert szép ám azt papíron, hogy a koszorús megirni és olvasni leányok vesznek magukra szép fehér ruhát, jobb kezükbe egy kosszorut, balkezükbe egy cilinderes urat és készen a koszorús pár. Az egyiknek van szép ruhája, de az nem fehér szinü (megnyugtatóul mondom, hogy a rózsaszinü, vagy világoskék is megfelelő.) Vagy ha a ruhakérdés meg is van oldva, nem kerül a balkézre egy megfelelő ur. Esetleg akad og ur, de annak meg nem akad cilinder. ányok eme akadályok És igy tovább. A lekitalálásában különben sokkal leleményesebbek, mint az egész Szövetség. Nap nap után érkeznek a Dalos Szövetség irodájába bájos női kezek irta levélkék. Benne az ismeretes szöveg : (Közbejött akadálok miatt . . .) stb. stb. Nem is olvassuk végig. Tudjuk már mi következik. E helyett inkább utána járunk, mi lehet az oka a lemondásnak. Nem olyan nagy a város, hamar ráakadunk. És megtudjuk a következőket : Bugachy Adolár vőfélyjelölt a minap megtartott Hadastyánkabaré táncestélyén huszonkét percig bosztonozott Binczegi Klárikával, míg koszorús leányával kerek húsz percig járta — óh, nem is a bosztont —csak a valcert. Őnagysága ugyanis nem tud bosztonozni. De ez nem hír. Azért a harag megvan. Őnagysága «ilyen> úrral nem hajlandó karonfogva menni. Ezt nyomban tudtul is adja a Szövetségnek. A Szövetség embereinek pedig csak hadd fájjon a feje. Miért nem táncolt Bugachy úr a koszorús leányával is huszonkét percig ? Ha tovább nem is. Eme bevezető után pedig , melyért,, remélem, megbocsátanak a koszorúsleányok, álljon itt némi tájékoztató a koszorús leányok részére. A dalosok július 9 én, szombaton délután 6 óra után érkeznek a pályaudvarra és körülbelül 3/47 óra felé érnek a Szentháromság térre, hol a kordonon várják őket a koszorús leányok, belül már oldalukon a vőfélyekkel. Miután a dalkörök elhelyezkedtek a részükre megszabott helyen s a város nevében is elhangzott az üdvözlő beszéd, melyre a vendégek megbízottja is válaszol, az ábécé sorrendjében beosztott a dalköröknek koszorús leányai — tehát kezdi Budapesti Czukrász Dalkör koszorús leánya — felhívásra egyenkint felmennek vőfélyüktől kisérve az ott felállított pódiumra, hol a zászlóra reáteszik a koszorút és elmondják a jeligét. A dalkör köszönetül elénekli a saját jeligéjét, mire a koszorús pár elhagyja az emelvényt és átadja helyét az utána jövő párnak. A koszorús leányok kalapban, az urak pedig frakkban, fehér nyakkendővel jelennek meg. A koszorú szalagja az illető dalkör zászlajának színét viseli. A szalagokról, mint értesülünk, Rosenberg Béla helybeli divatáru kereskedő gondoskodott. A koszorúkat Szabó Lajos készíti. Hóformán elkerülhető volt az, hogy egyik koszorús leány koszorú vagy szalag dolgában elébe kerüljön a másiknak. Este 9 óra körül a dalkörök koszorús leányaiknak szerenádot adnak. Lányi Victor.