Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1994-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ KONRÁD GYÖRGY 3 KÖZÉP-EURÓPA VOLT, VAN és talán lesz is, akár viseli ezt a nevet, akár nem, akár beszélnek róla, akár nem, ahogy a Duna is volt, mielőtt így nevezték, és nem lehetetlen, hogy túlél bennünket. Közép-Európa léte, va­lósága független a Közép-Európa-retorikától, attól, hogy mit mondanak róla, jót-e vagy rosszat, szépnek találják-e vagy csúnyának, talányosnak-e vagy unalmasnak, divatban van-e vagy nincsen, attól, hogy népei házasod­nak-e vagy éppen ölik-e egymást, ahogy a Bal­kán is van — békében-háborúban egyaránt, a­­hogy a Közel-Kelet is van, akár ígérkezik iz­raeli-arab megbékélés, akár nem, ahogy a FÁK is van, akkor is, ha tavalyi hó már nem­csak a cári Oroszország, de a Szovjetunió is. Sőt, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia is megvan még a képekben, valamennyiünk csa­ládi emléktárában. Szidták, dicsérik, tanulmá­nyozzák, nem lehet elfelejteni. A tájak, régiók, szomszédságok tartósabbak, mint az aktuális állami keretek. A múlt nem tűnik el nyomtalanul, hullámzó utóélete van. Az álla­mokat elképzelések tartják fenn, de hogy a Duna folyik, és hogy a partján különféle né­pek laknak, az több, mint elképzelés. • KÖZÉP-EURÓPA MINT ADOTTSÁG van. Mint valami köztes, közbülső állapot. Sem Nyugat, sem Kelet. Ez is, az is. Feszült és iro­nikus együttes jelenlétük. Többpártrendszer kísérlete és egypártrendszer szokásai. Kapita­lizmus és szocializmus, magántulajdon és piac, állami tulajdon és redisztribúció. Polgároso­dás és etatizmus. Kritikus értelmiség és pater­nalista politika. Kisebb népek a két nagyobb — a német és az orosz között. Labilis, vitatott és többször átrendezett államhatárok között nyugtalan kollektív ego-k, ideiglenes, függő­ben lévő identitások. Várakoznak valamire, valami tiszázottabb odatartozásra. Hajlamosak a magány szentimentalizmusára, amely ben­nünket, magunkat páratlan küldetés hordozó­jának tekint, és természetes áldozatoknak, ármánykodó szomszédok és nemzetközi össze­esküvések célpontjának. Közép-Európa való­ság, akár utópia, akár rémkép. Voltak költők, akik inkább lázálomnak tekintették. Valóság, amely nem nagyon igyekszik tudni önmagáról, mert nem igazán szeretne olyannak látszani, amilyen, mert hiszi, hogy van egy nemesebb mása, aranykori arcképe, amelyhez képest a mai látszat, mégha statisztikai leírás is: csúf­kép és hamis lárva.• EGYMÁSSAL HADAKOZÓ, de egymás nélkül létezni nem tudó kettősségek világa a miénk. Belső paradoxonainkat megőrizzük, nem akarunk tőlük a vagy-vagy logikája segít­ségével, műtéti beavatkozással megválni. Sok évszázados dicsőségmítoszok és gyászévfordu­lók tudnak ma is közös megindultságot kelte­ni. Úgy látszik a nemzeteknek, amelyek egy­más­­kontextusában, egymással összefonódva léteznek, a különálló létezéshez legalábbis kezdetben támogató mítoszokra van szüksé­gük. A mai reális teljesítmények gyarlóságát történelmi magyarázatok mentegetik. Nemze­tek keresnek a maguk számára biztató kollek­tív életrajzot, igényelik az emelkedett önelé­gültség élményét, és ehhez félracionális iga­zolásokat is igénybe vesznek. A nemzeti különösség megszólal, a beolvaszthatatlan identitás hangot ad a maga különvéleményé­nek. Amíg egy különösség hallgat, addig bom­bák lappanganak. A dialógus hatástalanítja a bombát. A szuverén nemzeti alanyok féltik a saját államukat, vagy éppen államot akarnak. A közösségek jogi formát akarnak adni az önállóságuknak. Benső identitásuk megterve­zése folyamatban van.