Bécsi Napló, 1992 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1992-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ AZ MVSZ RENDKÍVÜLI KÖZGYŰLÉSE gondolatok a magyarok világszövetségéről A Magyarok III. Világkongresszusa (1992. aug. 19—21) előtt nagy garral összehívott rendkívüli közgyűlés, mely Budapesten 1991. dec. 11—12-én zajlott le, valóban zajlott. Már az előkészítés körül heves viták dúltak. Kik akarták, miért akarták, elsietett, későn bejelentett, előkészítetlen... Nem megyünk, mert a régiek vannak benne most is, — hogyan változzon meg, ha mi nem is lépünk be — a vélemények erősen megoszlottak. Különböző lapok cikkekben, olvasó­ levelek­ben és félmondatokban foglaltak állást a MVSZ vezetőség ill. közgyűlés ellen, vagy mellett, vagy megosztva. A kormány, ill. a már javarészt megújho­­dott követségek is megmozdultak, sejtetni engedvén, hogy a MVSZ „legitimitását" csak átalakulása után hajlandók elfogadni. Ezek után „gong"­szóval kezdődött a talál­kozó. Sütő András, a tiszteletbeli elnök az egybegyűltekhez írt levelében a rendkívüli közgyűlés kiváltó okait és követelőit „agres­­­szív nyomásnak" nevezte, melynek társadalmi háttere csekély. Azzal folytatta, hogy aki a már megújult vezetőséget „kollaboránsoknak" nevezi, „fanatikus hitnyomozó", ezért ennek engedni: „kapituláció". Befejezésül közölte, hogy azonosítja magát a lemondásra kénysze­­rített vezetőséggel, hisz „torony dőltével annak gombja sem marad a helyén". A sajtóban ugyan gomb helyett gong jelent meg, de ez az elírás sem hozta meg a buddhis­ta pagodák nyugalmát. A beszámolókat, — Dobos Lászlóét és Komlós Attiláét — hozzá­szólások követték. Volt, aki valóban a Szövet­ség megújhodásáról beszélt, de sokan bemutat­kozásra, vagy öntömjénezésre használták a sokszor túllépet 5-5 percet. Ami azon a szerdai napon világossá vált: — Sok egyesület szándékozik belépni, de sok helyen ezzel a tagság a megújhodásra akar várni, vagy arra, hogy a saját megfelelő fóruma ezt megszavazza. — A nyugatiak erősen támadták a „régi, megmaradt" embereket. — Czine Mihály, Po­­mogáts Béla — míg Komlós Attilát otthoni protestáns körök és Pátkai Róbert londoni evangélikus püspök kritizálták hevesen. Utóbbi volt a rendkívüli közgyűlés egyetlen ellenzője a lemondó vezetőségből. — A kisebbségiek kiemelték, hogy az MVSZ Komlós Attila óta foglalkozik az ő problé­máikkal, s benne érezhetően megbíznak. A tényleges közgyűlés csütörtökön kezdő­dött, s végződött is volna, a tervek szerint. Czine Mihály beszéde után, melyben bejelen­tette a vezetőség lemondását, Komlós Attila az immáron volt főtitkár is úgy nyilatkozott, hogy a személyét ért kritika miatt, és az egy­ség érdekében nem óhajtja jelöltetni magát az új vezetőségbe. A levezető elnökség megbízása után Bertalan Imre, az amerikai magyar refor­mátusok püspöke kért szót, és bejelentette, hogy Komlós Attila félreállítása esetén az ál­tala képviselt tagegyesületek — köztük az 1929-es alapítótag amerikai református egy­ház — felfüggesztik tagságukat. A nem eléggé határozott és szakértő le­vezető elnökség kezéből többször is kicsú­szott a közgyűlés fegyelmezett, céltudatos és demokratikus elvek szerinti levezetése. Kínos elaprózással a következő megállapodá­sok születtek: — A Világkongresszusig — tehát 9 hónap­ra — ideiglenes, 15 tagú elnökséget választ a közgyűlés, melynek feladata egy új alapsza­bály kidolgozása is lesz. — Az ideiglenes elnökség elnöke, főtitkára, 1 alelnöke és 2 póttagja magyarországi, míg a kisebbségi és a nyugati szórványmagyarság 2-2 társelnökkel, 1-1 alelnökkel és 2-2 pót­taggal képviselteti magát. Ezután a szekciók félrevonultak ebédel­ni és 5-5 jelöltjüket kiválasztani. A levezető elnökség azon szarvashibája, hogy t.i. a 3x5 jelöltből a plénumnak már fölösleges lesz 15 elnökségi tagot