Bécsi Napló, 1991 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1991-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ3 ELVTÁRS NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL „A párt mint a proletariátus osztályharcát irányító vezérkar egyben a munkásosztály élcsapata is, soraiban tömörülnek a legáldozatkészebb és legodaadóbb aktivisták, akik személyes példájukkal mutatják meg az egész munkásosztálynak, a dolgozó tömegeknek a kapitalizmus megdöntéséért és a szocializmus felépítéséért folyó harc útját.” (Wiatr: A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, 1980. 320. p Kiemelés tőlem - Sz. D. J.) A valóság természetesen - a történelem sok más ideológiájához hasonlóan — egészen más, mint amit Lenin a „Mi a teendő”-ben megfogalmazott. Az eszmék ugyanis a megvalósulásuk körülményeitől, az azokat valló és felvállaló emberek személyes ambícióitól, karakterétől függően is módosulnak, sok esetben torzulnak, esetleg idővel önmaguk ellentétébe csapnak át. Bizonyára számosan mosolygunk a fenti idézet ma már naivitásnak tűnő kitételein, ha arra gondolunk: az úgynevezett élcsapat szilárdnak hitt légvárai, hazugságai, jól elkülönülő hierarchikus rendszere negyven évi, többé-kevésbé látszólagos stabilitás után kártyavárként dőlt össze. Sokféle jellemet sodort magával: a többre hivatott, kiváló felkészültségű reformer politikustól - akinek egyetlen „bűne” és látványos megbuktatásának oka az volt, hogy nem szakított már jóval korábban az MSZMP- vel -, az elvhű, idős, új befogadására képtelen kommunistáktól a karrierista helyezkedőkig széles a skála. A „marxizmus-leninizmus talaján álló munkásosztály, parasztság és a vele szövetséges értelmiség” ideológiájának, melyet az „imperialisták” vádjai ellenében vallott, két nagy hazugság fenntartása volt a feladata évtizedeken át. Az egyik szerint a rendszer legitimitása a nép szabad akaratán nyugszik, a másik hogy a szocialista világrendszert a népek testvéri közösségének, önkéntes és szabad, egyenjogú társulásaként fogadtatta el. Cserébe megkaptuk a „gulyáskommunizmus” minden előnyét, az 1960-70-es évek látványos és népszerű jóléti intézkedéseit, szociális juttatásait, a felvirágzás ígéretét. Azok mellett, akik meggyőződésből vallották, nőttön nőtt azok száma, akik a kiváltságok ellenszolgáltatásaként, önként léptek az „igehirdetők” sorába, élvezvén az állampárt nyújtotta látens, illetve nagyon is kézzelfogható privilégiumokat. Lassan csaknem mindenkinek jól felfogott érdeke lett, a politikai elhivatottság elsődleges szerepe miatt (tisztelet a kivételnek!), hogy pozíciója eléréséhez, megerősítéséhez vállalja a tagságot. Emlékszem, hogy 1984-ben, még főiskolásként a vaskalapos vidéki oktatási intézet állami és párt-, illetve KISZ-vezetősége együttes ülésén közel két órán át győzködte KISZ-alapszervezetünket arról, hogy egyik tagunk MSZMP-beli felvételét javasolnunk kellene, holott erre több szempontból sem tartottuk alkalmasnak. Érveik mellett - pl. hogy ezzel kettétörjük (!) a karrierjét, hogy „majd most megmutatja, hogy közibénk való” — az is elhangzott a történelem tanszék párttitkára szájából: „ugyan, gyerekek, ne misztifikáljuk a pártot!”. Bár voltak jócskán személyes tapasztalataink, s hallottunk is egyet s mást, meghökkentő volt ezt éppen a politikai vezetőktől hallani. Nem értették őszinte csodálkozásunkat, valószínűleg cinikusan vagy szánakozóan nevezték az elvekre való hivatkozást, hiszen ők már nagyon is jól tudták, hogy mit takar az „élcsapat”, az arra érdemesség, kiválasztottság, odaadás. S most, hogy az egypártrendszer a múlté, jogosan tehetjük fel a kérdést: hová tűnt a több, mint 700.000 hithű, elkötelezett MSZMP-tag? Nem szeretnék a felületes általánosítás hibájába esni. Volt, aki azért állt tagnak, mert a legális politizálásnak ez volt az egyedüli fóruma, s