Balkon, 2002 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1-2. szám
BalkoN 12002 Symposion BBBg111 • mmm^T , ........— —-— kp i h h Movp v Művészettörténet ma. Problémák és lehetőségek. Kezdjük a történetet Henri Zernernek az amerikai művészettörténet-oktatás kapcsán, a Revue de l'Art tavalyi számában megjelent észrevételével: „Röviden szólva, az embernek az a benyomása, hogy a diszciplína (ha egyáltalán lehetséges még diszciplínáról beszélni) az átalakulás kellős közepén van. Ez az instabilitás, átmeneti állapot a bevezetés a művészettörténetbe típusú tantárgyak vonatkozásában, vagyis a hallgatók igen jelentős részére is hat... A nagy mesterek, a nagy iskolák, az uralkodó osztályok művészete sorra megkérdőjeleződik .... de könnyebb a kétségeknek hangot adni, mint helyettük alternatívákat találni. Az embernek az a benyomása, hogy a tudományos kutatás a forrongás és megújulás állapotában van legfelül, de a létra alján tanácstalanságot érzékel. Itt, azaz az alapoknál kell valami döntő változást hoznia az elkövetkező éveknek." Miért mondja azt Zerner, hogy a művészettörténet diszciplínáját megrendítette a változás és az átalakulás? Mi az, ami arra készteti, hogy azt kérdezze, létezik-e egyáltalán még a diszciplína? Azt hiszem, a válasz ezekre a kérdésekre az elmúlt húsz év amerikai felsőoktatásának szellemi és kulturális életében rejlik. A társadalmi és politikai mozgalmak összhangban voltak az elméleti megújulással, olyannyira, hogy a tudományág szakemberei számára módszertani alternatívákat kínáltak. Előadásomban azt szeretném áttekinteni, mi történt, és mi a jelentősége mindennek a jelen és a jövő számára. A legjelentősebb, az amerikai művészettörténetre igen erősen ható kulturális fejlemény az 1970-es évek óta folyamatosan jelenlévő feminista mozgalom. Az 1960-as évek polgárjogi harcait - amelyek során a fekete amerikaiak sikeresen kikezdték az őket alárendelt pozíciókba szorító jogi, társadalmi konvenciókat - tekintve példának, sok nő olyan társadalmat követelt, amelyben nem kerülnek hátrányos helyzetbe pusztán azért, mert nők. Annak a társadalmi mozgalomnak a részeként, amely kétségbe vonta a nőket sújtó valamennyi, szakmai és politikai kirekesztés jogosságát, a művészettörténésznek a múltról alkotott képünket is megkérdőjelezték, mondván, az egyáltalán nem értéksemleges, hanem szükségszerűen, bár nem mindig tudatosan, a férfi szerzőknek a történelemre vetített patriarchális értékeit tükrözi. Az amerikai Linda Nochlin és a brit Griselda Pollock kimutatta, hogy az a tekintélyes tudáshalmaz, amelyet történelemnek hívnak, s amely azzal kérkedik, hogy „igaz" képet ad a múltról, valójában a nemekhez kapcsolódó előítéleteken alapul, s a patriarchális társadalom értékrendjét tükrözi. Úgy érezték, a múltról szóló új, a nők nézőpontjából írt történetekre van szükség, és azt is be kell mutatni, hogyan ferdítették el a történelmet annak érdekében, hogy a nőket kiiktassák belőle. A feminista álláspont elméleti megalapozásához jelentős segítséget nyújtott a francia posztstrukturalizmus. A francia filozófia, amely az 1960-70-es években az irodalomelméletre hatott erősen, a nyolcvanas években megjelent a művészettörténetben is. Az értelmezés új, vezető elméletei az angol irodalmon, illetve az összehasonlító irodalomtudományon keresztül szivárogtak be a művészettörténetbe. Norman Bryson és Mieke Bal - mindketten az irodalomtudomány felől közeledtek a művészettörténethez - a nyelvészeti szemiotikát a képek interpretációjának heurisztikus