Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2003-01-01 / 1. szám

2003 január-február BÉCSI NAPLÓ A MAGYARORSZÁGI NÉPESSÉGRŐL Ismeretes, hogy az általános demográfiai ten­denciák szerint az európai földrész súlya az össz­­emberiségben erőteljesen csökken. A századfor­dulón még minden negyedik ember Európában élt, a század derekán már csak az emberiség egyötö­de, az ezredfordulón 13 %-a, fél évszázad múlva pedig várhatóan 9-10 %-a. Európa az egyetlen földrész, melynek népessége csökken, s ezen be­lül is egyre kisebb a magyarság részaránya. Mi­lyen képet mutat az ezredfordulón a magyarorszá­gi népesség? A történeti demográfia Magyarország 18. század eleji népességét a korábbi társadalmi köztudatba beivódott két és fél millióval szemben legalább 4 millióra becsüli. Ez a század vége felé, az 1780-as években végrehajtott II. József féle népszámlálás szerint a jelentős betelepülésekkel nyolc és fél mil­lióra növekedett. A 19. század derekán 13 millió kö­rüli népességből a magyarság 40 %-nál kisebb arányban részesedett, az 1910-es évekig azonban arányuk (a Horvátország nélküli területen) több mint 54 %-ra, alig 5 millióról 10 millióra emelkedett­­ a természetes szaporodáson túlmenően jelentős asszimiláció eredményeképpen. Az első világháborút lezáró igazságtalan triano­ni békediktátummal harmadára és negyedszázad múlva valamelyest még tovább csökkent ország területének határain kívül rekedt magyarság ki­sebbségi helyzetbe került. Az első világháborúig a magyar anyanyelvűek lélekszámát gyarapító asszimilációs folyamat azóta az utódállamok több­ségi nemzeteinek számszerű erősödését szolgálta - nem ritkán megsértve a nemzetiségi szabadság­­jogokat is. Az 1910. évi népszámláláskor magyar anya­nyelvűként kimutatott 10 milliónak mintegy harma­da került az utódállamokhoz. Közülük több százez­ren áttelepültek a csonka országba, a kettős (vagy többes) nemzetiségi tudatú személyeket az új többségi nemzetek tagjaként vették számba, az iz­raelita vallásúak egy részét pedig zsidó nemzeti­ségű lakosként. Ezek leszámítása után magyar nemzetiségűnek megmaradó lakosság száma az elmúlt 7-8 évti­zedben 2,5-2,8 millió között mozgott. A legújabb népszámlálási adatok csökkenést jeleznek abszo­lút számokban is, az országok összlakosságához viszonyított arányukban pedig még inkább - mint ahogy a nemzeti kisebbségek aránya több más ál­lamban is erőteljesen csökkenő irányzatú (pl. a finnországi svédek, kanadai franciák stb.). A trianoni Magyarország mintegy 90 %-os ma­gyar többségű nemzeti állammá lett. A két legna­gyobb nemzetiség, a mintegy 700 ezer főnyi né­met és szlovák anyanyelvű lakosság 1920-ban 8,7 %-át tette az ország lakosságának, tíz év múlva pedig több mint 100 ezerrel megfogyatkozva, már csak 6,7 %-át (479 ezer német és 105 ezer szlo­vák). A második világháború után a németség kb. felének kitelepítése és a szlovák-magyar lakosság­­csere után a népesség több mint 98 %-a magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallotta magát. A gyorsan szaporodó cigányság nemzetiségi­ ön­tudatra ébredésének eredményeképpen 1990-ben 143 ezer cigány nemzetiségű lakost vettek szám­ba, 2001-ben pedig 190 ezret. Ezenkívül 124 ez­ren vallották meg magukat 12 további hazai nem­zetiséghez tartozónak. A népszámláláskor azon­ban a válaszadás nem volt kötelező, és a lakóné­pesség közel 6 %-a nem kívánt válaszolni, nem volt válasza a nemzetiséggel kapcsolatban föltett kérdésekre. Feltehetően ezek túlnyomó része (is) nemzetiségi lakos, és a kimutatott több mint 3 %­­nyi nemzetiségivel együtt megerősíti a magyaror­szági kisebbségek néhány évvel ezelőtt 8 %-ra be­csült arányának a realitását. Ebből kiindulva a magyar nemzetiségű lakosság 9,4 millióra tehető. Ha elfogadjuk azokat a hivata­los statisztikai adatokat illetve becsléseket, melyek 2,5 millió körülire teszik a környező országok ma­gyarságát, akkor jelenleg nem sokkal haladhatja meg a 12 milliót a magyar nemzetiségű lakosság a Kárpát-medencében a közel egy évszázaddal ez­előtt kimutatott 10 millió magyar anyanyelvűvel, és az Illyés Gyula által 3-4 évtizeddel ezelőtt szárny­ra bocsátott, de a politikusok nyilatkozataiban ma is emlegetett 15 millió magyarral szemben. Az 1990-es évek elején készült becslés 1 millióra tet­te a világ többi részén élő magyarok számát. Ezek­kel a legvitathatóbb magyarság-tudatú és a leg­gyorsabban fogyatkozó személyekkel együtt is a világ magyarságának felső határa az ezredfordu­lón legfeljebb 13 millióra tehető. A mai országterületen élő lakosság az 1870. évi 5 millióról az első világháború alatti nagymérvű születéskiesés és népességveszteség ellenére 1920-ig, fél évszázad alatt 8 millióra, 60 %-kal emelkedett. A második világháború alatti és utáni, az 1956-tal kapcsolatos veszteségeket is magá­ban foglaló következő fél évszázadban a népes­ség alig 30 %-al növekedett. Az 1970-es évtized alig 400 ezer főnyi lélekszám-növekedése után 1980. novembertől a halálozások száma megha­ladja a születésekét. Az 1980-as évtizedben a ha­lálozási többlet 142 ezer volt, 1990-2000 között pedig 370 ezer fő. Végül is a népességszám az 1980. évi 10,7 millióról 1990-ig 10,4 millióra, 2001 - ig pedig - a megélénkült vándormozgásnak (is) köszönhetően -10,2 millióra csökkent. A történelmi Magyarország területén a viszony­lag magas születési arányszám a 19. század vége felé csökkenni kezdett, földrajzilag eltérő mérték­ben. Egyes vegyes nemzetiségű megyékben (Ba­ranya, Tolna, Gömör) terjedt az „egykés” családtí­pus. A „magyar vallásáénak tartott református la­kosság 1870-1910 között 29 %-al szaporodott, a római katolikus népesség pedig, amelyhez a ma­gyarokon kívül németek, szlovákok és horvátok is tartoztak, 45 %-al. Az első világháború alatti szüle­téskiesés a hadviselt országok között csak Franci­aországban és Romániában volt nagyobb mérvű, mint Magyarországon. Az 1930-as évtized végi 20 ezrelékes születési arány már a felét sem érte el a négy évtizeddel korábbinak. A második világhábo­rú után a születések száma és a termékenység Európában elsőként csökkent a népesség újrater­melését biztosító ún. reprodukciós szint alá. Az 1960-as évek elején a világon a legalacsonyabbra zuhant az élveszületési arányszám, és kimagasló­an az első helyre került Magyarország a terhes­ség-megszakítások gyakoriságában is. A művi ve­télések száma az 1960-as években közel 30 %-al haladta meg az élveszületésekét. Az 1990-es évek végén is 70 terhesség-megszakítás esik 100 élveszületésre, ennél több csak néhány volt szoci­alista országban és a Szovjetunió utódállamaiban. A nyugat-európai országokban legfeljebb 20-30 %, vagy annál kevesebb az engedélyezett terhesség­megszakításoknak az élveszületésekhez viszonyí­tott aránya. A nagyarányú terhesség­megszakítás az 1950-es évek derekától, a művi vetélések enge­délyezésétől kezdve több mint 5 millió születéski­esést eredményezett az országban. A születések folyamatos csökkenésével 1997- től már 10 ezrelék alá került az arányszám. Csak Németországban és Olaszországban alacsonyabb ennél és néhány egykori szocialista országban il­letve szovjet utódállamban. Talán még szemlélete­sebben jellemzi a születési mozgalom hanyatlását a teljes termékenységi mutatószám. A századfor­dulón egy nő szülőképes élete