Bécsi Napló, 1999 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1999-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ NINCS SZÜKSÉG „ÖTVENHATOS INTÉZETRE”? Dr. Németh Zsolt külügyi államtitkár New Brunswick-i látogatása Néhány éve az egyik magyar napilap kará­csonyi számában arról írtam, hogy szerintem a magyar társadalom egyik problémája az, hogy nemcsak a jövőképe, de a megbízható múltké­pe is hiányzik. A Kádár-rendszer jelentős ener­giát fektetett abba, hogy meghamisítsa a közel­múlt történelmét és kiölje a nemzeti érzést a tömegekből. Milyen hagyományokhoz nyúlha­tott vissza az, aki 1989-ben sem a társadalmi szerkezetében anakronisztikus 1945 előtti Ma­gyarországot, sem az 1948—53 közötti sztáli­nista diktatúrát nem kívánta vissza? A háború utáni néhány (valóban átmeneti) koalíciós és „csökkenve demokratikus” év kivételével az 1956-os forradalom lett volna az egyetlen hite­les tájékozódási pont — csakhogy ötvenhatot teljesen eltakarta részben a „puha diktatúra” propagandája, részben a kádári időszak leg­jobb éveire jellemző gazdasági fellendülés ta­pasztalata. Égető szükség volt tehát a rend­szerváltás után egy kutatóintézetre, amelyik feltárja és megtisztítja az 1956-os forradalom történetét a rárakódott szennytől és közönytől. Ezt a feladatot látta el, megítélésem szerint igen jól, a pesti 1956-os intézet, amelyik 1992 óta megjelenő évkönyvein kívül számos fontos kiadvánnyal gazdagította a magyar történelmi és politikai irodalmat. Nekik köszönhetjük az ún. 56-os olvasókönyvet, ami még 1991-ben je­lent meg a Tankönyvkiadónál, annak német (1994) és angol (1996) változatát, a híres Pető­­fi-kör vitáinak jegyzőkönyveit, válogatásokat fegyveres felkelők emlékezéseiből, több köny­vet Bibó Istvánról, egyet Mindszenty bíboros­ról és Pallavicini-Pálinkás Antalról, Rainer M. János életrajzát Nagy Imréről, Standeisky Éva könyvét a magyar írók és a hatalom viszonyá­ról 1956 és 1963 között, és így tovább. Sorol­hatnám még az intézet kiadványait, de itt most nem az a célom, hogy teljes bibliográfiát adjak, hanem, hogy ötvenhatos emigránsként hozzá­szóljak egy Magyarországon kirobbant vitához. Aminek a lényege az: szükség van-e tovbbra is erre a kutatóintézetre? Persze úgy is feltehet­nénk a kérdést: kinek áll leginkább érdekében megszüntetni az intézetet? Az utóbbi kérdésre a logikus válasz ez lenne: hát a posztkommunistáknak. Végül is az egész Kádár-rendszer a szovjet katonai beavatkozás­nak köszönhette létét, mondhatjuk úgy is, hogy egyik tartópillére az 56-os forradalom ta­gadása volt, saját ellenforradalmát csak ezzel a szemantikai trükkel biztosíthatta. Ezzel szem­ben a jelenlegi polgári koalíció egyes hangadó politikusai azok, akik úgy gondolják, nem kell 56-os intézet. De lássuk a tényeket: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma javaslatot tett a kormánynak az 56-os intézet további támoga­tására, évi 73 milliós költségvetéssel. Ezzel szem­ben az országgyűlés kulturális bizottsága a FI­­DESZ-es—kisgazda—MDF-es képviselők javas­latára úgy döntött, hogy az intézetnek elég hat­millió. Ez a nevezetes döntés, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az 56-os intézet működését, Sasvári Szilárd nevéhez fűződik (ő a bizottság ve­zetője). A döntést elég furcsán indokolták az ille­tékesek; kiszivárgott egy-két, a bizottságban el­hangzott mondat, ami nem válik különösebb di­csőségére a jelenlegi koalíció értelmi színvonalá­nak; hadd idézzek egyet: „minek legyen intézete 56-nak — a tatárjárásnak (!) sincsen”. Egy