valóban hitte, hogy a jobbító, javító szándéknak itt lehet foganatja. Most nem róluk, e csekély kisebbségről akarok beszélni, hanem egy olyan jellemző típust körülírni, melyre mindenki számtalan példát tudna hozni a saját környezetéből. Arról a pragmatikus köpönyegforgatóról van szó, aki most, hogy „süllyedt a hajó”, idejében kiugrott és úszni kezdett, a lehető legcélszerűbb módon az ellenkező irányba. Történetünk színhelye Rákosi kedvenc megyéjének központja, a „csakazértis” létrehozott szocialista iparváros, nagy munkáscentrum. A régió többszáz éves történelmi városainak kárára, azokkal szemben erőszakosan fejlesztették, négy különálló községből (természetesen azok hagyományainak, közösségeinek szétrombolásával) igyekeztek megteremteni. A „hagyományoknak” megfelelően a legutóbbi időkig az MSZMP szilárd bázisa volt: míg máshol a reformkörök munkája már pezsgést hozott, itt mozdulatlannak és megmásíthatatlannak tűnt minden. Adott a megyei pártbizottság agitációs propaganda osztályának egyik vezetője, akit - az egyszerűség kedvéért - nevezzünk Sajó elvtársnak. Közel negyvenes, pedagógus végzettségű, energikus, magabiztos, céltudatos, aki szépen ívelő karriert futott be. Bizonyára korán nyiladozó politikai érdeklődésével, elhivatottságával, esetleg családi indíttatásával magyarázná, amiért ideje korán foglalkozást változtatott: hosszú évekig a megyei úttörőelnöki pozíciót töltötte be, gondoskodva a tizenegynéhány évesek megfelelő ideológiai képzéséről is. Tudományos kutatómunkája is e területhez kapcsolódott: doktori disszertációját az úttörőmozgalom „ellenforradalom” utáni megyei újjászervezéséről írta. Miután „kinőtte” ezt a posztot, s fiatalabbnak adta át a helyét, az MSZMP-hez került, s lépésről lépésre haladt előre a ranglétrán csakúgy, mint a Politikai Főiskola osztályain. Ám alig másfél éve, miután a reformkommunizmus illúziója szertefoszlott és a rendszerváltás került napirendre, arrafelé is repedezni kezdett az MSZMP bástyája. Még nem látványosan, de érezhető volt a paternalizmus megszűnése, s az ezzel járó elbizonytalanodás, nyugtalan közérzület. Bár Sajó elvtársra bizonyára nem telepedett a gazdasági kilátástalanság miatti egzisztenciális szorongás és az oly jellemző tömeges frusztrációs élmény, tarthatott a várható elitcserétől, a szuggerált - akár jogos, akár jogtalan - felelősségre vonástól. Hősünk tehát válaszút elé került: menni vagy nem menni? Több hónappal a megyei és városi pártbizottságok megszüntetése előtt más pályára tért. Úgy döntött: képességeit a helyi (akkor még munkásmozgalminak és ipartörténetinek nevezett megyei gyűjtőkörű, új- és legújabbkori, azóta városinak elkeresztelt) múzeumban kamatoztatja. Szép kerek fizetésért a régió összes múzeumi kiadványának a gondozása, szerkesztése, sajtó alá rendezése a feladata, mint tudományos titkárnak. Új főnöke roppant módon örül, hogy ilyen kiváló munkaerő segíti: a kiterjedt személyi ismeretség, összeköttetés jól jön az intézménynek. Rövid idő alatt látványos sikereket mutat fel, s közben ideológiai fejlődőképességéről is tanúbizonyságot tesz: a sok-sok év után újra megjelenő intézményi évkönyv az ő tanulmányát is tartalmazza. Ám a cikk már a „népfelkelés” utáni úttörőmozgalomról szól, néhány új bekezdéssel. (Ha fél évvel később kerül nyomdába a kézirat, bizonyára az azóta még időszerűbb „forradalom és szabadságharc” terminológiát használja. Az alaposabb átfésülés bizonyára átfogalmaztatta volna vele az ilyen és ehhez hasonló, a múlt ideológiájától átfűtött mondatokat is: „ ...