Bécsi Napló, 1999 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1999-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ NINCS SZÜKSÉG „ÖTVENHATOS INTÉZETRE”? Dr. Németh Zsolt külügyi államtitkár New Brunswick-i látogatása Néhány éve az egyik magyar napilap karácsonyi számában arról írtam, hogy szerintem a magyar társadalom egyik problémája az, hogy nemcsak a jövőképe, de a megbízható múltképe is hiányzik. A Kádár-rendszer jelentős energiát fektetett abba, hogy meghamisítsa a közelmúlt történelmét és kiölje a nemzeti érzést a tömegekből. Milyen hagyományokhoz nyúlhatott vissza az, aki 1989-ben sem a társadalmi szerkezetében anakronisztikus 1945 előtti Magyarországot, sem az 1948—53 közötti sztálinista diktatúrát nem kívánta vissza? A háború utáni néhány (valóban átmeneti) koalíciós és „csökkenve demokratikus” év kivételével az 1956-os forradalom lett volna az egyetlen hiteles tájékozódási pont — csakhogy ötvenhatot teljesen eltakarta részben a „puha diktatúra” propagandája, részben a kádári időszak legjobb éveire jellemző gazdasági fellendülés tapasztalata. Égető szükség volt tehát a rendszerváltás után egy kutatóintézetre, amelyik feltárja és megtisztítja az 1956-os forradalom történetét a rárakódott szennytől és közönytől. Ezt a feladatot látta el, megítélésem szerint igen jól, a pesti 1956-os intézet, amelyik 1992 óta megjelenő évkönyvein kívül számos fontos kiadvánnyal gazdagította a magyar történelmi és politikai irodalmat. Nekik köszönhetjük az ún. 56-os olvasókönyvet, ami még 1991-ben jelent meg a Tankönyvkiadónál, annak német (1994) és angol (1996) változatát, a híres Petőfi-kör vitáinak jegyzőkönyveit, válogatásokat fegyveres felkelők emlékezéseiből, több könyvet Bibó Istvánról, egyet Mindszenty bíborosról és Pallavicini-Pálinkás Antalról, Rainer M. János életrajzát Nagy Imréről, Standeisky Éva könyvét a magyar írók és a hatalom viszonyáról 1956 és 1963 között, és így tovább. Sorolhatnám még az intézet kiadványait, de itt most nem az a célom, hogy teljes bibliográfiát adjak, hanem, hogy ötvenhatos emigránsként hozzászóljak egy Magyarországon kirobbant vitához. Aminek a lényege az: szükség van-e tovbbra is erre a kutatóintézetre? Persze úgy is feltehetnénk a kérdést: kinek áll leginkább érdekében megszüntetni az intézetet? Az utóbbi kérdésre a logikus válasz ez lenne: hát a posztkommunistáknak. Végül is az egész Kádár-rendszer a szovjet katonai beavatkozásnak köszönhette létét, mondhatjuk úgy is, hogy egyik tartópillére az 56-os forradalom tagadása volt, saját ellenforradalmát csak ezzel a szemantikai trükkel biztosíthatta. Ezzel szemben a jelenlegi polgári koalíció egyes hangadó politikusai azok, akik úgy gondolják, nem kell 56-os intézet. De lássuk a tényeket: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma javaslatot tett a kormánynak az 56-os intézet további támogatására, évi 73 milliós költségvetéssel. Ezzel szemben az országgyűlés kulturális bizottsága a FIDESZ-es—kisgazda—MDF-es képviselők javaslatára úgy döntött, hogy az intézetnek elég hatmillió. Ez a nevezetes döntés, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az 56-os intézet működését, Sasvári Szilárd nevéhez fűződik (ő a bizottság vezetője). A döntést elég furcsán indokolták az illetékesek; kiszivárgott egy-két, a bizottságban elhangzott mondat, ami nem válik különösebb dicsőségére a jelenlegi koalíció értelmi színvonalának; hadd idézzek egyet: „minek legyen intézete 56-nak — a tatárjárásnak (!) sincsen”. Egy