másik, Európába kívánkozó, ám „nem­zeti” érzelmű politikus úgy gondolta, hogy túl sok a személyes elem az 56-ról írott művek­ben; a tudományos igazságot a forradalomról majd akkor lehet csak kideríteni, ha az esemé­nyeknek már minden résztvevője meghalt. Nekem valahogy ez a vélemény sincs ínyemre. Nemcsak azért, mert magam is részt vettem „az eseményekben”, hanem, mert ugyan igaz, hogy az 56-os intézet eddigi vezetője, Litván György „csak” reformkommunista, tehát Nagy Imre-párti volt 1956-ban (ő szólította fel elő­ször nyilvánosan Rákosi Mátyást a lemondás­ra!), meg be is csukták 56 után, de hát azért az ő személyes élményei is fontosak lehetnek az utókor számára. Litván különben februárban nyugdíjba megy, utódja Rainer M. János len­ne, aki már csak korát tekintve sem vehetett részt­ sem a forradalom előkészítésében, sem fegyveres harcaiban. De hát mindez csak mel­lékes elem ebben az elég rosszízű ügyben, ahol egy alkalmi politikai pártszövetség (jelen eset­ben a FIDESZ-vezette „polgári” koalíció) úgy látszik, jogot formál arra, hogy a történészek helyett ő írja meg a közelmúlt magyar történel­mét. Köszönjük, de elegünk van a politikai szempontú „tényfeltárásokból”. Lehet persze — és reméljük így lesz —, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma valamilyen más költségvetésből szerez pénzt az 56-os intézetnek és felülbírálja Sasváriék ma­gasröptű kritikáját. Talán elég erős az új ma­gyar demokrácia ahhoz, hogy egy elhamarko­dott döntést megmásítson. Javítani mindig le­het, de halogatni az ügyet veszélyes; egy-két évtized múlva aztán már lehet „teljesen tudo­mányosan” kezelni a kérdést, hiszen addigra alig lesznek élő ötvenhatosok. GÖMÖRI GYÖRGY Dr. Német Zsolt külügyi államtitkár amerikai útja során — december 1-én — ellátogatott a New Brunswick-i Hungarian Heritage Center­be, hogy találkozzon az amerikai magyar szervezetek vezetőivel és kiküldötteivel. Dr. Jeszenszky Géza nagykövet személyes meg­hívására a kb. 60 meghívott között az AMOSZ részéről Dr. Balogh Sándor újonnan megvá­lasztott elnök és Waldner Tibor, az AMOSZ or­szágos főtitkára vett részt az összejövetelen. Molnár Ágoston, az Amerikai Magyar Alapít­vány igazgatója üdvözölte az összegyűlteket. Ezt követően Jeszenszky nagykövet mutatta be Németh államtitkárt és a vele utazó Horváth János parlamenti képviselőt és rövid beszédé­ben rámutatott az amerikai—magyar kapcsola­tok fontosságára és az amerikai magyarság ezen kapcsolatokban való részvételének jelen­tőségére. Kifejtette azt is, hogy Magyarország felismerte az Amerikában élő magyarság felmér­hetetlen értékét és nem mint irányító, hanem mint partner szeretne részt venni ebben az együttműködésben. A New Brunswick-i találko­zó az első a jövőben megrendezendők között, mondta Jeszenszky, majd felkérte Németh ál­lamtitkárt, hogy vegye át a mikrofont. Dr. Németh idézte Holbrookot és Kissingert, mondván, hogy a magyar „politikai emigrá­ció” betöltötte hivatását azzal, hogy 1945 óta „életben tartotta a szabadság lángját”. Most számukra új szerepet kell találni az újjászülető magyar politikai életben. Célunk az amerikai— magyar közösség továbbfejlesztése, hagyo­mányok, anyanyelv megőrzése, kapcsolattar­tás a magyarul nem tudó, de magukat ma­gyarnak valló honfitársainkkal és az amerikai magyarság vagyonának a megőrzése. A nagykövet Trombitás Zsófia követségi beosz­tottat nevezte meg az amerikai—magyar szer­vezetek összekötőjének. Ezután kérdések hangzottak el a jelenlegi ma­gyar-szlovák és magyar—román helyzettel kapcsolatosan. Németh