Állami gimnázium, Bártfa, 1897

POZDER KÁROLY DR.­­ Ifjú intézetünket — mely még a kezdet kezdetén állva, erős, munkabíró kezekre szorul, — ez isk. év első felében, 1897. decz. 23-án súlyos szellemi csapás érte Pozder Károly dr. ideiglenes igazgató hirtelen halálával. Még ma is, félévvel később, mily megdöbbentően hangzik e szó: meghalt. Láttam az utolsó perczben kíntól vonagló arczát; ott állottam sokáig a mozdulatlan, élettelen test ágyánál s a koszorúk özönébe rejtőzött ravatalnál; kikisértem oda, honnan nincs többé visszatérés, és mégis alig tudom hinni, hogy ő nincs többé. Úgy rémlik még gyakran, mikor róla beszélek, mintha csak az imént láttam volna s mintha minden pillanatban várhatnám jöve­telét. Mert oly váratlanul, oly hirtelen érte a csapás intézetünket, oly hihetetlenül mélyen sújtotta a családot, hogy a szomorú való­ságot még hónapok múlva se tudjuk elfogadni. Pedig a munkába soha bele nem fáradt kéz immár pihen, a mélyen érző szív megszűnt dobogni. De lelke, mely annyit fáradt ez intézet fölvirágoztatásán, most is itt munkál közöttünk. Lehe­tetlen az, hogy annyi szép gondolat, annyi remény a test halálá­val megsemmisüljön. Még nincs két éve, hogy a nagyméltóságú Ministerium őt szemelte ki a régi városi kis gymnasium romjaiból fölépítendő új állami intézet vezetőjéül. Gyakran hallottuk tőle, mily hirtelen jött ez tudomására. Augusztus utolsó napjain még a Balaton kies vidékén levő villájában nyaralt, szeptember eleje már itt, kicsiny városunk falai között, lázas munkában találta őt. Az intézetet meg kellett nyitni, s a régi épületen, a régi esz­közökön kívül még semmi sem mutatta, hogy itt új élet kezdődik s a Múzsák hajléka ismét népes leend. Julius Caesar egykor azt üzente Rómába: „Jöttem, láttam, győztem". Ő is üzenhetett volna így távol maradt családjának, melyet a sürgős ügy miatt még utasításokkal se láthatott el, mikor szervező munkája megkezdé.

Next