másik, Európába kívánkozó, ám „nemzeti” érzelmű politikus úgy gondolta, hogy túl sok a személyes elem az 56-ról írott művekben; a tudományos igazságot a forradalomról majd akkor lehet csak kideríteni, ha az eseményeknek már minden résztvevője meghalt. Nekem valahogy ez a vélemény sincs ínyemre. Nemcsak azért, mert magam is részt vettem „az eseményekben”, hanem, mert ugyan igaz, hogy az 56-os intézet eddigi vezetője, Litván György „csak” reformkommunista, tehát Nagy Imre-párti volt 1956-ban (ő szólította fel először nyilvánosan Rákosi Mátyást a lemondásra!), meg be is csukták 56 után, de hát azért az ő személyes élményei is fontosak lehetnek az utókor számára. Litván különben februárban nyugdíjba megy, utódja Rainer M. János lenne, aki már csak korát tekintve sem vehetett részt sem a forradalom előkészítésében, sem fegyveres harcaiban. De hát mindez csak mellékes elem ebben az elég rosszízű ügyben, ahol egy alkalmi politikai pártszövetség (jelen esetben a FIDESZ-vezette „polgári” koalíció) úgy látszik, jogot formál arra, hogy a történészek helyett ő írja meg a közelmúlt magyar történelmét. Köszönjük, de elegünk van a politikai szempontú „tényfeltárásokból”. Lehet persze — és reméljük így lesz —, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma valamilyen más költségvetésből szerez pénzt az 56-os intézetnek és felülbírálja Sasváriék magasröptű kritikáját. Talán elég erős az új magyar demokrácia ahhoz, hogy egy elhamarkodott döntést megmásítson. Javítani mindig lehet, de halogatni az ügyet veszélyes; egy-két évtized múlva aztán már lehet „teljesen tudományosan” kezelni a kérdést, hiszen addigra alig lesznek élő ötvenhatosok. GÖMÖRI GYÖRGY Dr. Német Zsolt külügyi államtitkár amerikai útja során — december 1-én — ellátogatott a New Brunswick-i Hungarian Heritage Centerbe, hogy találkozzon az amerikai magyar szervezetek vezetőivel és kiküldötteivel. Dr. Jeszenszky Géza nagykövet személyes meghívására a kb. 60 meghívott között az AMOSZ részéről Dr. Balogh Sándor újonnan megválasztott elnök és Waldner Tibor, az AMOSZ országos főtitkára vett részt az összejövetelen. Molnár Ágoston, az Amerikai Magyar Alapítvány igazgatója üdvözölte az összegyűlteket. Ezt követően Jeszenszky nagykövet mutatta be Németh államtitkárt és a vele utazó Horváth János parlamenti képviselőt és rövid beszédében rámutatott az amerikai—magyar kapcsolatok fontosságára és az amerikai magyarság ezen kapcsolatokban való részvételének jelentőségére. Kifejtette azt is, hogy Magyarország felismerte az Amerikában élő magyarság felmérhetetlen értékét és nem mint irányító, hanem mint partner szeretne részt venni ebben az együttműködésben. A New Brunswick-i találkozó az első a jövőben megrendezendők között, mondta Jeszenszky, majd felkérte Németh államtitkárt, hogy vegye át a mikrofont. Dr. Németh idézte Holbrookot és Kissingert, mondván, hogy a magyar „politikai emigráció” betöltötte hivatását azzal, hogy 1945 óta „életben tartotta a szabadság lángját”. Most számukra új szerepet kell találni az újjászülető magyar politikai életben. Célunk az amerikai— magyar közösség továbbfejlesztése, hagyományok, anyanyelv megőrzése, kapcsolattartás a magyarul nem tudó, de magukat magyarnak valló honfitársainkkal és az amerikai magyarság vagyonának a megőrzése. A nagykövet Trombitás Zsófia követségi beosztottat nevezte meg az amerikai—magyar szervezetek összekötőjének. Ezután kérdések hangzottak el a jelenlegi magyar-szlovák és magyar—román helyzettel