során átlagosan 5,4 gyermeknek adott életet Magyarországon. Az 1950-es évek első feléig ez 2,7-re csökkent, a szá­zad végén pedig 1,3-ra, a németországi és auszt­riai szintre süllyedt. Alacsonyabb arányszám csak Spanyolországból és Olaszországból, Szlovéniá­ból és Csehországból, valamint Lettországból is­meretes. A halálozások 14,8 ezrelékes aránya a század végi Magyarországon - eltekintve néhány volt szo­cialista blokkbeli országtól - kimagaslóan a legma­gasabb Európában. A hazainál jobban elöregedett országokban is alacsonyabb a halandóság, sőt né­hány államban a népesség öregedése ellenére is csökkent a halálozások gyakorisága az életesé­lyeknek minden életkorban bekövetkezett javulása következtében. Különösen a középkorú férfiak ha­landósága romlott Magyarországon (főleg az 1960-as évektől) és az 1990-es évek elején élet­esélyük rosszabb volt, mint 6-7 évtizeddel koráb­ban. Az orvos-demográfus mind a férfiak, mind a nők halandóságában fontos szerepet tulajdonít a dohányzásnak és iszákosságnak. Az utóbbinak al­koholizmusig fajulását az 1950-1960-as évtizedbe­li nagy építkezések, a szocialista iparosítás egész­ségtelen körülményeiből eredezteti. Várhatónak tartja a fertőző betegségek közül az egykor „mor­bus hungaricus”-ként ismert tuberkulózis okozta halálozás növekedését is, amit fokozhat a nyomor­ban élők számának gyarapodása. A születéskor várható élettartam a század eleji 37,3 évről 2000-ig 71,3 évre emelkedett. Nyugat- Európában ez 75-79 év között van, és a volt szoci­alista országok közül csak Romániában és a szov­jet utódállamokban alacsonyabb a hazainál. A nö­vekedés túlnyomórészt a század első kétharmadá­ban következett be. A 35-65 év közötti férfiak to­­vábbélési valószínűsége oly mértékben romlott, hogy még 2000-ben is rosszabbak voltak életkilá­tásaik, mint az 1929-1932. évi világválság idején. A keringési rendszer betegségeiből származó halálozások gyakorisága csak a Szovjetunió né­hány utódállamában magasabb, mint hazánkban. A rosszindulatú daganatok okozta halandóság az egész világon Magyarországon a legmagasabb. A rákhalálozások közel fele is a dohányzással és al­kohollal hozható összefüggésbe. A csecsemőhalá­lozás a század folyamán bekövetkezett nagymér­vű javulás után 2000-ben 9 ezrelék volt. Nyugat- Európában ez 3-6 ezrelék között mozog, Csehor­szágban is 4 ezrelék. A halállal végződő öngyilkos­ságok számában is élen járt Magyarország már a 19. század végén 20 százezreléket meghaladó arányával. Ez az 1960-1970-es évekig megkétsze­reződött, majd 30 százezrelék közelébe mérséklő­dött és a világon a legmagasabbak közé tartozik. A férfiak öngyilkossági aránya kb. háromszorosa az európai átlagnak, a nőké is több mint kétszerese. A születések és halálozások mellett a népmoz­galom harmadik ága a házasságkötések és válá­sok alakulása. A házasságkötések hosszabb tá­von kirajzolódó csökkenő tendenciája erőteljesen felgyorsult az 1970-es évek második felétől. Nö­vekszik a nők első házasságkötéskori életkora és a házasságon kívüli születések gyakorisága is. Ezek mind a születések számának csökkenése irányába hatnak. Magyarország már a múlt század első felében kitűnt az európai országok közül a válások gyako­riságával, s ez a „fölénye” a liberális válási jog be­vezetésével még fokozódott is a második világhá­ború után. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az 1950- es évek elején a felbomlott házasságok csaknem fele gyermektelen volt, a későbbiekben 3/4 rész­ben gyermekes házasságok bomlottak fel, és emelkedett a többgyermekes családok széthullá­sának a gyakorisága is. A fentiekben kiragadott adatokkal jellemzett sú­lyos magyarországi népességhelyzetről a társa­dalmi köztudatban többnyire csak az él, hogy fogy az ország népessége - miként más európai orszá­gokban is. Kevésbé tudják azt, hogy a fogyás mi­lyen mértékű, és az előzmények milyen messzire nyúlnak vissza. Pedig már Arisztotelész szerint is csak az látja tisztán a dolgokat, aki a kezdetektől látja azokat. De célszerű a jelenségeket nemcsak időbeli, hanem térbeli, területi összehasonlításban is vizsgálni. A két háború között a nemzet jövőjéért aggódó értelmiségiek hada sokat írt az „egykédről. Napja­inkban, amikor valóban a nemzet fennmaradása forog kockán, a sajtóban, publicisztikában, (szak)irodalomban alig esik szó a népességi gon­dokról. Jelentős esemény volt Kovacsics József statisztikus professzor szerkesztésében, 1997-ben megjelent több mint 400 oldalas kötet a legjobb történészek és demográfusok 28 szakszerű tanul­mányával Magyarország népességéről a honfogla­lástól a század végéig, továbbá a jeles agrártörté­nész, Für Lajos közel félezer oldalas könyve 2001 - ben „Magyar sors a Kárpát-medencében” címmel. A szerző ebben ugyancsak 11 évszázad népes­ségtörténetét mutatja be, de nagyobb részletes­séggel az első világháború utáni évtizedeket, hangsúlyosan kiemelve a sérelmeket, melyek a magyarságot történelme során sújtották - feledve, hogy Európának ebben a közép-kelet és keleti ré­szében több etnikai, vallási vagy más társadalmi csoport is a történelem áldozatának tudja magát, és összeállítja a maga sérelemlistáját. Jórészt po­litikai jellegű okoknak, köztük elsősorban Trianon­nak, mint második Mohácsnak tulajdonítja a mai magyar népességi helyzetet, és orvoslásként föl­veti a „gyökeres határmódosítások” gondolatát. Figyelembe veendő azonban a gyermekvállalá­si kedv megfogyatkozása egyes népességcsopor­tokban már a 19. század nagy részében, a szüle­téskorlátozás legdrasztikusabb formájának, a ter­hesség-megszakításnak nagymérvű elterjedése valamint egyéb negatív magatartás- és tudatfor­mák meghonosodása több nemzedék során. Ezek a nemzetközi összehasonlításban is súlyos mai ál­lapotokhoz vezettek, és megnehezítik az uralkodó­vá vált demográfiai folyamatok rövid időn belüli visszafordítását. A népességcsökkenésnek csupán az üteme függ a születések és halálozások mikénti alakulá­sától, ami esetleg befolyásolható megfelelő (anya­gi kihatású) intézkedésekkel, az egészségügyi vi­szonyok, valamint a közgondolkodás megváltozá­sával. Semmiképpen nem növelheti a gyermekvál­lalási kedvet, ha egy politikus a választási kam­pányban úgy nyilatkozik egy másik párt vezető po­litikusának nejéről, hogy az négy gyermeket „el­lett”. A közgondolkodásban nem ritka a többgyer­mekes családok cigányszármazására gyanakvás és „maradi” gondolkodásúnak minősítése a 4-5 gyermeket nevelő családoknak. Említést érdemel, hogy az 1967. és 1973. évi népességpolitikai intézkedésekkel (gyermekgon­dozási segély [GYES], terhesség-megszakítás en­gedélyezésének szigorítása) és az 1985-ben be­vezetett gyermekgondozási díj (GYED) támogatá­si rendszerével sem sikerült tartós, érdemleges ja­vulást elérni. (Nem tudni még, milyen hatású lesz a legújabb próbálkozás: a gyermekgondozási se­gély kiterjesztése a nagyszülőkre?) Ugyanakkor a hagyományosan alacsony termékenységű Svéd­országban a magyar GYED-rendszerhez hasonló kedvezményeknek (is) köszönhetően az 1990-es évek elején, legalábbis időlegesen, a reprodukciós szintre emelkedett a termékenység, és ehhez a ki­vételes példához hasonlóan nőtt mérsékelten a termékenység Dániában, Finnországban is. A múlt század derekán hathatós anyagi ösztönzőkkel Franciaországot