• IDENTITÁS? Nem az a néhány emelkedett és sótlan mondat. Nem ússzuk meg ilyen könnyen. Csak akár az egyéné: azonosak vagyunk a történelmünkkel. Azonosak va­gyunk azzal, amit csinálunk, a terveinkbe és a tetteinkbe írott stratégiánkkal. Magunk alakít­juk a stratégiánkat, felelő­sek vagyunk érte. Most már, ha kellemetlen kormányzataink vannak, azokat nem a nagyhatalmak kénysze­rítették ránk, nem kívülről csöppentek ide, ez rejlett bennünk, saját kreatúráink. Ha most fe­lülkerekedik az elzárkózás, az ellenségeskedés, a gőgös hierarchia, az már a mi művünk, az már a mi elképzeléseink valóra váltása. Egy­más mellett létünkből, a szomszédság tényé­­ből következik a nagy kihívás: össze tudunk-e férni egymással, tudunk-e kialakítani közös értékrendet, megtanuljuk-e a szomszédság ökológiáját és etikáját? Térségünknek szüksé­ge van a különösek együttélésének a tudomá­nyára. Kénytelenek vagyunk elfogadni a szom­szédainkat, mint egy összeverődött utastársa­ságot. Holnap is, holnapután is az ő közelsé­gükben ébredünk új napra, a közeledés, a meg­békélés gesztusai minden reggel esedékesek. A valódi tudás a nemzetek történelméről nem biztat agresszióra, inkább a kontextusban való bölcs elhelyezkedésre, a barátságtalan politika viszont gőzös tudást igényel a múltról. Most az a kérdés, hogy tudunk-e egymással békében élő demokraták lenni. Ha a radikális naciona­lizmus embereket öl, a tett gyökere ott lakott a szívben. A felebarát, a szomszéd, a más hitű, a más nyelvű, a más nevű elleni gyűlölet — ez ma a sátán. Az elkerülhetetlen sérelmekből táplálkozó kollektív ressentiment, ez a ré­szeg és megközelíthetetlen neheztelés, amely a másiknak a nemlétét akarja, hogy ne legyen itt, ne legyen sehol, és annál kevesebbel nem éri be — ez ma a sátán. A NEMZETI IDENTITÁS szabad szemmel nem látható, noha minden bizonnyal van, lát­hatóak ellenben városaink és falvaink, ame­lyek között sok a hasonlóság. Vannak utcák és városnegyedek, amelyek egymással Közép- Európaszerte jóformán összetéveszthetők. Szovjet­ házgyári falakon a nemzetközi cégek fényreklámja, tűnődhetünk a fogpaszták és a gyorsszendvicsek nemzeti karakterén. Közép- Európát olvasni lehet a dolgokban. Van kö­zép-európai valóság, akkor is, ha nem tud és nem is nagyon akar tudni magáról. Ez az idős házaspár az otthonával együtt jellegzetesen közép-európai, noha ezt a szót talán egész életükben sohasem ejtették ki. Leromlott vá­rosaink kiszínesednek, a főbb középépülete­ket tatarozták, a templomokat kifestették az egész régióban, az új helyi önkormányzatok néhány év alatt felmutathatnak valamit. A ta­nuló demokráciák polgárai ezalatt a három­­négy év alatt sok újat tanultak. Nyugathoz szeretnének hasonlítani, de inkább egymásra hasonlítanak. Van Közép-Európa úgy is, mint hasonló látványok, szagok, viszonyok és visel­kedések együttese. Igaz persze, hogy önérze­tes alanyokat nehéz megörvendeztetni azzal, hogy egymáshoz hasonlítgatjuk őket. A kom­­paratisták arcátlan fickók az ő szemükben. Kérdés, hogy mennyire van kedve társadal­maknak a tükörbe nézniük, és az önmagukhoz hasonlót szemlélniük. Ez vajon nem olyan, mint a kötelező