kapcsolatosan. Németh kijelentette, hogy a szlovák kapcsolatok sokat ígérőek, koalíciós tárgyalások folynak és egy dunai híd építéséről is szó van újra. A romániai helyzet befagyott és szerinte a jelenlegi román belpolitika nem szalonképes. A nyugati magyarság szavazati jogának kérdésére adott válasz a már ismer 2/3-os parlamentáris támogatás szükségességét hangsúlyozta. A követségeken és konzulátusokon még a mai napig is jelenlévő hornisták leváltásáról szóló kérdésre az államtitkár azt válaszolta, hogy hozzáértésük- re és segítőkészségükre egyenlőre szükség van. Akik ez ügyben elégedetlenségüknek akarnak kifejezést adni, azok forduljanak egyenesek a nagykövethez. Az amerikai magyar egyházi javak biztonságáról Ft. Mustos nyilatkozott. Jelezte, hogy kérésére az amerikai egyházak engedélyeztek egy ún. feljavítási tervet és ez egyenlőre stabilizálta a helyzetet. Miért nem Szent Koronás a magyar zászló? Az használható, de az alkotmányban csak a „piros—fehér—zöld” lobogó szerepel, mint a magyar állam hivatalos zászlaja. Az 1999 szeptemberére tervezett „nemzetgyűlés” megszervezésére az idő rövid. Többek szerint a 2000-es év erre sokkal aktuálisabb lenne, mivel ez a Magyar Királyság fennállásának 1000 éves jubileuma. A kárpátaljai árvízkárosultak megsegélyezésével kapcsolatban azt tanácsolták, hogy segélyeket csak az erre hivatott szervezeteknek adjanak, mivel már több pénzadomány tűnt el Kárpátalján. A legtöbb kérdést dr. Balogh, RMDSZ-elnök, Fr. Mustos, Sándor István és Hámos László részére tették fel, melyekre Németh államtitkár, Jeszenszky nagykövet és Horváth János képviselő adtak választ. Közel háromórás értekezés után Jeszenszky nagykövet köszönetet mondott a résztvevőknek az érdeklődésért, melyet az est folyamán tanúsítottak. Végül a Himnusz eléneklése után a résztvevők kisebb csoportokban tárgyaltak tovább az est folyamán felvetett kérdésekről. Saáry Éva: Daru, (69), 31 x23 cm, tempera. Folytatás az 1. oldalról A KÖZVETLEN KIHATÁSOK TERMÉSZETESEN nem maradnak el. Az említett hiányosságokból kifolyólag hiányzik az élő kapcsolat az egyesületek vezetői (ezen a téren a Központi Szövetség sem képez kivételt) és a magyar származású személyek között. A többségüknek még csak tudomásuk sincs egyesületekről, vagy ha igen, negatív információk alapján csakis fenntartásokkal fogadják őket. Nemrég valaki azt a véleményt közvetítette, hogy a Központi Szövetség vezetősége amolyan kamarillát képez, ami rejtélyes, áttekinthetetlen módon foglalkozik magyar ügyekkel. Adott esetben mindkét fentebbi megnyilvánulás mérvadó: egyrészt szükséges a kitárulkozás, tehát igenis felvilágosító munkát kell végezni az ausztriai magyarok körében arról, hogy közösségként ténylegesen mit tudunk felmutatni, másrészt figyelembe kell vennünk azokat a kellemetlen, zavaró jelenségeket, amiknek következtében a pozitív eredmények elsikkadnak, bizalmatlanság és rosszindulat következtében viszont közéletünk tisztasága szenved csorbát. EGYESÜLETI VEZETŐKNEK SÜRGŐSEN el kellene gondolkodniuk azon, vajon milyen mértékben fejtenek ki az egyesületek tevékenységet az ausztriai magyarok javára. A kínálat netán egészen szűk kör érdeklődését elégíti ki, míg a legtöbb magyar számára túlságosan elvontak, „életidegenek” a rendezvények. Kívülálló személy mostanában közölte, hogy megkocsonyásodtak,csontosodtak az egyesületek, amit az illető abból magyarázott, hogy évizedek óta ugyanazon szűk személyi kör látja el a vezetőségi feladatokat, s eltekintve attól, hogy