-n az értelmiségiek közül elsőként a pedagógusok körében sikerült létrehozni az egységes pártszervezetet, amely jelentős részt vállalt az eszmei konszolidációból. Tevékenységük a városon túl a megye értelmiségének aktivizálódását is elősegítette.'' Ma már megnevezhető az a hallgatólagos paktum, melyet 1956 után az értelmiség és a hatalom kötött mindkét fél a maga előnyei érdekében...) A sor még folytatható. A ma pedagógusainak a múzeum iskolatörténeti kiállítóhelyén oktatási segédanyagként videofilm készült arról, vajon 1945 a felszabadulás, vagy a megszállás dátuma-e. A helyi „független” (értsd: a korábbit felváltó, az MSZMP napilapjának változatlan gárdája által készített) sajtóorgánum szerint a roppant érdekes és tanulságos, diákokkal folytatott vita vezetője a téma szakértője, Sajó elvtárs. Pardon, ezt biztosan kikérné Sajó úr. Merthogy közben civillé vedlett vissza, hangsúlyozva pártonkívüliségét, függetlenségét. Azért módjával politizál is, hiszen — ahogy ez jobbról is, balról is ülik — bírálja a kormányt, de vár. Előbb-utóbb bizonyára kibontakoznak a biztosnak ígérkező erővonalak, s kiderül végre, melyik lóra érdemes tenni... Nem azt vonom kétségbe, hogy létezik világnézeti fejlődés, átértékelés, újragondolás. „Mindössze” azt tartom lehetetlennek, hogy mindez néhány rövid hónap alatt, száznyolcvanfokos fordulattal végbemehet. Kivéve persze azt a nagyon is gyakori esetet, amikor vagy a régi poszt megtartásához, vagy az új eléréséhez fűződik anyagi, hatalmi, pozicionális érdek. Valószínűleg évszázados tapasztalatokat sűrít a közhelyszerű „rablóból lesz a legjobb pandúr” bölcsesség, mely - mint minden ilyen - igazolható: elég, ha az egyenruhát váltott nyilasokból lett Rákosi-verőlegényekre gondolunk..... Magyarázatként persze itt van a nagyon is kézenfekvő „én már akkor is így gondoltam”-effektus. Mellékes, hogy a legtöbbször ez nem igazolható. Mindössze újra kell értelmezni az egyéni életrajzot, meg kell itt-ott szerkeszteni, a régi azonosságtudat darabjait átcsoportosítani, így aztán van, aki korábbi identitás-keretekbe, pl. nosztalgia-pártokba, van, aki racionális érvek alapján elvont, egyetemes, eszmei gátak mögé menekül, vagy apolitikus, csak „szakemberi” pozíciót vállal. A „hűségesek”, akik valóban hívők voltak, talán a legkevesebben vannak. S hogy kik állanak a másik póluson? Pataki Ferenc szerint „a cinikus és haszonleső karrieristák, a célszerűen alkalmazkodó ügyeskedők, a hatalom megszállta ostobák. Nekik nincsenek identitásproblémáik, legfeljebb újraalkalmazkodási és túlélési zavaraik.” Nos, Sajó úrra még ez sem jellemző. Könnyed, szellemes, határozott, a munkában szigorúan utasító, fegyelmet követelő. Hogy vannak-e dilemmái, nem derül ki. Előttem iindenesetre két dolog is rejtély. Nem tudom, hogyan tudja összeegyeztetni magában, hogy mindazt, amit évtizedekig vallott (gondolom, mint sok-sok városi és községi ünnepi tanács- és párttaggyűlés nov. 7-i és ápr. 4-i szónoka is), most mint „szakértő”, hivatalánál fogva kérdőjelezi meg. Vagy akkor nem mondott igazat, vagy most. Éles cinizmusából legalább néha futja-e némi öniróniára? Aligha hiszem.Ide kívánkozik egy rövid, a magatartására vonatkozó kitérő. Jelenlegi egyik kolléganője férje - mondjuk, Csaba - az MSZMP ugyanazon osztályán, mellette dolgozott, szintén vezető beosztásban. Csaba becsülettel megvárta, míg hivatalosan feloszlatták a megyei bizottságot, akkor adott be pályázatot a helyi sportegyesület menedzseri állására. Sajó úr szerint - s ezt a feleséggel többek füle hallatára közölte - Csaba azért kapta meg az állást, mert a többi beérkezett pályázat annyira színvonaltalan volt, hogy az övét el tudták fogadni és el tudták neki felejteni, honnan jött ... Hát, ahonnan ő, csak kivárta, míg elküldik. Csaba azóta is kitart: az állása politikamentes, de a helyi MSZP-nek aktív tagja maradt.) A másik dolog, amit nem értek, Sajó úr hitelességének kérdése. Hogyan lehetséges, hogy az őt ismerő környezet ilyen előzmények után feltétlen bizalmat szavaz neki, kétségbevonhatatlan tényként fogadja el az új pozíciót, véleményt, hatalmi szerepet? Önszerveződésünk