Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
2003 január-február BÉCSI NAPLÓ A MAGYARORSZÁGI NÉPESSÉGRŐL Ismeretes, hogy az általános demográfiai tendenciák szerint az európai földrész súlya az összemberiségben erőteljesen csökken. A századfordulón még minden negyedik ember Európában élt, a század derekán már csak az emberiség egyötöde, az ezredfordulón 13 %-a, fél évszázad múlva pedig várhatóan 9-10 %-a. Európa az egyetlen földrész, melynek népessége csökken, s ezen belül is egyre kisebb a magyarság részaránya. Milyen képet mutat az ezredfordulón a magyarországi népesség? A történeti demográfia Magyarország 18. század eleji népességét a korábbi társadalmi köztudatba beivódott két és fél millióval szemben legalább 4 millióra becsüli. Ez a század vége felé, az 1780-as években végrehajtott II. József féle népszámlálás szerint a jelentős betelepülésekkel nyolc és fél millióra növekedett. A 19. század derekán 13 millió körüli népességből a magyarság 40 %-nál kisebb arányban részesedett, az 1910-es évekig azonban arányuk (a Horvátország nélküli területen) több mint 54 %-ra, alig 5 millióról 10 millióra emelkedett a természetes szaporodáson túlmenően jelentős asszimiláció eredményeképpen. Az első világháborút lezáró igazságtalan trianoni békediktátummal harmadára és negyedszázad múlva valamelyest még tovább csökkent ország területének határain kívül rekedt magyarság kisebbségi helyzetbe került. Az első világháborúig a magyar anyanyelvűek lélekszámát gyarapító asszimilációs folyamat azóta az utódállamok többségi nemzeteinek számszerű erősödését szolgálta - nem ritkán megsértve a nemzetiségi szabadságjogokat is. Az 1910. évi népszámláláskor magyar anyanyelvűként kimutatott 10 milliónak mintegy harmada került az utódállamokhoz. Közülük több százezren áttelepültek a csonka országba, a kettős (vagy többes) nemzetiségi tudatú személyeket az új többségi nemzetek tagjaként vették számba, az izraelita vallásúak egy részét pedig zsidó nemzetiségű lakosként. Ezek leszámítása után magyar nemzetiségűnek megmaradó lakosság száma az elmúlt 7-8 évtizedben 2,5-2,8 millió között mozgott. A legújabb népszámlálási adatok csökkenést jeleznek abszolút számokban is, az országok összlakosságához viszonyított arányukban pedig még inkább - mint ahogy a nemzeti kisebbségek aránya több más államban is erőteljesen csökkenő irányzatú (pl. a finnországi svédek, kanadai franciák stb.). A trianoni Magyarország mintegy 90 %-os magyar többségű nemzeti állammá lett. A két legnagyobb nemzetiség, a mintegy 700 ezer főnyi német és szlovák anyanyelvű lakosság 1920-ban 8,7 %-át tette az ország lakosságának, tíz év múlva pedig több mint 100 ezerrel megfogyatkozva, már csak 6,7 %-át (479 ezer német és 105 ezer szlovák). A második világháború után a németség kb. felének kitelepítése és a szlovák-magyar lakosságcsere után a népesség több mint 98 %-a magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallotta magát. A gyorsan szaporodó cigányság nemzetiségi öntudatra ébredésének eredményeképpen 1990-ben 143 ezer cigány nemzetiségű lakost vettek számba, 2001-ben pedig 190 ezret. Ezenkívül 124 ezren vallották meg magukat 12 további hazai nemzetiséghez tartozónak. A népszámláláskor azonban a válaszadás nem volt kötelező, és a lakónépesség közel 6 %-a nem kívánt válaszolni, nem volt válasza a nemzetiséggel kapcsolatban föltett kérdésekre. Feltehetően ezek túlnyomó része (is) nemzetiségi lakos, és a kimutatott több mint 3 %nyi nemzetiségivel együtt megerősíti a magyarországi kisebbségek néhány évvel ezelőtt 8 %-ra