megválasztani, sokak figyelmét elkerülte. Előzetesen még Komlós Attila több küldött kérésére bejelentette, hogy „kész a megmérettetésre". Bár több jelölő­bizottság igencsak kaotiku­san működött, a délutáni ülésszakra sikerült — az utólagosan hozzájelöltekkel együtt - 21 (+3 számvizsgáló bizottsági tag), összesen 24 jelöltet bemutatni. A következő problémát a szavazási eljárás eldöntése jelentette. Hogy ez gyakorlatilag a jelölőbizottságokban már eldőlt, még mindig sokan nem érzékelték. Végül is sikerült Pász­tor László — többször módosított — javaslatá­ban megegyezni, mely az egyéni szavazatok, a kis, nagy, és óriás-egyesületek szavazatait egy mértani sorba rendezte. Az estébe forduló viták után végre kiosztás­ra kerültek a szavazólapok, melyeken hiányoz­tak az utójelöltek, és a posztok megjelölése, mármint, hogy kit mire jelöltek. Megkezdődött a jelöltek egyperces bemu­tatkozása. Bár ezt előzőleg külön felszólalá­sokban kérték, eléggé meglepően csak két je­lölt említette meg pártállami kapcsolatait. A többinek , úgy látszik, nem volt ilyen múltja. A jelöltek nevei és a választási eredmények: Bertalan Imre, USA, ref. püspök, utójelölt, kiesett, Dávid Gyula, Románia, 401 szavazat­tal, beválasztották, Csörgits József, Horvátor­szág, 50 ezer DM vérdíj, 404 szavazattal bevá­lasztották, Dobos László, Szlovákia, író, 385 szavazattal beválasztották, Fodó Sándor, Uk­rajna, a KMKSZ elnöke, 359 szavazattal be­választották, Gorka Pál, GB, 262 szavazattal beválasztották, Horváth Béla, AUS­H, MDF parlamenti képviselő, utójelölt, kiesett. Kin­cses Előd, RO­H, Romániában körözött ügy­véd, 333 szavazattal beválasztották. Komlós Attila (+), H, a Reformátusok Lapja főszer­kesztője, 251 szavazattal beválasztották. Már­ton András, H, utójelölt, kiesett. Porhogáts Béla, H, író, történész, utójelölt, kiesett, Pusztaszeri László, H, az Új Magyarország szerkesztője, utójelölt, kiesett, Somogyi Ba­lázs, USA, 255 szavazattal beválasztották, B. Szabó Péter, CH, 255 szavazattal beválasz­tották, Szeredi Ervin, H, ügyvéd, 294 szava­zattal beválasztották, Szíjártó István, H, Eöt­vös Kött. igazgatója, 269 szavazattal beválasz­tották, Szilassy György, H, MDF parlamenti képviselő, 298 szavazattal beválasztották, Szutrély Péter (+), D, urológus, utójelölt, ki­esett, Tőkés István, CAN/H, mérnök, a püspök testvére, 263 szavazattal beválasztották, Vin­­czeffy Zsolt, H, a Gödöllői Agráregy. tanára, 313 szavazattal beválasztották, Zolcsák István, Brazília, 298 szavazattal beválaszották. (*) kitértek pártállami kapcsolataikra Feltűnő, hogy az utójelöltek közül, akiknek neve nem szerepelt a szavazólapokon, senki nem jutott tovább. Ez nyilván a levezető el­nökség mulasztására vezethető vissza. A jelölés és választás között - kissé megle­petésszerűen - többen elnöknek javasolták Csoóri Sándort, akit az addigi összes meg­egyezés mellőzésével az összegyűltek közfel­kiáltással meg is választottak. Valószínű, ez volt az a vészfék, amit az előrelátóbbak az MVSZ szétesésének esetére jónak láttak be­építeni. Vacsora közben megérkezett az újonnan választott elnök, és miután megköszönte meg­választását, következett a választás eredmé­nyének nyilvánosságra hozatala, majd a köz­gyűlés legkínosabb része: a főtitkári szék be­töltése. Míg Komlóst a közgyűlés kisebbségi tagjai és a nyugatiak egy része támogatta, hamaro­san nyilvánvalóvá vált, hogy az időközben megjelent Entz Géza miniszterelnökségi állam­titkár, és a két, a jelölőlistán is szereplő MDF parlamenti képviselő ezt mindenképpen meg akarják akadályozni. Több próbálkozás után Kincses Elődöt választották ellenjelöltnek, akit a Romániában őt fenyegető eljárás miatt többen a főtitkári feladatok ellátására alkal­matlannak találtak, míg mások azt kifogásol­ták, hogy az MVSZ miért hagyja magát meg­félemlíteni