Bányászati és Kohászati Lapok, 1874 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1874-07-15 / 14. szám
beesvén s a várhelyeken végig vonulván megmelegedik, minek folytán a magasabb fekvésű nyíláson kivonul. E természeti légáramlás nem jönne létre, ha a nyilások egy vízszintesben feküdnének s ily esetben mesterséges uton kell azt előidézni. Megjegyzendő azonban, hogy az egyensúlyt megzavaró erőnek nem kell valami rendkívül nagynak lennie. Nyár idején az imént említett légjárattal ellenkező irányú áramlás áll be; a melegebb levegő a magasabb nyíláson bevonulván és bent meghűlvén, az alacsonyabb fekvésű nyíláson fog kivonulni. Képzeljünk egy aknát, mely egy bizonyos mélységig lemélyitve, természeti légáramlással bir s melyet tovább kell lemélyiteni azon határig, melyen a légjárás már csak mesterséges uton létesíthető. Nyáron a melegebb levegő a viszonylagosan hidegebb aknafalak mellett levonul, mialatt az elfogyasztott gázok középett vonulnak kifelé; télen pedig a hidegebb levegő középett vonul le és az elfogyasztott gázok az oldalakon áramlanak fölfelé. Télen e légcsere jóval élénkebb, mert a vízgőzzel telített, melegebb levegő fölfelé törekszik, holott nyáron az aknabeli levegő hidegebb és sűrűbb mint a külség s ennélfogva lomhább a körjárat. A tárnáknál, kivált ha nagyobb méretűek, hasonló két áram észlelhető; az egyik a tárna talpán, a másik a tárna boltozatán. Télen a felső áram a kifelé vonuló, nyáron pedig megfordítva, az alsó áram az, mely kifelé vonul. Feltéve tehát, hogy a tárna talpa oly emelkedést nyerne, melynél fogva a talp ott ahol a vájás megyen végbe, a száda boltozatával egy szintájban állana, világos, hogy ez esetben a légáramlásnak meg kellene szűnnie. Ugyanez az eset áll az ily módon lefelé irányult vájatoknál is s ilyen természeti légkeringést ily esetben csak úgy lehetne előidézni, ha légakna mélyíttetnék le a vájat végpontjára. Azok, akik e tárgyat közelebbről ismerik, azonnal belátják, hogy nincs nagyobb hiba, mint ha a természeti légvezetés úgy szabályoztatik, hogy nyáron hegynek fel és le kell vonulnia a légáramnak, mielőtt a kivezető aknát elérhetné. Télen ellenkezőleg áll a dolog. Az egész légvezetés titka tehát a légköri levegője és kiáramlása közötti vonatkozás felismerésében áll. A természeti légvezetés sok esetben nem kielégítő azért, hogy nem elég nagyok a színtájak közötti vagy pedig a hőmérsékleti különbségek; ilyenkor fel lehet használni a szelet, alkalmazván légfogókat (Wetterhüte), a szél szerint forgó szekrényeket (Drehbare Verschlage) vagy pedig növelni lehet a színtájak közötti különbséget, szél tornyok, deszka-csatornák alkalmazása, vagy az egyik aknanyílásnak felemelése által. Megjegyzendő azonban, hogy mennél kiterjedtebb a bánya, s mennél több a különböző magasságban fekvő munkapont, annál szemesebbnek és elővigyázóbbnak kell az illetőnek lennie, hogy ura maradjon a fenforgó körülményeknek, kivált ha azt akarja, amit kell is akarnia, hogy a bányába bevonuló légáram, magában a bányában úgy járjon, amint a célszerűség kívánja. Erre nézve ismét jól záró, de a közlekedést nem gátló és különféle fekvésű s beosztású légajtók szükségesek, kivált azon esetben, ha a légáramnak különböző szárnyvájatokat is kell bejárnia. Ha pedig mindezen intézkedések sem biztosítanak eléggé élénk légjárást, akkor légkemencékhez vagy különös szélgépekhez kell fordulni. A szélkemencék tulajdonképpen nyílt tüzelők, melyeknek kürtője az akna, s melyeknek legjobb helye az akna talpa. A széntűz által hevített jég kifelé áramlik s természetes, hogy mennél inkább fokozza a tűz a kivonuló légáram hőmérsékét, annál nagyobb a légáram gyorsasága. Az éjszaki Angolhon és az éjszaki Franciaország szénbányáiban e hőmérsék 40 C-féle foknál alig magasabb s a légáramnak gyorsasága, amint mondják, 1,6 méter másodpercenként. Legjobb sikerrel működnek a légkemencék tágas és száraz aknákban, mert ilyenekben csekély a hevítésbeli veszteség — 0,2 e veszteség, ha a hevítést azzal hasonlítjuk össze, melyet ugyanazon tüzelő , valamely zárt kemencében idézett volna elő —, holott a nedves aknákban 0,8-re is emelkedhetik ama veszteség, úgy hogy a siker majdnem egészen elenyészik. A tulajdonképpeni szélgépek feladata, jelentékeny légmennyiségnek a mozgatása anélkül, hogy nagy legyen e mozgatott légmennyiségnek a gyorsasága és nyomása. Ezek között vannak a) váltakozó járású gépek: 1. tamácsgépek, 2. haranggépek ; b) forgó mozgású gépek 1. reperő-szellőztetők, p. o. Guibal-félék ; 2. lejtős vagy csavarmenetű lapokkal ellátott szellőztetők 3. szélkerekek (Fabry, Lemielle). Az első szélgépet — tamacsgép — Belgiumban alkalmazták 1830-ban.