becsült arányának a realitását. Ebből kiindulva a magyar nemzetiségű lakosság 9,4 millióra tehető. Ha elfogadjuk azokat a hivatalos statisztikai adatokat illetve becsléseket, melyek 2,5 millió körülire teszik a környező országok magyarságát, akkor jelenleg nem sokkal haladhatja meg a 12 milliót a magyar nemzetiségű lakosság a Kárpát-medencében a közel egy évszázaddal ezelőtt kimutatott 10 millió magyar anyanyelvűvel, és az Illyés Gyula által 3-4 évtizeddel ezelőtt szárnyra bocsátott, de a politikusok nyilatkozataiban ma is emlegetett 15 millió magyarral szemben. Az 1990-es évek elején készült becslés 1 millióra tette a világ többi részén élő magyarok számát. Ezekkel a legvitathatóbb magyarság-tudatú és a leggyorsabban fogyatkozó személyekkel együtt is a világ magyarságának felső határa az ezredfordulón legfeljebb 13 millióra tehető. A mai országterületen élő lakosság az 1870. évi 5 millióról az első világháború alatti nagymérvű születéskiesés és népességveszteség ellenére 1920-ig, fél évszázad alatt 8 millióra, 60 %-kal emelkedett. A második világháború alatti és utáni, az 1956-tal kapcsolatos veszteségeket is magában foglaló következő fél évszázadban a népesség alig 30 %-al növekedett. Az 1970-es évtized alig 400 ezer főnyi lélekszám-növekedése után 1980. novembertől a halálozások száma meghaladja a születésekét. Az 1980-as évtizedben a halálozási többlet 142 ezer volt, 1990-2000 között pedig 370 ezer fő. Végül is a népességszám az 1980. évi 10,7 millióról 1990-ig 10,4 millióra, 2001 - ig pedig - a megélénkült vándormozgásnak (is) köszönhetően -10,2 millióra csökkent. A történelmi Magyarország területén a viszonylag magas születési arányszám a 19. század vége felé csökkenni kezdett, földrajzilag eltérő mértékben. Egyes vegyes nemzetiségű megyékben (Baranya, Tolna, Gömör) terjedt az „egykés” családtípus. A „magyar vallásáénak tartott református lakosság 1870-1910 között 29 %-al szaporodott, a római katolikus népesség pedig, amelyhez a magyarokon kívül németek, szlovákok és horvátok is tartoztak, 45 %-al. Az első világháború alatti születéskiesés a hadviselt országok között csak Franciaországban és Romániában volt nagyobb mérvű, mint Magyarországon. Az 1930-as évtized végi 20 ezrelékes születési arány már a felét sem érte el a négy évtizeddel korábbinak. A második világháború után a születések száma és a termékenység Európában elsőként csökkent a népesség újratermelését biztosító ún. reprodukciós szint alá. Az 1960-as évek elején a világon a legalacsonyabbra zuhant az élveszületési arányszám, és kimagaslóan az első helyre került Magyarország a terhesség-megszakítások gyakoriságában is. A művi vetélések száma az 1960-as években közel 30 %-al haladta meg az élveszületésekét. Az 1990-es évek végén is 70 terhesség-megszakítás esik 100 élveszületésre, ennél több csak néhány volt szocialista országban és a Szovjetunió utódállamaiban. A nyugat-európai országokban legfeljebb 20-30 %, vagy annál kevesebb az engedélyezett terhességmegszakításoknak az élveszületésekhez viszonyított aránya. A nagyarányú terhességmegszakítás az 1950-es évek derekától, a művi vetélések engedélyezésétől kezdve több mint 5 millió születéskiesést eredményezett az országban. A születések folyamatos csökkenésével 1997- től már 10 ezrelék alá került az arányszám. Csak Németországban és Olaszországban alacsonyabb ennél és néhány egykori szocialista országban illetve szovjet utódállamban. Talán még szemléletesebben jellemzi a születési mozgalom hanyatlását a teljes termékenységi mutatószám. A századfordulón egy