kijelentette, hogy a szlovák kapcsolatok sokat ígérőek, koalíciós tárgyalások folynak és egy dunai híd építésé­ről is szó van újra. A romániai helyzet befa­gyott és szerinte a jelenlegi román belpolitika nem szalonképes. A nyugati magyarság sza­vazati jogának kérdésére adott válasz a már ismer 2/3-os parlamentáris támogatás szük­ségességét hangsúlyozta. A követségeken és konzulátusokon még a mai napig is jelen­lévő hornisták leváltásáról szóló kérdésre az államtitkár azt válaszolta, hogy hozzáértésük-­­ re és segítőkészségükre egyenlőre szükség van. Akik ez ügyben elégedetlenségüknek akar­nak kifejezést adni, azok forduljanak egyenesek a nagykövethez. Az amerikai magyar egyházi javak bizton­ságáról Ft. Mustos nyilatkozott. Jelezte, hogy kérésére az amerikai egyházak engedélyeztek egy ún. feljavítási tervet és ez egyenlőre stabi­lizálta a helyzetet. Miért nem Szent Koronás a magyar zászló? Az használható, de az alkotmányban csak a „piros—fehér—zöld” lobogó szerepel, mint a magyar állam hivatalos zászlaja. Az 1999 szeptemberére tervezett „nemzet­­gyűlés” megszervezésére az idő rövid. Töb­bek szerint a 2000-es év erre sokkal aktuáli­sabb lenne, mivel ez a Magyar Királyság fenn­állásának 1000 éves jubileuma. A kárpátaljai árvízkárosultak megsegélyezé­­sével kapcsolatban azt tanácsolták, hogy se­gélyeket csak az erre hivatott szervezeteknek adjanak, mivel már több pénzadomány tűnt el Kárpátalján. A legtöbb kérdést dr. Balogh, RMDSZ-el­­nök, Fr. Mustos, Sándor István és Hámos László részére tették fel, melyekre Németh ál­lamtitkár, Jeszenszky nagykövet és Horváth János képviselő adtak választ. Közel háromórás értekezés után Je­szenszky nagykövet köszönetet mondott a résztvevőknek az érdeklődésért, melyet az est folyamán tanúsítottak. Végül a Himnusz elé­­neklése után a résztvevők kisebb csoportok­ban tárgyaltak tovább az est folyamán felvetett kérdésekről. Saáry Éva: Daru, (69), 31 x23 cm, tempera. Folytatás az 1. oldalról A KÖZVETLEN KIHATÁSOK TERMÉ­SZETESEN nem maradnak el. Az említett hiá­nyosságokból kifolyólag hiányzik az élő kapcsolat az egyesületek vezetői (ezen a téren a Központi Szö­vetség sem képez kivételt) és a magyar származású személyek között. A többségüknek még csak tudo­másuk sincs egyesületekről, vagy ha igen, negatív információk alapján csakis fenntartásokkal fogad­ják őket. Nemrég valaki azt a véleményt közvetítet­te, hogy a Központi Szövetség vezetősége amolyan kamarillát képez, ami rejtélyes, áttekinthetetlen módon foglalkozik magyar ügyekkel. Adott eset­ben mindkét fentebbi megnyilvánulás mérvadó: egyrészt szükséges a kitárulkozás, tehát igenis felvi­lágosító munkát kell végezni az ausztriai magyarok körében arról, hogy közösségként ténylegesen mit tudunk felmutatni, másrészt figyelembe kell ven­nünk azokat a kellemetlen, zavaró jelenségeket, amiknek következtében a pozitív eredmények el­sikkadnak, bizalmatlanság és rosszindulat követ­keztében viszont közéletünk tisztasága szenved csorbát. EGYESÜLETI VEZETŐKNEK SÜRGŐSEN el kellene gondolkodniuk azon, vajon milyen mér­tékben fejtenek ki az egyesületek tevékenységet az ausztriai magyarok javára. A kínálat netán egészen szűk kör érdeklődését elégíti ki, míg a legtöbb ma­gyar számára túlságosan elvontak, „életidegenek” a rendezvények. Kívülálló személy mostanában kö­zölte, hogy megkocsonyásodtak,­­csontosodtak az egyesületek, amit az illető abból magyarázott, hogy évizedek óta ugyanazon szűk személyi kör látja el a vezetőségi feladatokat, s eltekintve attól, hogy ki­fogytak