Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-01-05 / 1. szám

XVII. évfolyam. Keszthely, 1913. január 1. szám.­ ­2M .113. I>olitiliai lietilap. MEGJELENIK HETEN­KÍNT EGYSZER. VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG KIADÓHIVATAL ÉS A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzes utalványokat, hirdetési megbí­zásokat és reklamációkat a kiadóhi­vatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Egész évre Fél évre . . ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 10 K. — • I. Negyedévre 5 K. — f.­ Egyes szám ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 50 20 Heti kis tükör. Azt hiszem a heti kis tükörből nem maradhat ki az a t kép, am­ely a múlt év dec. 31-én a magyar parlament előtt a lel­kembe nyomult, úgy volt, hogy jelen akar­tam lenni azon a mindenképen történelmi nevezetességű gyűlésen, amelyen Lukács László miniszterelnök a választójogról szóló törvényjavaslatát benyújtotta. Le­hettem úgy egy jó kilométernyire az or­szág házától s az utcákon, amelyeken si­etve, a vágytól hevülve törtettem előre, mindig több meg több csendőrt és rendőrt láttam. Mindjárt gondoltam, hog­y közel járhatok célomhoz. Amint kitárult előttem az országház díszes tere, elrémültem látottakon. Amerre a szem ellátott, min­­­denütt fegyveres őrség. Megdöbbentem és szívszorongva haladtam az országház sar­káig. Nem tartóztatott fel senki, de kevés reményem maradt a bejutásra Szóba álltam az egyik rendőrrel : — Kérem, hogyan juthatnék be a Házba ? A rendőr egy terembiztoshoz utasí­tott, aki szemfülesen ott állt a parlament előtt s visszatartott mindenkit, aki a fő­kapu felé közeledett. Odamentem a terem­biztoshoz, bemutatkoztam. — Sajnálom, a Házba csak az mehet be, akit képviselő ajánl és az illetőért tel­jes garanciát vállal. Megköszöntem a szíves tást és vártam, mi fog történni. felvilágosí­tásra a közrendőrhöz fordultam : — Kérem, nem tudná nekem meg­mutatni Pavlik urat ? Kíváncsi voltam ugyanis arra az em­berre, aki olyan könnyű szerrel a magyar történelem annaleseibe­ bekerült Nem soká kellett várnom. Pavlik egyenruhában közeledett felém a főkapu felől. A rendőr aggodalmasan figyelmezte­tett­— Ez az, kérem ! Vártam még vagy tíz percig. Egy­szerre jött a fairé, hogy a gyűlésnek vége. Előrobogtam­ a fogatok, automobilok s a kegyelmes és méltóságos urak re­tene gesta haza mentek. Minden képviselőnek volt a kezében egy zöldborítékos kötet, törvényjavaslatot és a statisztikai mely a adato­kat tartalmazta A zöld borítékról a tör­vényjavaslat értékére a világért sem aka­rok következtetést vonni, csak azt akarom még megemlíteni, hogy az angol parla­mentbe minden teketória nélkül beeresz­tettek idegen polgár létemre, a magyar parlamentet pedig jónak látták a magyar békés polgárok előtt elzárni akkor, mi­kor állítólag a nemzeti életbe mélyen bele­vágó törvényjavaslatot, tettek le a Ház asztalára. Oh, minő szépek is azok az angol példák ! Még egy jelenetet örökítettem meg lelkem fotografáló masinájával. A képviselő urak igen nyájasan fogtak kezet Pavlik úrral s azt hiszem, sok kegyelmes úr lehe­tett köztük, mert a rend őre többször roppant mélyen meghajolt. No hát, ilyen volt a kép a választó­jogi törvényjavaslat benyújtásakor kint, a parlament előtt! A választói jog* írta Somogyi. Szárazság, aszály perzselte gazdák vetését az országban. Üdítő a harmat, termékenyítő eső után hiába csengtek a mezők fonnyadt virágai, hiába könyörgött az aggódó népség. Megkérték az egyik falu énekes szavú kántorát az atyafiak, hogy a dél­utáni könyörgésnél énekeljen esőért! Az orgona búgott, az ének egetve­rően viharzott a kis templom bolt­ivei alatt. Hallgasd meg, hallgasd meg Uram! És az Úr meghallgatta! Felhő, sötét felhő kerekedett. Cik­káztak a villámok. Megeredtek az egek csatornái s hatalmas