olvasmány vagy a kötelező nagynénilátogatás? Esetleg unalmas. Esetleg meghitt. SOKAN MONDJÁK, hogy ez a mai Közép- Európa a magasra csapó remények után elked­vetlenítő. Magam kevésbé éltem át a beleszere­­tés és kiábrándulás amplitúdóit, láttam az i­­parkodást, de nem hittem a csodában: jelez­tem, hogy a nehézségi erő működik, a sértő­­dős, veszekedős természetünktől nem szaba­dultunk meg. Nyitva hagyom azt a kérdést, hogy Közép-Európa, úgy ahogy van, szép-e vagy csúnya. Beérem annak leszögezésével, hogy ez a látványelegy keleti és nyugati ele­mekből valóban páratlan, és megérdemli a Közép-Európa nevet. Én tudom szépnek lát­ni összes korábbi otthonomat, noha bizonyá­ra nem voltak azok. Ez az olyan-amilyen lát­vány, nekünk, akik itt vagyunk, tud szépnek látszani, és számos utasnak is, akik az állomá­son és a vendéglőben, a fürdőben és a hivata­lokban érzékelik ennek a közös valaminek a stílusjegyeit. Hogy ez a Közép-Európa van-e vagy nincs, erre nézve a politikusok szavai nem meghatározóbbak, mint a turisták be­nyomásai. Mindenesetre zajlik egy államtól független, transzpolitikai csere és konverzáció, amelynek sokféle kulturális és gazdasági ala­nya van, emberek jönnek-mennek-hoznak­­visznek, tárgyalnak és konferenciáznak egy­mással, sokat esznek-isznak egymás társaságá­ban, egyetemek és kiadók, színházak és is­kolák, klubok és műhelyek, pártok és utazási irodák összefűzik, csinálják Közép-Európát. Közép-Európa nem attól van, hogy magasállá­sú személyek róla pártfogóan nyilatkoznak. Akkor is készül, ha nincs a készítésére állami tervrajz. Vannak emberek, akik ebben az i­­rányban dolgoznak, vannak tudósok és vállal­kozók akiket ez a régió érdekel, akiknek meg­mozgatja a képzeletét a térség összeszövése a maguk szakterületén. Törvényes rangra emelni csak valóságosan létező kapcsolatokat lehet. A politikai integráció csak nagysokára követi a polgári kapcsolatok sűrűsödését. • VANNAK ÉS MARADNAK közös tulaj­donságok. Nem választjuk el pedánsan a hiva­talit és a személyest, az irodát és a vendéglőt, ráhagyunk számos aktát az időre, majd az megoldja a problémát, nem igyekszünk túl­ságosan kiélezni az erkölcsi dilemmákat, és a következetességnek sem tulajdonítunk rendkí­vüli értéket. Tanúsíthatom, hogy vannak fur­csa emberek, akik tájainkra visszajárnak nya­ranta, misszionárius turisták, aszkétának ép­pen nem gondolom őket, ez az ízlésük. Közép- Európa az érzékeny utas számára arcok és él­mények egyéni kombinációja, sok szépséget talál a Duna-völgy minden szakaszán, hallgat­ja a nagy folyó bölcsességét, a parton lakók balgaságát, a víz nyugalmát, az emberek heves­kedését az elsőségért, ez az utas normálisnak tartja összekapcsolódásunkat és erőlködőnek az elkülönülést. VAJON NEM AZ ÉRTELMISÉG-E az a ré­teg, amely tud közös vagy harmadik nyelven érintkezni? Nem biztos, hogy az értelmiség és a politikai bürokrácia érdekei egybeesnek. Az értelmiségnek vannak az államhatáron túlnyú­ló, közös érdekei is. A politikusok — tisztelet a kivételnek — nem abban kiválóak, hogy me­rész víziókat vázolnak fel, hanem, hogy foko­zatosan engednek ilyeneknek, ha azok élettel telnek meg. Nem szeretnék senkit Közép- Európa képzetére rábeszélni, de ha környéke­men nézem a kocsik rendszámtábláját, akkor megállapíthatom, hogy Közép-Európa van. A­­kinek Marienbadh és Zakopane, a Tátra és a Ba­laton