az ötletekből, egyedül az vezérli őket, hogy megtarthassák pozícióikat. Szerencsére kívülálló vélemény, de annál inkább elgondolkoztató, milyen megvilágításba kerülhet a közösségi munka. SZINTÉN IDE KAPCSOLÓDIK AZ ÁL­TALÁNOS kiöregedés egyre súlyosbodó problé­mája. Nagy esélyt jelentett volna, ha az 56-os me­nekültek integrálódásukkal párhuzamosan kellő gondot fordítottak volna gyermekeik magyar ne­velésére. Kétségtelen, a vegyes házasságok ma­gas aránya eleve akadályozóig hatott ebben az irányban, sokkal sajnálatosabb jelenség volt vi­szont, hogy a legtöbbjük számára a magyarság továbbadása nem jelentett nélkülözhetetlen ér­téket. Ennek következtében a magyar nyelv az esetek túlnyomó többségében már a gyerme­kekre sem öröklődött, nem is beszélve a magyar történelemről, irodalomról, mindarról, amire az önazonosság épül. Már a gyermekekben megsza­kadtak a gyökerek, az unokák meg legfeljebb szégyenlősen vallják be valamelyik nagyszülőjük magyar származását, anélkül, hogy meggyőződé­­ses osztrák mivoltukhoz hozzáférne valamiféle vállalás, még az esetleges rokonszenv is fékezet­ten jelentkezik, nehogy az illetők a magyar szár­mazás gyanújába keveredjenek. AMIKOR CÍMKÉNT AZ ESETLEGES JEL­ZŐT használtuk, abból a megtapasztalásból történt, hogy a magyarság vállalása esetenként más és más. Volt egy időszak —1956 után, a hatvanas évek ele­jéig — amikor éppenséggel anyagi előnyökkel is járt (segélyek) a magyarság vállalása. A Kádár-rend­szer konszolidációjával párhuzamosan egyre másra húzódtak vissza korábban a magyar ren­dezvényeken akár nemzetiszínű karszalagot vise­lő rendezők, sőt, hangadók, mert nem volt im­már ildomos „ötvenhatos szólamokat” hangoz­tatni, ami egyúttal az egyesületi életből való kivá­lással volt egyenlő. Konjunkturális magyarokká váltak sokan, akik mindig tudták, mikor, milyen mértékben mutatkozzanak olyan helyeken, ami a magyarországi rendszer hivatalosai számára egyáltalán nem volt rokonszenves. Ezekben az években (1965 után) szaporodott meg a Collegi­um Hungaricumban otthonra talált kollaboráns egyesületek tagsága, ami érthető is, hiszen a ví­zum­kérelmezőket a követségről egyenesen oda irányították, ahol aztán kedvező ajánlás ellenné­­ben tagokká nyilvánították őket. Az illetők szá­mára előnyösnek mutatkozott, hogy egyrészt kedvezeményesen kaptak vízumot, másrészt csökkentették nekik az egyébként kötelező be­váltási összeget. AZ IDŐK ÚJABB VÁLTOZÁSÁT MUTAT­JÁK azon ravaszkodások, amikor az ebből szárma­zó előnyökért „honfitársaink” diszkréten kiváltot­ták vagy kiváltják a magyar útlevelet, hogy üzleti és egyéb kapcsolataikat minél kedvezőbben kamatoz­tathassák. A magánéletben is előnyként könyvelhe­tő el a ház- és telekvásárlás a nyugati magyar határ­övezetben, hiszen osztrák viszonylatban sokkal kedvezőbbek az árak, ugyanakkor magyar környe­zetben lehet leélni a hétvégéket. Ide tartoznak az ún. weekend-magyarok, akik a legtöbb esetben ki­válva az egyesületi életből hétfőtől péntekig derék osztrákokként keresik meg a hétvégére valót, hogy aztán pénteken este vagy szombaton reggel kocsiba szállva hétvégi házaikba térjenek. BIZTOSAN AKADNAK, AKIKET FELHÁ­BORÍT ez a fajta tükör, pedig nem a minősítés, hanem a jelenség rögzítése volt a cél. Vaksággal ve­zetett mindaz, aki nem kíséri figyelemmel, mi törté­nik környezetében. Amennyiben történetesen érint minket az ausztriai magyarok sorsa, ide értve a jö­vőt is, könyörtelenül őszintéknek kell lennünk ön­magunkkal szemben. Az önbecsapás még mindig megbosszulta magát. Amikor a