jégeső zúdult a tájra. Pusztára verte a kán­tor szőlőjét is­­ nagy­­ultak az évek, a szárazság s istencsapás megismétlődött. Megint kérlelték a kántort a falu hivei, énekelne esőért. Ez visszagon­dolva a jégverésre, haragosan uta­sította el a kérelmet : «Esőért és rongyos szűzért többet nem könyör­gök.) Valamiféle ilyen okok adtak életet a régi közmondásnak is: «Ad A BALATONVIZ­ÉK TAHCÁJA. A képkiállítás. Séta a kiállításon. Irta Tompa Ferenc. Nagyon kevés érdeklődéssel, minden különösebb hangulat nélkül mentem el szerdán délután a képkiállításra. Az volt ugyanis az előzetes impresszióm, hogy egy pár kiselejtezett képet, olcsó képeslap má­solatot­ látok felfüggesztve, amelyet laikus érdeklődéssel nézeget majd néhány­ kiván­csi ember. És most örömmel vallom be, hogy csalódtam és ez a csalódásom határozottan kellemes. Meglepett ugyanis a képeknek nagy száma, a rendezés ízlésessége, a tár­lat anyagának értéke és az érdeklődők so­kasága. A rendezés és a tárlat elismerést ér­demlő nívója a kiállítók érdeme, hanem a szokatlan érdeklődés felkeltésében, az én hitem szerint, nagy része van a nyáron rendezett két kollektív kiállításnak is, ame­lyet két fiatal művész : Faragó Márton és Lénárd Imre rendeztek. Az ő művészetük m­ég kissé szokatlan volt a mi közönsé­günknek; a nyers erő, a színeknek játéka a vásznon, a markáns vonások szeretete még nincs egészen benne a mi műérzé­künkben, am­ely még kissé szentimentális, hogy úgy mondjam, kislányos, és szereti a piros napernyőt, vagy egy esti hangu­latot affektáló sárga-piros lágy színeket látni a vásznon. Igaz az is, hogy­­ ízlésről nem jó dis­putálni, mert mindenkinek az tetszik, ami jobban megfelel a hangulatának, de nem is érdemes, mert az ízlés változó és ha valamikor szépnek tartottuk a krinolint, most­ bizonyára kinevetnénk azt, aki abban ki merne jönni az utcára. Még most, sokaknak tetszhe­ik Kézdi Kovács vagy Neogrády édeskés, limonádé színekkel megfestett tartalmatlan vászna, de az ő művészetük rövid életű, mert újat nem nyújtanak s folyton csak önmagukat ismétlik. És­ ezt nem nevezhetem kiforrott művészetnek, hanem sablonos giccselésnek. Már most ennek a kiállításnak épen az az érdeme, hogy akarván szolgálni so­kak ízlésének, — tartalmaz szép szem­mel ilyen langymatag képeket, is, de mellettük nem fukarkodik tudást és haladást bizo­nyító vásznakban sem. Meg kell emlékeznem a megnyitásról is, amelynek rendes vernissage jellege volt. Délután 5 órakor nagyszámú, elegáns közönség jelenlétében nyitotta meg Reischl Imre városbíró a kiállítást és szép szavak­ban rámutatott nemcsak a művészet jelen­tőségére, hanem arra a k­ulturmisszióra is, amelyet ez a kiállítás a város ízlésének fejlesztésében gyakorol s amely épen ezért és értékénél fogva is megérdemli a támo­gatást. És ez igaz, mert ha teszem azt, más­ kép nem is szerepelne a tárlaton, mint egyedül Koszta József nagy vászna, <Mezei munkások*, akkor is érdemes volna a az az érdeklődésre. És ezzel nem mondok nagyot, mert valóban oly megkapó, érde­kes felfogásban van ez a kép megfestve, hogy bizonyára megérdemelte azt a pálya­díjat, amellyel kitüntették. Két parasztasszonyt és egy kaszás embert, ábrázol, akik az alkonyodó nap utolsó erőteljes, bíborvörös megvilágításá­ban hazatérnek a mezőről. A megvilágí­tott résznek és a sötéten árnyékolt alakok­nak érdekes kontrasztja csak emeli a kép erőteljes hatását. Erő és színérzék jellemzi ezt az artisztikusan megfestett képet, amellyel bántó ellentétben van a melléje állított «Szarvas» c. kép, melyet Heyer Arthur nemcsak rosszul festett, hanem rosszul is rajzolt. Már a bejáratnál függő «Kutya» képe sokkal több igyekezetet és­ tudást tanúsít. Koszta mellett szép képekkel szere­pel Telkessy Valér is, akinek «Csendélet,» c. vásznán a színek frissessége lep meg.

Next