ennyire gyerekcipőben járna, a régi reflexek ennyire kiirthatatlanok, hogy nem vétózható meg egy ilyen személyi döntés? A kérdés valójában költői, hiszen a városban ennél kirívóbb példa is akad. A megyei pártiskola igazgatója, aki mellesleg „büntetésből” került ki a székházból erre az igazgatóságra, több évtizedes MSZMP-vezetőségi múlttal a háta mögött, természetesen független jelöltként indult a választásokon, s jelenleg az új önkormányzati testület tagja. Mi vezethette az őt megválasztókat arra, hogy mellette tegyék le voksukat? A rendszerváltás kiforratlansága, zűrzavaros légköre a már ismert közéleti személyek tőkéjét is kovácsolja. Némelyek szemében ők legalább fix pontot jelentenek az új arcokkal szemben, s elég volt kellő időben új eszméket hangoztatniuk ahhoz, hogy ismét bizalmat kapjanak. A kockázatvállalás minimális volt: az úttörő szerepet másra kellett bízni, s ha valami ,jól bejött” odafenn, gyorsan fel kellett zárkózni mögé. Így aztán számos figura jelent meg egyidejűleg a politikai porondon: a közösségnek hasznos új erők mellett feltűntek a magabiztos, harsány hályogkovácsok, másra mutogatók, a valódi megújulástól kivárásból, taktikából tartózkodók, és léteznek, csak talán még kevésbé látszanak, a ténylegesen elbizonytalanodottak. Sajnos, fennáll annak a reális veszélye, hogy percemberkék, konjuktúralovagok uralhatják a közvéleményformálást, a helyi közösségek irányítását. Vajon még meddig?! SZ. DÉVAI JUDIT (Budapest) MEGÁLLAPODÁS AZ AUSZTRIAI MAGYAR EGYESÜLETEK ÉS SZERVEZETEK KÖZPONTI SZÖVETSÉGE ÉS AZ AUSZTRIAI MAGYAR KULTURÁLIS INTÉZET. A COLLEGIUM HUNGARICUM EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRŐL A világpolitikai, az európai hatalmi helyzet, közelebbről a közép-európai térség, s benne különösen a magyar politika örvendetes változásai, a demokratikus átalakulás folyamata az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének (a továbbiakban: Központi Szövetség) mint kisebbségi képviselőtestületnek és a magyar művelődési kormányzat főhatósága alatt működő Ausztriai Magyar Kulturális Intézetnek (a továbbiakban: Collegium Hungáriáim) vezetésében - kölcsönös előzetes tájékozódás és egymással folytatott konzultációk során - megérlelte azt a gondolatot, hogy a két intézmény egymás tevékenységét kölcsönösen kiegészítő célrendszere a kultúra és a tudomány terén harmonikus együttműködést tesz kívánatossá és lehetővé. Az együttműködés nem zavarhatja a két intézmény önállóságát: a Központi Szövetség autonómiája változatlan szervezeti élete, amely az elmúlt évtizedek során a társadalmi önszerveződés sajátosságait, az osztrák társadalomba való beilleszkedés jegyeit is magán hordja, független, tevékenységében továbbra is saját alapszabályai szerint jár el az 1976. évi osztrák nemzetiségi törvény alapján. A Központi Szövetség a Magyarországon élő személyekkel, az ott működő intézményekkel és szervezetekkel saját lehetőségeivel és eszközeivel élve veszi fel és ápolja a kapcsolatokat. A Collegium Hungaricum a magyar kormány külföldi környezetben működő művelődési intézménye, amelynek sokrétű feladatkörében fontos helyet kap az Ausztriában élő magyarság kulturális-tudományos eszközökkel történő támogatása. Természetszerűleg az ausztriai magyarok népcsoportként való politikai képviseletének vonatkozásában a Collegium Hungaricum nem tekinti magát illetékesnek. Ez az az érintkező terület, amelyen megállapodó felek kölcsönösen vállalják, hogy 1. egymást tájékoztatják rendezvényeikről, tudományos és kulturális terveikről, elképzeléseikről; 2. konkrét esetekben a tudatos munkamegosztás szellemében eljárva megegyeznek egy-egy rendezvény megszervezése illetékességében, 3. esetenként közös rendezvényeket szerveznek, mindazonáltal az ausztriai magyarok népcsoportonkénti identitását érintő feladatok, ezen belül a különböző rendezvények megszervezése és lebonyolítása a Központi Szövetség ill. tagegyesületei közvetlen hatáskörét képezi, ennek elismerése a Collegium Hungaricum részéről szintén a támogatásnak egy fajtáját jelenti. 