jelent valamit, aki ezekben a tájakban kedvét leli, akinek ezek a falvak tetszeni tud­nak, az egy kevéssé közép-európai, annak van egy kevés idetartozása. MARAD A FOGALOMBAN rejlő talány, és nem lesz sosem kulcs, amely véglegesen megoldja. Mindenesetre, Közép-Európa akkor is van, ha ez a hívószó ritkábban fordul elő az újságokban. Arisztokratikus metafora, nem le­het dühöngeni és gyűlölni a zászlaja alatt, ma­gába foglalja a megértő viszonyt a valósághoz, de a harciast nem igazolja. Nem hinném, hogy nagy választói tömegeket lehet mögé felsora­koztatni, közeli politikai vagy gazdasági hasz­na bizonytalan, távolabbi haszna ígéretes, de a politikusok sietnek. Azzal, hogy nemzetállami érdekek képviseletére van mandátumuk, Kö­zép-Európa értelmiségi gondolat, azzal a hipo­tézissel élek, hogy az értelmiségi érdek a nem­zetállami érdektől megkülönböztetendő. A gondolkodó nincsen kötelezve semmilyen ér­dek képviseletére, semmilyen végső igazság előtti hódolatra, semmilyen abszolút elvhez való a priori lojalitásra. A nemzetállami érdek hipotézise számára nem előbbrevaló, mint az igaznak tetsző gondolat hívó kísértése. • HOGY KÖZÉP-EURÓPA UTÓPIA-E? Eb­ben a tekintetben a vélemények erősen meg­oszlanak. Van egy markáns álláspont, amely szerint a nemzetállam a végső szó, és ha már korlátozandó a szuverenitása, akkor csakis az Európai Közösség illetve a NATO javára. Ami formálisan tükre a tegnapi dogmának, amely szerint a nemzetállam a végső szó, és ha már korlátozandó, akkor a KGST és a Varsói pak­tum javára. Csakhogy a közép- és kelet-euró­pai országok ez utóbbiakban benne voltak, de az EK-ban meg a NATO-ban csak szeretnének benne lenni, és folyamatosan csalódniuk kell, mert bizonytalan ígéreteknél többet a leglá­­gyabb lelkű nyugati politikusból sem bírnak kivasalni, nemzeti- és pártkülönbségektől függetlenül. Észlelhető az ambivalens igény: úgy bekapcsolni a keleti szomszédokat, hogy azért ne legyenek igazán benne, hogy csak az előszobáig jöhessenek. A keleti fél meg van győződve arról, hogy érdeke az integráció, a nyugati fél azonban nincsen meggyőződve er­ről, ezért a keleti fél, ha már az egészet nem kapja, fokozatosságot igényel, vizsgasorozatot, tervezhető jövőt, és éppen ez az, amit a nyuga­ti félből nem tud kihúzni, a sejtelmes „m­ajd"­­on túlmenően.• LEHETSÉGES, HOGY ez a kecsegtetett és csalódott állapot tartósan fennmarad, mint egy kelletlenül viszonzott szerelem, amelyben voltaképpen mind a két fél jól jár. Kelet min­dig. Most! Most! Most! Nyugat mindig. Majd. Majd. Majd. Ez így fenntartható, mint általá­ban az egyenlőtlen viszonyok. A keleti kima­radó mindig vigasztalódhat azzal, hogy kollé­gái még inkább kimaradnak, hogy ő áll vi­szonylag a legközelebb ahhoz, hogy beve­gyék, és a be nem vettek között fennmarad a verseny az egymás közötti rangsorért, hogy ki mászhat ki először a lomfiókból, amelybe Ha­vel látja visszadobva a visegrádiakat, mert Vi­­segrád az ő elnöki nézőpontjából csak mint e­­lőszoba érdekes, nem önmagában. Amíg a be­bocsátásra várakozunk, igyekszünk nem na­gyon körülnézni, és egymással semleges szava­kat cserélünk. A szenvedélyt fenntartjuk an­nak, aki az ajtó mögött van, aki néha meg­hallgatja forró vallomásunkat, hogy mi már ott belül szeretnénk lenni. DE AZ IS LEHETSÉGES, hogy a várakozás ravaszságra sarkall, és a csalogatott, de elhárí­tott