Központi Szövet­ség a népcsoporttá válásban jelölte meg az egyedüli járható utat, azon felelősségből tette, hogy Ausztriában magyarokként, vagy ausztriai ma­gyarokként éljük életünket. Ehhez az integrációs gondolathoz tartozik az is, hogy a letelepedéssel (az osztrák állampolgárság felvételével) nem ját­szik különösebb szerepet, a magyar településte­rület melyik részéből került Ausztriába bárki. El­lenben csakis akadályozza az egységesülést, az utódok számára meg egyenesen érthetetlen, ha valaki kizárólagossági szinten görcsösen ragasz­kodik erdélyi, vajdasági stb. származásához, anél­kül, hogy a többi ausztriai magyarhoz csatlakoz­va együtt munkálkodna a közös ausztriai magyar jövőn. A Központi Szövetség kezdeményezésé­nek és következetes munkájának eredménye­ként az osztrák kormány 1992. június 30-án az ausztriai magyar népcsoport részeként elismerte a Bécs és vonzáskörében élő, osztrák honosságú magyarokat. A nyugati féltekén magyar szórvá­nyok ezt a jogállást sehol sem harcolták ki, legfel­jebb Svédországban beszélhetünk hasonló siker­ről. Meggyőződésünk, hogy egyedül ez az út je­lenti a jövőt. Gyermekeinket, unokáinkat hétvégi házakkal, rendszeres magyarországi utazásokkal sem tartjuk meg a magyarság számára (tisztelet a kivételnek!), mert mindenki azt a földet vallja ha­zájának, ahol született és él. Aki pedig itt szüle­tett és itt él, baráti köre ide köti, nyilvánvalóan Ausztriában érzi magát otthon. Életidegen — ezért elfogadhatatlan — magyarságképet közve­títenénk nekik, ha a tényektől eltérően a trianoni Magyarországot, „Erdélyt”, a Vajdaságot vagy más magyar tájat szülőföldjükként, hazájukként sulykolnánk beléjük, ugyanakkor Ausztria ma­radjon idegen számukra. Kényszerhelyzetet te­remtünk ezáltal, ami a fiatalokat arra készteti, hogy természetes hazájukban a beolvadást vá­lasszák. A szerves, természetes élet jelenti a jövőt, nem pedig személyes emlékek és képzetek átplántá­­lásának meddő kísérlete. Mindamellett legyen sza­bad arra is emlékeztetnünk, hogy nekünk, magya­roknak történelmi távlatokban Ausztria amúgy sem idegen föld. Elődeink 881 óta kellő nyomokat hagy­tak itt; elsősorban ezeket kell felkutatnunk és tuda­tosítanunk, hogy végül is sikerüljön feloldani az ide­­genség érzetének görcsét. DEÁK ERNŐ AUSZTRIA: ESETLEGES MAGYAROK? Schengenország Éjfélre járt, mire Bécsből elértünk Salzburgot. Az osztrák—német határátkelőhely, Walserberg, kihalt és csendes volt, sehol egy lélek, de tör­vénytisztelve 10 kilométeres sebességgel gurul­tunk át az elhagyott, üres határőr-bódék között. Immár a bajor autópályán kissé rákapcsolt a so­főr, mert azért Tübingen még odébb van vagy 4- 5 órai autózásnyira. Mikor az elénk beálló fekete Audiban felgyulladt a Polizei — STOP felirat, még arra gyanakodtunk, hogy túl sebesen vol­tak úton. A két udvarias német határőr azonban mindannyiunktól útiokmányának felmutatását kérte. Meglepetésünket látva készségesen felvi­lágosítottak, hogy Schengenországban ugyan megszűnt az útlevélvizsgálat a nemzeti ország­határokon, azonban ettől függetlenül mindenki köteles a beutazásra illetve tartózkodásra feljo­gosító igazolást magával hordani. Egyik útitár­sunk jogosítványa éppúgy nem volt elegendő a továbbutazáshoz, mint másik utasunk arcképes egyetemi pecsétes diákigazolványa, melyben az is benne állt, hogy osztrák állampolgár. Fel­szólítottak, hogy kövessük őket a határál­lomásig, ahol két utasunktól megválva folytat­hattuk utunkat a „határok nélküli” de nem útle­vélmentes Schengenország belseje felé. 3

Next