4. Tudományos-kulturális együttműködésük során egymásnak kölcsönösen minden rendelkezésre álló eszközzel elvi és gyakorlati segítséget nyújtanak. 5. Fenti feladatok folyamatos ellátására koordináló bizottságot alakítanak, amelynek az időbeli és tárgyi egyeztetés is feladatkörébe tartozik. Felek rögzítik, hogy a Megállapodás annak aláírásával lép ideiglenesen érvénybe. Véglegesítéséhez a Központi Szövetség soros közgyűlése, illetve a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium jóváhagyása szükséges. Kölcsönösen helyeslik a Megállapodás publikálását. Bécs, 1990. XII. 20. A Központi Szövetség nevében: P. Dr. Radnai Tibor, elnök Dr. Deák Ernő, főtitkár A Collegium Hungaricum nevében: Dr. Balázs Béla, igazgató Dr. Stier Miklós, tudományos igazgató APOR EMLÉKBIZOTTSÁG ALAKULT Apor Vilmos győri megyéspüspök a II. világháború utolsó napjaiban hívei pásztoraként kelt a hozzá menekült 3-400 személy védelmére. Szovjet géppisztoly sebezte halálra, mert nőket, köztük apácákat óvott a betörő katonáktól. Bécsben élő rokona, Bolza Ilona kezdeményezésére január 3-án Győrött Apor Vilmos Emlékbizottság alakult, amelynek célja a vértanú püspök életművének ápolása, tiszteletének terjesztése Magyarországon és külföldön. A bizottság fenntartja magának azt a jogot is, hogy elbírálja azon indítványokat, amelyek utcák, közterek vagy intézmények Apor Vilmosról való elnevezésére irányulnak. Az emlékbizottság tagjai kizárólag magánszemélyek, köztük többen Magyarországon kívül élő magyarok. A testület elnökévé Bolza Ilonát választották, helyettese Dr. könyve tájékoztat: Fellebbezés helyett. Apor Vilmos életrajzának kiadója, titkár Ft. Szabó Tamás, a győri papi szeminárium prefektusa. Apor püspök életéről Szolnoky Erzsébet könyve tájékoztat: Fellebezés helyett. Apor püspök élete és vértanúsága. Megrendelhető: Bolza Ilona, A-1120 Wien, Strohberggasse 11. Tel: 0222/304-67-19. Ára 90.- osztrák Schilling. EGYELŐRE NEM LESZ FÚZIÓ (FMH, Arlington, január 15.) A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége legutóbbi közgyűlésén megvitatta a MUOSZ (Budapest) hozzá intézett azon felkérését, amely a SZMUSZ beolvadását tartalmazta. A SZMUSZ elnöksége a kérdést feltárta tagjai előtt, s az írásban beérkezett válaszok 60%-a a fúzió mellett szólt. Stirling György elnök a közgyűlés elé terjesztett tárgyban történt szavazás előtt beszámolt Magyarországon tett útjáról. A fúziót illetően úgy fogalmazott, ’’hogy a magyarországi sajtóban még nagyon sok, a bukott kommunista rendszerből magát átmentett újságíró szerepel, s amíg a MUOSZ nem tisztítja meg sorait tőlük, az egyesülés ideje nem érkezett el.” A jelenlévők ennek megfelelően egyhangúlag úgy szavaztak, hogy bár ne szakadjanak meg a tárgyalások a magyarországi féllel, a fúziót illetően viszont döntsön az őszre tervezett közgyűlés. Soós József pénztári jelentésében nem csak arról számolt be, hogy a szövetségnek közel 100 tagja van, hanem új belépésekkel is bővült a létszám. Megújult a kisebbségben élő magyarok több fontos irodalmi-kritikai folyóirata. Ezek közül az 1991. évi első számtól kezdve vállalom a pozsonyi Irodalmi Szemle (főszerkesztője: Grendel Lajos) és a kolozsvári Korunk (főszerkesztője: Kántor Lajos) ausztriai terjesztését. Mindkét folyóirat évente 12 alkalommal jelenik meg. Előfizetési áruk: Irodalmi Szemle: 6 számra: öS 130,12 számra: öS 250,Korunk: 6 számra: öS 130,12 számra: öS 250,- Bankszámlaszám: österreichische Postsparkasse (PSK) Postscheckkonto 7964.338. Levélcím: Dr. Deréky Pál, c/o Institut für Finnougristik der Universität Wien, 1090 Wien, Berggasse 11.