országok más irányokból várnak felkérést táncra. Elsősorban egymással táncolnak, má­sodsorban mindenki mással, Amerikával és Ja­pánnal, a FÁK-kal és a Közel-Kelettel. Erköl­csükkel ez a poligámia összeegyeztethető. Mindezen térségek érdekeltek lehetnek abban, hogy megvessék a lábukat Közép-Európában, a németek háta mögött és nem szorgalmazzák régiónk gyors integrációját az Európai Kö­zösségbe. Lehet, hogy a térség ebben a sokirá­nyú kapcsolódásban fogja fellelni a maga szu­verenitását, lehet, hogy attól tudják magukat a közép-európaiak kihúzni, hogy már nem fut­nak olyan hevesen a szekér után. Éppenséggel szívesen vennék a rég óhajtott nászt a szép Európával, de most sincsenek ágyasok híján, ezért az elutasítás ezúttal kevésbé fájdalmas. Jól van, kedvesem, persze, majd, ezt már meg­szoktuk, ez hozzátartozik a barátságunkhoz, de hát így is megvagyunk valahogy. A tényle­ges kapcsolatok mennyisége így is növekszik. Előbb az informális összekapcsolódás, és majd csak azután, mikor már megérett, mikor már nem kell követelni, mikor már összenézni is elég lesz, akkor köttetik meg a házasság. Én a vőlegény helyében nem inzisztálnék olyan makacsul, az ára meglesz, ha másokkal is ba­rátkozunk, vagyis a saját lábunkon is meg­állunk.­­ AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG és a NATO összetartoznak, az integráció gazdasági, kultu­rális, politikai és katonai megbízhatóságot, kölcsönös bizalmat feltételez, és ezek a szin­tek nem választhatók el egymástól. Ebből kö­vetkezik, hogy a semleges EFTA országok a csatlakozásért feladják semlegességüket, amit elképzelni könnyebb, mint véghezvinni, kivált, ha az oroszok jelzik, hogy ennek most sem ö­­rülnének, mivelhogy a nemzetek geopolitikai érdekei tartósabbak a politikai rendszereknél. De ha még ez meg is lesz, azután jöhetnének csak szóba a posztkommunista államok, ame­lyeket egyben lenyelni (egymás közötti etni­kai ellenszenveikkel): nagy kérdés, hogy kívánatos falat-e? Hozzunk jugoszláv romanti­kát? Talán inkább ne. Hozzunk elkeseredett kisebbség-többségi viszonyokat, határvitákat netalán? Csak azt ne, az ég szerelmére! Tegye­tek igazságot köztünk, és védjetek meg ben­nünket, ha egymásnak esünk! Ha lehet inkább ne essetek egymásnak. AZ EK AUSZTRIÁT MÉG be tudja fogad­ni. Ausztria pedig hátrasúghat, hogy kapasz­kodjunk a köpenyébe, de nem akkora az a kö­peny, hogy sokan elférjünk alatta. A német nyelvterület a vámsorompón túl lesz, mi meg innen. Mindenesetre az érintkező nyugati or­szágoknak a közép-európai térség sok szem­pontból érdekes lehet, németeknek, osztrá­koknak, olaszoknak más-más helyeken, sze­rencsés versenyben más országokkal. Minden játékosnak az az érdeke, hogy növelje a játék­terét, saját autonómiáját, és egyúttal élvezze a társulás biztonságát és előnyeit. Ausztriát ér­zelmek és előnyök, hagyományok és kalkulá­ciók egyaránt arra ösztönözhetik, hogy egyér­telműen csatlakozva az EK-hoz, annyi kapcso­latot tartson fenn keleti szomszédaival, amennyit ez a csatlakozás megenged, vagy a­­mennyire ez éppen inspirálja, mert mindenki hídfő szeretne lenni a nagy keleti üzlet irányá­ban, amelynek még nem jött el az ideje, de föl kell készülni rá.• LEHETTEK TALÁN HÁTSÓ gondolatok, hogy szép lenne egy osztrák, cseh-szlovák, ma­gyar, horvát és szlovén társulás, az egykori Folytatás a 4. oldalon AZ ÖREG HÍD

Next