Katolikus polgári leányiskola, Battonya, 1939
EMLÉKEZZÜNK. . . Elmúlt egy hosszú, kínos éjszaka s a felkelő erdélyi nap sugaraiban egyenkint jönnek a Háromszéki, Csíki, Máramarosi hegyek. Megrázzák fenyőerdős fejüket, hogy lehulló lombjaik eltakarják a kínt, gyalázatot, amelyet 21 év átka fekete felhőként borított reájuk. Lassan permetezik az ég örömkönnye, zsongnak a harangok, ünnepel az ország. Millió és millió magyar szív dobban össze. — De mi hallatszik oly mélyen az ország kebléből? Megremegnek az ajkak. Rémület ül a szemekbe. Mi történt, miért kongatnak olyan búsan ? Uram annyit szenvedtünk már, — és most ünnepelünk! Ne, ne engedd, hogy fehér ruhánkat feketével cseréljük fel! Ó tarts meg bennünket egymásnak! — Susogják s döbbenettel néznek az ország egére. De onnan csillagok hullnak le. Először egy, majd alig lobban ki fénye, követi egy még fényesebb. Gróf Csáky István külügyminiszter úr elment tőlünk. Elment, hogy személyesen is megköszönje a jó Istennek, hogy tenyerén tartja a maroknyi magyart. Elment, hogy helyet készítsen osztálysorsosának Gróf Teleki Pál miniszterelnök úrnak. Sötét éjszaka leple alatt borult reá a halál álma. Itt hagyott Ő is bennünket. Elment a vezér, akire mindig bizalommal néztünk, mert tudtuk, hogy szíve minden dobbanása hazájáé és a miénk. Tudtuk, hogy amíg ő virraszt a magyar otthonok felett, addig nyugodtan hajthatjuk álomra fejünket. Tudtuk, hogy fáradságot nem kímélve, éjt nappallá téve, megalkuvás nélkül küzd az igazságért. Tudtuk, hogy neki és nekik köszönhetjük, hogy ünnepelhettünk. Mégis itthagyott bennünket. Eltemette a nemzet könnyes szemmel, vérző szívvel. Eltemettük, mi, beleremegett a lelkünk, de szent elhatározás fakadt a nyomában, hogy haladunk azon az úton, amelyet példájával mutatott meg nekünk, magyar pedagógusoknak. Hiszen a mienk volt, egészen a mienk: magyar nevelőké és magyar ifjúságé. Legyen áldott emlékük! ”