kifogytak az ötletekből, egyedül az vezérli őket, hogy megtarthassák pozícióikat. Szerencsére kívülálló vélemény, de annál inkább elgondolkoztató, milyen megvilágításba kerülhet a közösségi munka. SZINTÉN IDE KAPCSOLÓDIK AZ ÁLTALÁNOS kiöregedés egyre súlyosbodó problémája. Nagy esélyt jelentett volna, ha az 56-os menekültek integrálódásukkal párhuzamosan kellő gondot fordítottak volna gyermekeik magyar nevelésére. Kétségtelen, a vegyes házasságok magas aránya eleve akadályozóig hatott ebben az irányban, sokkal sajnálatosabb jelenség volt viszont, hogy a legtöbbjük számára a magyarság továbbadása nem jelentett nélkülözhetetlen értéket. Ennek következtében a magyar nyelv az esetek túlnyomó többségében már a gyermekekre sem öröklődött, nem is beszélve a magyar történelemről, irodalomról, mindarról, amire az önazonosság épül. Már a gyermekekben megszakadtak a gyökerek, az unokák meg legfeljebb szégyenlősen vallják be valamelyik nagyszülőjük magyar származását, anélkül, hogy meggyőződéses osztrák mivoltukhoz hozzáférne valamiféle vállalás, még az esetleges rokonszenv is fékezetten jelentkezik, nehogy az illetők a magyar származás gyanújába keveredjenek. AMIKOR CÍMKÉNT AZ ESETLEGES JELZŐT használtuk, abból a megtapasztalásból történt, hogy a magyarság vállalása esetenként más és más. Volt egy időszak —1956 után, a hatvanas évek elejéig — amikor éppenséggel anyagi előnyökkel is járt (segélyek) a magyarság vállalása. A Kádár-rendszer konszolidációjával párhuzamosan egyre másra húzódtak vissza korábban a magyar rendezvényeken akár nemzetiszínű karszalagot viselő rendezők, sőt, hangadók, mert nem volt immár ildomos „ötvenhatos szólamokat” hangoztatni, ami egyúttal az egyesületi életből való kiválással volt egyenlő. Konjunkturális magyarokká váltak sokan, akik mindig tudták, mikor, milyen mértékben mutatkozzanak olyan helyeken, ami a magyarországi rendszer hivatalosai számára egyáltalán nem volt rokonszenves. Ezekben az években (1965 után) szaporodott meg a Collegium Hungaricumban otthonra talált kollaboráns egyesületek tagsága, ami érthető is, hiszen a vízumkérelmezőket a követségről egyenesen oda irányították, ahol aztán kedvező ajánlás ellennében tagokká nyilvánították őket. Az illetők számára előnyösnek mutatkozott, hogy egyrészt kedvezeményesen kaptak vízumot, másrészt csökkentették nekik az egyébként kötelező beváltási összeget. AZ IDŐK ÚJABB VÁLTOZÁSÁT MUTATJÁK azon ravaszkodások, amikor az ebből származó előnyökért „honfitársaink” diszkréten kiváltották vagy kiváltják a magyar útlevelet, hogy üzleti és egyéb kapcsolataikat minél kedvezőbben kamatoztathassák. A magánéletben is előnyként könyvelhető el a ház- és telekvásárlás a nyugati magyar határövezetben, hiszen osztrák viszonylatban sokkal kedvezőbbek az árak, ugyanakkor magyar környezetben lehet leélni a hétvégéket. Ide tartoznak az ún. weekend-magyarok, akik a legtöbb esetben kiválva az egyesületi életből hétfőtől péntekig derék osztrákokként keresik meg a hétvégére valót, hogy aztán pénteken este vagy szombaton reggel kocsiba szállva hétvégi házaikba térjenek. BIZTOSAN AKADNAK, AKIKET FELHÁBORÍT ez a fajta tükör, pedig nem a minősítés, hanem a jelenség rögzítése volt a cél. Vaksággal vezetett mindaz, aki nem kíséri figyelemmel, mi történik környezetében. Amennyiben történetesen érint minket az ausztriai magyarok sorsa, ide értve a jövőt is, könyörtelenül őszintéknek kell lennünk önmagunkkal szemben. Az önbecsapás még mindig megbosszulta magát. Amikor