módszereként alkalmazták. A legjelentősebb posztstrukturalista teóriának azonban Jacques Derrida nyelvelmélete bizonyult. Derrida szerint a nyelv nem annyira a való világ megértésének eszköze, nem azt teszi láthatóvá ami a tudatost megelőzi, hanem a világjelentéssel Elhangzott a Central European University 2001- es, Margaret Dikovitskaya által szervezett History and Theory After the Cultural Turn című nyári kurzusán Budapesten. Keith Moxey távollétében Stephen Melville olvasta fel az előadást. Zerner: L’histoire de l'art et son enseignement aux Etats-Unis. Revue del'Art, 130. (2000). 5-8. való felruházásának eszköze, olyan közeg, amely lehetővé teszi a megértést. A feministák az elsők között használták saját gondolataik kifejtéséhez a dekonstrukció elméleti fegyvertárát. Ha a tudás maga a nyelv, a nyelv pedig szükségképpen árulkodik használóinak világszemléletéről, akkor illuzórikus minden törekvés az egységes, univerzális ismeretelméletre . Ebben a helyzetben fel kellett ismerni azoknak a nézőpontoknak az összeegyeztethetlenségét, amelyekből a történelem született, s fel kellett ismerni a „másikat". Szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy ez az antiesszencialista és anti-referenciális nyelvfelfogás, a feminizmus határozott politikai fellépésével együtt, problematikussá tette a történelemírás hagyományos attitűdjeit, amelyekből a művészettörténet még mindig nem gyógyult ki. A múlt valamiféle „objektív" igazságot feltáró leírásáról álmodozó konzervatív művészettörténészek törekvései alaposan kompromittálódtak. Míg az új elméleti távlatokat lelkesen üdvözölték azok, akik beszorítva érezték magukat a domináns jelentésalkotás - a stiláris elemzés, ikonográfia, társadalomtörténet paradigmájába, riadtan és rémülten vettek róla tudomást azok, akiknek szakmai pályafutása és státusza ezekre a módszerekre épült. Azok, akik azonosultak a művészettörténet gyakorlásának bevett előírásaival, most tekintélyüket kétségbevonó kérdések össztüzében találták magukat, míg azok, akik korábban a margón voltak, úgy érezték, felhatalmazást kaptak saját politikai elgondolásaik napirendre tűzéséhez. Ennek az episztemológai válságnak az eredménye az lett, hogy sokan, akik szorosan kötődtek a hagyományos interpretációs módszerekhez, elutasították az új gondolatokat és a posztstrukturalista teoretikusokat, akiket irrelevánsnak tekintettek abból a szempontból, amit számukra a „Történelem" szó jelent. A feminista politika és posztstrukturalista episztemológia megnyitotta az utat számos új történeti interpretáció előtt. A feministák kezdeményezését követték azok, akik elkötelezetten hangot akartak adni a különböző, marginalizált szexuális magatartásoknak. A gender studies [a társadalmi nem tanulmányozása] égisze alatt lehetővé vált a homoszexuális identitás elismertetése is. A dekonsrukciós módszereket alkalmazó queer [meleg] teoretikusok, köztük Douglas Crimp, azt állítják, hogy a társadalmi nem inkább performatív, semmint esszenciális kategória. Ha a társadalmi nemet változó és labilis identitásnak tekintik, akkor kimutatható, hogy a heteroszexuális ideológiák normativitás-igénye politikai motivációból fakad. Az ilyen érvek különös fontossággal bírtak az 1990-es években, az AIDS- válság tetőpontján, akkor amikor ezek a normák a homoszexuálisokkal szembeni kulturális előítéletek elméleti alátámasztására és intellektuális legitimizálására szolgáltak. Hasonlóképp, a különböző etnikai csoportok vagy nemzetiségi közösségek, amelyeket a nyugat-európai államok, 4