is sikerült átmenetileg kimozdítani a közel évszázados népességi stagnálásból. A század első felében Hollandia népessége a magas születési és alacsony halandósági arányok eredményeképpen Európában kiemelkedő mér­tékben növekedett, és­­ a század derekától már jelentős bevándorlással együtt,­­ végül is egy év­század alatt, megháromszorozódott a lakosság­szám a hazainál több mint háromszor nagyobb népsűrűségű országban. Említést érdemel Len­gyelország példája is, ahol a kiemelkedően nagy (6 milliós) háborús emberveszteség után a 24 mil­liós lélekszám egységes nemzeti élni akarással és a jövőbe vetett bizalommal néhány évtized alatt 38 millióra emelkedett. (Ebből csak kis hányad a szovjet uralom alá került keleti területekről áttelepí­tett 2-3 milliós népesség.) A múlt századi kiterjedt hazai „egykeirodalom” jeles képviselőinek többsége (Kodolányi János, Fülep Lajos, Illyés Gyula stb.) elsősorban erkölcsi kérdésnek tartotta a születéskorlátozást. Az oko­kat a gondolkodásmódban, a társadalom életrend­jében látták: az önző kényelemszeretetben, a gaz­dasági javak hajszolásában, abban az értékrend­ben, melyben a Birtoklás megelőzi az elsőrendű alapértéket, az Életet. A néhány éve elhunyt nemzetközi hírű demográ­fus-szociológus Andorka Rudolf is figyelmeztetett, milyen káros következményei vannak a közösség életében a népesség egyszerű reprodukcióját sem biztosító alacsony gyermekszámnak. Több európai országban a nyugdíj- és szociális ellátó rendszer (várható) zavarai miatt a bevándorlást elősegítő jogszabályok meghozatala van napirenden. A határon túli magyarokat kedvezményekkel tá­mogatni kívánó ún. státusztörvény célja az, hogy a környező országok magyarsága lehetőleg őrizze meg eredeti településterületét. Erre azonban a Székelyföld és a Csallóköz kivételével sok esély nincs, és egyre többen kerülnek a beolvadásukat gyorsító szórványhelyzetbe. A hazai kedvezőtlen kormegoszlás befolyásolására bizonyos mértékű bevándorlás vitathatatlanul szükséges. Megfonto­lást érdemel, nem lenne-e helyes fiatal, szakkép­zett személyek és családjaik bevándorlását előse­gíteni a szórványmagyarság, így például a beolva­dással legjobban fenyegetett moldvai magyarság köréből. (Amire volt példa már az 1940-es évek elején és korábban is.) A születésszám növelése és a halandóság csök­kentése a gondolkodásmód mellett az életviteli szokások megváltozását, egészségesebb életmód kialakítását is megkövetelné, a válások csökkené­sének feltétele pedig a családban élők nagyobb készsége egymás viselkedésének, rossz tulajdon­ságainak megértőbb elviselésére, bizalom legalább a közeli embertársban. Mindezek a belső erkölcsi megújulás követelményei. Egyes vélekedések sze­rint azonban mindez „irracionális vágyálom”. A mai iparosodott Magyarországon, a nemzeti és vallásos érzés nagymértékű halványulása, és a hedonisztikus életvitel viszonyai között csekély szerepe lehet az erkölcsi indíttatású ösztönzések­nek. A választási lehetőség abban áll, hogy az apátiába süllyedt és pesszimizmusával elhíresült magyarság gyorsítja, lassítja vagy netán átmeneti­leg meg is állítja évtizedek óta tartó vészes fogyat­kozását a dekadenciába jutott európai népek „ha­­láltánc”-ában. Nem marad más hátra: megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy ez a kis nép a fenn­maradás irányában kimozduljon jelenlegi helyzeté­ből, melybe nemcsak a rajta kívülálló objektív tör­ténelmi körülmények és „sorscsapások” folytán ju­tott, és bízni abban, hogy az Élet útján némi hala­dást sikerül elérni. KÁPOLNAI IVÁN Gyulai István: „Jönni. Menni. ” („Venire. Andare. ") rézkarcsorozatból, 1998 3

Next