a Központi Szövetség a népcsoporttá válásban jelölte meg az egyedüli járható utat, azon felelősségből tette, hogy Ausztriában magyarokként, vagy ausztriai magyarokként éljük életünket. Ehhez az integrációs gondolathoz tartozik az is, hogy a letelepedéssel (az osztrák állampolgárság felvételével) nem játszik különösebb szerepet, a magyar településterület melyik részéből került Ausztriába bárki. Ellenben csakis akadályozza az egységesülést, az utódok számára meg egyenesen érthetetlen, ha valaki kizárólagossági szinten görcsösen ragaszkodik erdélyi, vajdasági stb. származásához, anélkül, hogy a többi ausztriai magyarhoz csatlakozva együtt munkálkodna a közös ausztriai magyar jövőn. A Központi Szövetség kezdeményezésének és következetes munkájának eredményeként az osztrák kormány 1992. június 30-án az ausztriai magyar népcsoport részeként elismerte a Bécs és vonzáskörében élő, osztrák honosságú magyarokat. A nyugati féltekén magyar szórványok ezt a jogállást sehol sem harcolták ki, legfeljebb Svédországban beszélhetünk hasonló sikerről. Meggyőződésünk, hogy egyedül ez az út jelenti a jövőt. Gyermekeinket, unokáinkat hétvégi házakkal, rendszeres magyarországi utazásokkal sem tartjuk meg a magyarság számára (tisztelet a kivételnek!), mert mindenki azt a földet vallja hazájának, ahol született és él. Aki pedig itt született és itt él, baráti köre ide köti, nyilvánvalóan Ausztriában érzi magát otthon. Életidegen — ezért elfogadhatatlan — magyarságképet közvetítenénk nekik, ha a tényektől eltérően a trianoni Magyarországot, „Erdélyt”, a Vajdaságot vagy más magyar tájat szülőföldjükként, hazájukként sulykolnánk beléjük, ugyanakkor Ausztria maradjon idegen számukra. Kényszerhelyzetet teremtünk ezáltal, ami a fiatalokat arra készteti, hogy természetes hazájukban a beolvadást válasszák. A szerves, természetes élet jelenti a jövőt, nem pedig személyes emlékek és képzetek átplántálásának meddő kísérlete. Mindamellett legyen szabad arra is emlékeztetnünk, hogy nekünk, magyaroknak történelmi távlatokban Ausztria amúgy sem idegen föld. Elődeink 881 óta kellő nyomokat hagytak itt; elsősorban ezeket kell felkutatnunk és tudatosítanunk, hogy végül is sikerüljön feloldani az idegenség érzetének görcsét. DEÁK ERNŐ AUSZTRIA: ESETLEGES MAGYAROK? Schengenország Éjfélre járt, mire Bécsből elértünk Salzburgot. Az osztrák—német határátkelőhely, Walserberg, kihalt és csendes volt, sehol egy lélek, de törvénytisztelve 10 kilométeres sebességgel gurultunk át az elhagyott, üres határőr-bódék között. Immár a bajor autópályán kissé rákapcsolt a sofőr, mert azért Tübingen még odébb van vagy 4- 5 órai autózásnyira. Mikor az elénk beálló fekete Audiban felgyulladt a Polizei — STOP felirat, még arra gyanakodtunk, hogy túl sebesen voltak úton. A két udvarias német határőr azonban mindannyiunktól útiokmányának felmutatását kérte. Meglepetésünket látva készségesen felvilágosítottak, hogy Schengenországban ugyan megszűnt az útlevélvizsgálat a nemzeti országhatárokon, azonban ettől függetlenül mindenki köteles a beutazásra illetve tartózkodásra feljogosító igazolást magával hordani. Egyik útitársunk jogosítványa éppúgy nem volt elegendő a továbbutazáshoz, mint másik utasunk arcképes egyetemi pecsétes diákigazolványa, melyben az is benne állt, hogy osztrák állampolgár. Felszólítottak, hogy kövessük őket a határállomásig, ahol két utasunktól megválva folytathattuk utunkat a „határok nélküli” de nem útlevélmentes Schengenország belseje felé. 3