nő szülőképes élete során átlagosan 5,4 gyermeknek adott életet Magyarországon. Az 1950-es évek első feléig ez 2,7-re csökkent, a század végén pedig 1,3-ra, a németországi és ausztriai szintre süllyedt. Alacsonyabb arányszám csak Spanyolországból és Olaszországból, Szlovéniából és Csehországból, valamint Lettországból ismeretes. A halálozások 14,8 ezrelékes aránya a század végi Magyarországon - eltekintve néhány volt szocialista blokkbeli országtól - kimagaslóan a legmagasabb Európában. A hazainál jobban elöregedett országokban is alacsonyabb a halandóság, sőt néhány államban a népesség öregedése ellenére is csökkent a halálozások gyakorisága az életesélyeknek minden életkorban bekövetkezett javulása következtében. Különösen a középkorú férfiak halandósága romlott Magyarországon (főleg az 1960-as évektől) és az 1990-es évek elején életesélyük rosszabb volt, mint 6-7 évtizeddel korábban. Az orvos-demográfus mind a férfiak, mind a nők halandóságában fontos szerepet tulajdonít a dohányzásnak és iszákosságnak. Az utóbbinak alkoholizmusig fajulását az 1950-1960-as évtizedbeli nagy építkezések, a szocialista iparosítás egészségtelen körülményeiből eredezteti. Várhatónak tartja a fertőző betegségek közül az egykor „morbus hungaricus”-ként ismert tuberkulózis okozta halálozás növekedését is, amit fokozhat a nyomorban élők számának gyarapodása. A születéskor várható élettartam a század eleji 37,3 évről 2000-ig 71,3 évre emelkedett. Nyugat- Európában ez 75-79 év között van, és a volt szocialista országok közül csak Romániában és a szovjet utódállamokban alacsonyabb a hazainál. A növekedés túlnyomórészt a század első kétharmadában következett be. A 35-65 év közötti férfiak továbbélési valószínűsége oly mértékben romlott, hogy még 2000-ben is rosszabbak voltak életkilátásaik, mint az 1929-1932. évi világválság idején. A keringési rendszer betegségeiből származó halálozások gyakorisága csak a Szovjetunió néhány utódállamában magasabb, mint hazánkban. A rosszindulatú daganatok okozta halandóság az egész világon Magyarországon a legmagasabb. A rákhalálozások közel fele is a dohányzással és alkohollal hozható összefüggésbe. A csecsemőhalálozás a század folyamán bekövetkezett nagymérvű javulás után 2000-ben 9 ezrelék volt. Nyugat- Európában ez 3-6 ezrelék között mozog, Csehországban is 4 ezrelék. A halállal végződő öngyilkosságok számában is élen járt Magyarország már a 19. század végén 20 százezreléket meghaladó arányával. Ez az 1960-1970-es évekig megkétszereződött, majd 30 százezrelék közelébe mérséklődött és a világon a legmagasabbak közé tartozik. A férfiak öngyilkossági aránya kb. háromszorosa az európai átlagnak, a nőké is több mint kétszerese. A születések és halálozások mellett a népmozgalom harmadik ága a házasságkötések és válások alakulása. A házasságkötések hosszabb távon kirajzolódó csökkenő tendenciája erőteljesen felgyorsult az 1970-es évek második felétől. Növekszik a nők első házasságkötéskori életkora és a házasságon kívüli születések gyakorisága is. Ezek mind a születések számának csökkenése irányába hatnak. Magyarország már a múlt század első felében kitűnt az európai országok közül a válások gyakoriságával, s ez a „fölénye” a liberális válási jog bevezetésével még fokozódott is a második világháború után. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az 1950- es évek elején a felbomlott házasságok csaknem fele gyermektelen volt, a későbbiekben 3/4 részben gyermekes házasságok bomlottak fel, és emelkedett a többgyermekes családok széthullásának a gyakorisága is. A fentiekben kiragadott adatokkal jellemzett súlyos magyarországi népességhelyzetről a társadalmi köztudatban többnyire csak az él, hogy fogy az ország népessége - miként más európai országokban is. Kevésbé tudják azt, hogy a fogyás milyen mértékű, és az előzmények milyen messzire nyúlnak vissza. Pedig már Arisztotelész szerint is csak az látja tisztán a dolgokat, aki a kezdetektől látja azokat. De célszerű a jelenségeket nemcsak időbeli, hanem térbeli, területi összehasonlításban is vizsgálni. A két háború között a nemzet jövőjéért aggódó értelmiségiek hada sokat írt az „egykédről. Napjainkban, amikor valóban a nemzet fennmaradása forog kockán, a sajtóban, publicisztikában, (szak)irodalomban alig esik szó a népességi gondokról. Jelentős esemény volt Kovacsics József statisztikus professzor szerkesztésében, 1997-ben megjelent több mint 400 oldalas kötet a legjobb történészek és demográfusok 28 szakszerű tanulmányával Magyarország népességéről a honfoglalástól a század végéig, továbbá a jeles agrártörténész, Für Lajos közel félezer oldalas könyve 2001 - ben „Magyar sors a Kárpát-medencében” címmel. A szerző ebben ugyancsak 11 évszázad népességtörténetét mutatja be, de nagyobb részletességgel az első világháború utáni évtizedeket, hangsúlyosan kiemelve a sérelmeket, melyek a magyarságot történelme során sújtották - feledve, hogy Európának ebben a közép-kelet és keleti részében több etnikai, vallási vagy más társadalmi csoport is a történelem áldozatának tudja magát, és összeállítja a maga sérelemlistáját. Jórészt politikai jellegű okoknak, köztük elsősorban Trianonnak, mint második Mohácsnak tulajdonítja a mai magyar népességi helyzetet, és orvoslásként fölveti a „gyökeres határmódosítások” gondolatát. Figyelembe veendő azonban a gyermekvállalási kedv megfogyatkozása egyes népességcsoportokban már a 19. század nagy részében, a születéskorlátozás legdrasztikusabb formájának, a terhesség-megszakításnak nagymérvű elterjedése valamint egyéb negatív magatartás- és tudatformák meghonosodása több nemzedék során. Ezek a nemzetközi összehasonlításban is súlyos mai állapotokhoz vezettek, és megnehezítik az uralkodóvá vált demográfiai folyamatok rövid időn belüli visszafordítását. A népességcsökkenésnek csupán az üteme függ a születések és halálozások mikénti alakulásától, ami esetleg befolyásolható megfelelő (anyagi kihatású) intézkedésekkel, az egészségügyi viszonyok, valamint a közgondolkodás megváltozásával. Semmiképpen nem növelheti a gyermekvállalási kedvet, ha egy politikus a választási kampányban úgy nyilatkozik egy másik párt vezető politikusának nejéről, hogy az négy gyermeket „ellett”. A közgondolkodásban nem ritka a többgyermekes családok cigányszármazására gyanakvás és „maradi” gondolkodásúnak minősítése a 4-5 gyermeket nevelő családoknak. Említést érdemel, hogy az 1967. és 1973. évi népességpolitikai intézkedésekkel (gyermekgondozási segély [GYES], terhesség-megszakítás engedélyezésének szigorítása) és az 1985-ben bevezetett gyermekgondozási díj (GYED) támogatási rendszerével sem sikerült tartós, érdemleges javulást elérni. (Nem tudni még, milyen hatású lesz a legújabb próbálkozás: a gyermekgondozási segély kiterjesztése a nagyszülőkre?) Ugyanakkor a hagyományosan alacsony termékenységű Svédországban a magyar GYED-rendszerhez hasonló kedvezményeknek (is) köszönhetően az 1990-es évek elején, legalábbis időlegesen, a reprodukciós szintre emelkedett a termékenység, és ehhez a kivételes példához hasonlóan nőtt mérsékelten a termékenység Dániában, Finnországban is. A múlt