Barikád, 2011. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)
2011-03-17 / 11. szám
Határkövek mentén a Nyugati Beszkidekben Az utolsó nagyobb csúcs után hosszas ereszkedés következik, amiből már tudjuk is, hogy jön a hágó, a határátkelő és a kötelező procedúra. Útlevélelő, kissé értetlenkedő határőrök, akik némi tanácskozás után már adják is a pecsétet, és arra figyelmeztetnek, a határsávot ne hagyjuk el. A szlovák-cseh határon járunk, valamikor a 2000-es évek elején, amikor még unió híján volt némi határőrizet a két ország határán, bár korántsem olyan szigorú, mint mondjuk román-magyar viszonylatban. Csehszlovákia szétválása után a határ itt szinte csak jelképes maradt, nem kis részben annak is köszönhetően, hogy nagyon sok csehnek maradt víkendháza a Kárpátok ezen oldalán. Persze az erdőben lóháton közeledő, vagy egy bokorból kiugró határőr látványa nekünk elsősorban a régi reflexeket hívta elő, amelyek még akkor ivódtak a zsigerekbe, mikor kabátunk ujjában hordtuk a kristálycukrot „Cseszkóból”. Pedig félnivaló nincs, és most egész más miatt vagyunk itt: a Kárpátok vízválasztóját követjük Dévény óta, amely ugye a történelmi Magyarország határa is egyben. Tíz év is eltelt a fenti túra óta, és azóta a Nyugati-Beszkideket kísérő Vágón is sok víz lefolyt már. Az unió révén, a hegységen átvezető hágókon már csak rozsdás bódék utalnak a közelmúlt határátkelőire. Határőrök sehol, bár azt hozzá kell tenni, hogy szlovák kiadásban tíz évvel ezelőtt sem nagyon találkoztunk velük, sokkal inkább lengyelben, elvétve csehben. A Nyugati Beszkidek ugyanis három országot is érint: Lengyelországot, Csehországot és Szlovákiát. Maga a vízválasztó gerinc sem mindig országhatáron halad, gyakran téved át egyik országból a másikba. A Fehér-Kárpátok és a Magas-Tátra közti Nyugati-Beszkidek éppen a Fehér- Kárpátok végét jelző Fehérhalmi-hágónál terebélyesedik ki: a több homokkő vonulatból álló hegység több mint 100 km szélessé válik a Vág és Morvaország, illetve Szilézia közt, míg meg nem érkezik a Magas-Tátrához. A Fehérhalmi-hágónál elhagyjuk hát a Fehér-Kárpátokat, és a Jávorunk gerincére kapaszkodunk fel. A táj annyiban változik, hogy a Vágtól egyre inkább távolodunk, a folyótól felfutó völgyek egyre hosszabbak, míg Morvaország felé sem dombsorokra látunk már rá, hanem a Morva-Sziléziai- Beszkideknek a vízválasztónál is magasabb csúcsaira, mint például az 1324 méteres Liza-hegyre. Mi a Javornikkal csak 1071 méterre emelkedünk, aztán a hegység gerince befordul a Csacai-medence felé, mi pedig a Makovi-hágóba való leereszkedés után már a Jablonkai-hegységet járjuk. A gyakran a gerincig felkúszó sípályák, hétvégi házak, kocsmák gyakran váltogatják egymást, így nincs olyan tíz perc, hogy ne találkoznánk valakivel, nincs olyan fertályóra, hogy ne tudnánk betérni valahova egy „pivóra”. A Nagy-Polom csúcsa után aztán leérünk az Északnyugati-Kárpátok legjelentősebb átkelőjébe, a Jablonkai-hágóba, ahol autópálya, vasút veszi el a magashegyi illúziókat. Ennél már csak Csaca városának betonrengetege, ipar jellege rombolóbb hatású, de a városi átkelés után már kapaszkodunk is fel a Nagy-Ráca 1236 méteres csúcsára, amely már a Magas-Beszkidek nyugati bástyája. Itt a határ másik oldalán már nem Csehország, hanem Lengyelország van, amelynek (és a magasságnak is) köszönhetően elmaradoznak a hétvégi házak, az eszténák, és a velük járó szokatlan kárpátoki nyüzsgés. Ami egyik oldalon öröm, az a másikon szenvedés: a turistaút szigorúan a határköveket követi, és kíméletlenül, mindenféle szerpentinezés nélkül mássza meg az egyre magasabb csúcsokat, mit csúcsokat, kúpokat! Csalni nem érdemes, mert a határkövek mentén legalább van némi keskeny ösvény, azokon túl azonban a tövises cserjevilág. így érkezünk a legszebb kilátópontokra, az 1156 méteres Osszusra és az 1557 méteres Pilszkóra, melyekről széttekintve már az Árvai-Magyra, a Kis-Fátra és a Magas-Tátra integet felénk. És itt találkozunk végre magyar emlékkel is, jelesül a Panski Kopec csúcsán, ahol egy 1888-as kőtábla állít magyar nyelvű emléket az itt dolgozó erdészeknek. Amúgy pedig: se egy magyar felmenőkkel büszkélkedő várrom, se egy magyar grófi kastély a hegy lábánál, de ezen nincs is mit csodálkozni, hisz a magyar világ a Vágón túli egykor zord hegyekbe nem ért el igazán. Honfoglaló eleink a Vág, a Nyitra völgyeiben találtak némi szláv nyelvű közösségeket, ám inkább gyepűnek használták a folyóvölgyeket, ahova székely határőröket telepítettek. A Nyugati- Beszkidek is eleinte elválasztott, mint összekötött, de Csák Máté alatt már megindult a szlávok betelepedése a Kárpátokon túlról, ami a huszita időkben csak fokozódott. Mire pedig 1849-hez ért a történelem, már ébredő szlovákoknak nevezték magukat a felvidéki szlávok, és Götz tábornok segédhadaként törtek be a már említett Jablonkai-hágón Magyarországra, a szabadságharc leverésére. Akkor magyarellenességükért ugye még azt kapták jutalmul, mint mi büntetésül, de olyan sokáig már nem kellett várni, hogy Szlovákia ezen a tájon szülessen meg. Azon viszont a közelmúlt ismeretében van mit csodálkozni, hogy magyar nyelvű kőtábla áll az ezeréves határon, ahonnan oly gondosan elhordták minden monarchiás határkövet, és ahol csak olyan ügynek lehet emléke, mint a csehszlovák partizántevékenység. A Magas-Beszkidek legmagasabb pontjára érkezve aztán egy külön világ fogad bennünket. Az 1725 méteres Babia Gora hegycsoportja már magashegyi élményt nyújt, hisz az erdőhatár felett járunk, törpefenyvesben, hatalmas sziklalapok közt bivakolunk. És itt már mások az emléktáblák is. Az egyik például II. János Pálra, a Babia Gora leghíresebb meghódítójára emlékezik. Árva és Liptó vármegyék itt hevernek a lábunk előtt. Kicsit talán hazaértünk. Kenyeres Oszkár TAJ-EGYSÉG BARIKÁD 2011. március 17. www.barikad.hu