Romániától. Végül is hála Csoóri közreműködésének és Kincses, valamint Komlós belátásának, Kin­cses Előd lett az új főtitkár, Komlós Attila pedig ügyvezető alelnökként fogja folytatni a Magyarok III. Világkongresszusának előké­szítését. A létrejött kompromisszum — jóval éjfél után — sokakban keserű szájízt hagyott hátra. Mind a kisebbségek, mind a szórvány magyar­ság néhány képviselője ott helyben bejelen­tette tiltakozását a megújuló magyar állam egészen régi stílusú beavatkozása ellen. Mikor fogja megérteni végre a magyar kor­mány, hogy a kisebbségi és a szórvány magyar­ság nem egyik vagy másik párttal, vagy vala­milyen állami szervezettel, mint a belügymi­nisztérium vagy a miniszterelnökség, keresi a kapcsolatot a Magyarok Világszövetségében, hanem a magyarhoni kultúrával, társadalom­mal, a magyar néppel. Ehhez az állami támogatás biztosan szükséges, és a magyar Deák Ernő cikke a Magyarok Világszö­vetségéről (Bécsi Napló 1991/6.), amely szervesen illeszkedik a szövetség jövőjét el­döntendő viták és események szövevényébe, az alábbi reflexiók közlésére indított. A Magyarok Világszövetségével kapcsolat­ban két kérdés látszik meghatározó jelentő­ségűnek: az egyik a szövetség munkájának és tevékenységének tartalmát érinti, a másik pedig legitimitását. E két kérdés összefüggése nyilvánvaló és nem szorul külön bizonyításra, hiszen az össz­­magyarságra vonatkozó értelmes munkát csakis egy minden szempontból hiteles szer­vezet végezheti. Deák Ernő a magyar nemzet fogalmából in­dul ki. Noha az az elv, mely szerint a magyar nemzetet mindazok teszik ki, „akik hozzátar­tozónak vallják magukat”, feltétlenül igza, ön­magában véve mégsem elegendő ahhoz, hogy a magyar nemzetet definiáljuk. A „magyar nemzet” és általában véve a „nemzet” fogalma egy olyan metafizikai ka­tegória, amelynek van számos empirikusan levezethető jelentése, akár a történettudo­mány vagy a néprajz felől közelítjük meg, akár a nyelvészet vagy a közvélemény kutatás olda­láról nézzük. A nemzet fogalmát legfrappánsabban Renan határozta meg, de mi magyarok be­érhetjük Teleki Pál egyik aforizmájával: „Ki magyar? Magyar az, akiben a magyar érzés egyeduralkodóvá válik.” Úgy gondolom, hogy a Deák Ernő által em­legetett „vallomás” elvét követve nem jutha­tunk nyugvópontra, egyrészt azért nem, mert szociológiai értelemben a dolog kivitelezhetet­len, másrészt pedig azért nem, mert a magyar nemzet fogalmához nemcsak a most élők sokasága tartozik, hanem elődeink, a múlt ge­nerációi és ugyanúgy utódaink, a jövő generá­ciói is. Deák Ernő cikke gondolatébresztő és sok jó felvetést tartalmaz. Gyengéje az, hogy alap­vetően a (volt) emigráció szemszögéből láttat­ja a problémákat. Ez egyébként tökéletesen érthető, hiszen a Magyarok Világszövetsége, mint a kommunis­ta állam eszköze, a politikai emigráció semle­gesítésére törekedett. Elfogadhatatlan számomra Deáknak az a megállapítása is, miszerint az új világszövetség „szinte kizárólag” a kisebbségben és szórvány­ban élő magyarság érdekeit hivatott képvisel­ni. Figyelembe véve az elmúlt 45 év történel­mét ugyan teljesen érthető a „gyámkodás­tól” való félelem, de mindent egybevéve ez most mégis alaptalan. Jó lenne, ha a nyugati magyarság és az otthoniak végre komolyan vennék Hanák Tibor intelmeit ,,A magyar-magyar párbe­szédről” című cikkében (Bécsi Napló, 1991/ 4.). Arra vonatkozóan pedig, hogy a megvál­tozott körülmények között a szórvány ma­gyarság a magyar ügy érdekében mit tehet, érdemes idézni Perényi Zsigmond (Külföldi Magyarok Világkongresszusának majd 1938- tól a Magyarok Világszövetségének elnöke) 1929. augusztus 22-én tartott ünnepi beszé­dének egy passzusát: „Azzal, hogy hasznos és megbecsült polgá­rai vagytok az új hazának, mert a magyar munka, a magyar kitartás, a magyar tehetség diadala dicsőséget hoz a magyar névnek... és szolgálni tudjátok azzal, hogy nem tagadva magyar származásotokat, mindenütt — ahol szavatoknak súlya van — hirdetői, védői lesz­tek a magyar igazságnak, a magyar érdeknek. De nem üres szólamokkal, hangos lármával,­ hanem komoly, céltudatos munkával bele­kapcsolva más nemzetek gondolatvilágába a magunkét, az ő érzelmeik szemüvegén keresz­tül értve meg szenvedéseinket — az ő érdekei­ket, összeegyeztetve a mienkkel.” Ez az idézet elvezet mondanivalóm lényegé­hez: ha beszélünk a Magyarok Világszövetsé­­gének jövőjéről, érdemes visszatekinteni a múltba, nem azért, hogy a múlt „reakciós kultuszába” merüljünk, hanem a tisztánlátás érdekében. Rövid távon a teendő tehát a jelenlegi vitába beleszőni a világszövetség múltját, publikálni a szövetség alapszabályait, számot­­vetni azzal, hogy mi volt a világszövetség 1945 előtt. Ezt követheti majd hosszú távon a világszövetség történetének tudományos fel­dolgozása. A világszövetség múltjával már csak azért is foglalkozni kell, mert a szövetség körüli viták­ban a múlt arra a kommunista múltra szorít­kozott, amely oly súlyosan kompromittálta a Magyarok Világszövetségét. „ÁLMOS” Molnár Dénes: Öregasszony államnak hosszú távon ez megtérülő és hasz­nos befektetés, ellenben a hatalompolitikai beavatkozás nemcsak elveket sértően hely­telen, de sokak elfordulása miatt a magyar államnak káros. SZEMERÉDI TIBOR : HOGYAN KERÜLT SOR A SOPRONI NÉPSZAVAZÁSRA? (Folytatás a 2. oldalról) Az osztrákoknak sikerült töröltetni az erdé­szeti és bányászati akadémia hallgatóit a sza­vazók jegyzékéből. Az antant tábornoki bizottság a népszava­zást Sopronban december 14-re, Brennbergbá­­nyán 15-re, a nyolc környékbeli faluban pedig 16-ra tűzte ki. Az osztrákok az utolsó pillanat­ban a népszavazásnak két nappal való elhalasz­tását javasolták, amit az antant tábornoki bizottság nem teljesített, mivel a szavazásra az összes előkészületek megtörténtek. Erre az osztrákok népszavazási biztosaikat december 13-án visszahívták, ezért a szavazás csak an­tant és magyar ellenőrzés mellett folyt le. A 27 069 szavazásra jogosultból leszavazott 23 561 polgár, ezek közül Magyarországra sza­vazott 15 334, Ausztriára 8227. Érvénytelen volt 502 szavazat, tehát a népszavazás 65.1: 34.9 százalékarányban Magyarország javára dőlt el. Sopron városban csak a III. szavazó­kerületben és Brennbergbányán esett a szava­zatok többsége Ausztriára, valamint Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Harka és Sopronbánfalva községekben. Magyarországra szavazott a ma­gyar Nagycenk majdnem teljesen, a horvát Kópháza és a német Fertőhöz. Az osztrák kormány tiltakozott a népsza­vazás ellen és annak a megismétlését kérte. A Nagykövetek Tanácsa azonban az osztrák panaszt elutasította, mert azonosította magát a soproni antantmisszió azon véleményével, hogy egy megismételt népszavazás lényegében nem hozna más eredményt. Báró Villani Fri­gyes ma már nem titkos jelentése szerint magyar részről óvatosan 60 %-os eredményre számítottak; a Sopronból Ausztriába mene­kültek vegyes érzelmei az ÖDENBURGER HEIMATDIENST és így közvetve az osztrák kormány előtt is ismeretesek voltak, így Schober hivatalnok kormánya nem látta értelmét az osztrák-magyar viszony további kiélezésének. Sopron Magyarországnál maradt, a határkiigazítások következtében pedig Lová­szad vasmegyei község utólag Ausztriához ke­rült. Ólmod, Alsó- és Felsőcsatár, Nagy- és Kisnarda, Szentpéterfa, Pornóapáti, Német- és Magyarkeresztes, Horvátlövő pedig magyar fennhatóság alatt maradt. (A részletek iránt érdeklődő olvasóknak ma már gazdag magyar és német nyelvű irodalom áll rendelkezésére.) Lopás következtében a cikk első változatát nem tudtuk közölni az előző számban. A szerző szíves­ségéből új szöveget adunk közre. Szerk. DR. FOGARASSY LÁSZLÓ (Pozsony)

Next