század derekán hathatós anyagi ösztönzőkkel Franciaországot is sikerült átmenetileg kimozdítani a közel évszázados népességi stagnálásból. A század első felében Hollandia népessége a magas születési és alacsony halandósági arányok eredményeképpen Európában kiemelkedő mértékben növekedett, és a század derekától már jelentős bevándorlással együtt, végül is egy évszázad alatt, megháromszorozódott a lakosságszám a hazainál több mint háromszor nagyobb népsűrűségű országban. Említést érdemel Lengyelország példája is, ahol a kiemelkedően nagy (6 milliós) háborús emberveszteség után a 24 milliós lélekszám egységes nemzeti élni akarással és a jövőbe vetett bizalommal néhány évtized alatt 38 millióra emelkedett. (Ebből csak kis hányad a szovjet uralom alá került keleti területekről áttelepített 2-3 milliós népesség.) A múlt századi kiterjedt hazai „egykeirodalom” jeles képviselőinek többsége (Kodolányi János, Fülep Lajos, Illyés Gyula stb.) elsősorban erkölcsi kérdésnek tartotta a születéskorlátozást. Az okokat a gondolkodásmódban, a társadalom életrendjében látták: az önző kényelemszeretetben, a gazdasági javak hajszolásában, abban az értékrendben, melyben a Birtoklás megelőzi az elsőrendű alapértéket, az Életet. A néhány éve elhunyt nemzetközi hírű demográfus-szociológus Andorka Rudolf is figyelmeztetett, milyen káros következményei vannak a közösség életében a népesség egyszerű reprodukcióját sem biztosító alacsony gyermekszámnak. Több európai országban a nyugdíj- és szociális ellátó rendszer (várható) zavarai miatt a bevándorlást elősegítő jogszabályok meghozatala van napirenden. A határon túli magyarokat kedvezményekkel támogatni kívánó ún. státusztörvény célja az, hogy a környező országok magyarsága lehetőleg őrizze meg eredeti településterületét. Erre azonban a Székelyföld és a Csallóköz kivételével sok esély nincs, és egyre többen kerülnek a beolvadásukat gyorsító szórványhelyzetbe. A hazai kedvezőtlen kormegoszlás befolyásolására bizonyos mértékű bevándorlás vitathatatlanul szükséges. Megfontolást érdemel, nem lenne-e helyes fiatal, szakképzett személyek és családjaik bevándorlását elősegíteni a szórványmagyarság, így például a beolvadással legjobban fenyegetett moldvai magyarság köréből. (Amire volt példa már az 1940-es évek elején és korábban is.) A születésszám növelése és a halandóság csökkentése a gondolkodásmód mellett az életviteli szokások megváltozását, egészségesebb életmód kialakítását is megkövetelné, a válások csökkenésének feltétele pedig a családban élők nagyobb készsége egymás viselkedésének, rossz tulajdonságainak megértőbb elviselésére, bizalom legalább a közeli embertársban. Mindezek a belső erkölcsi megújulás követelményei. Egyes vélekedések szerint azonban mindez „irracionális vágyálom”. A mai iparosodott Magyarországon, a nemzeti és vallásos érzés nagymértékű halványulása, és a hedonisztikus életvitel viszonyai között csekély szerepe lehet az erkölcsi indíttatású ösztönzéseknek. A választási lehetőség abban áll, hogy az apátiába süllyedt és pesszimizmusával elhíresült magyarság gyorsítja, lassítja vagy netán átmenetileg meg is állítja évtizedek óta tartó vészes fogyatkozását a dekadenciába jutott európai népek „haláltánc”-ában. Nem marad más hátra: megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy ez a kis nép a fennmaradás irányában kimozduljon jelenlegi helyzetéből, melybe nemcsak a rajta kívülálló objektív történelmi körülmények és „sorscsapások” folytán jutott, és bízni abban, hogy az Élet útján némi haladást sikerül elérni. KÁPOLNAI IVÁN Gyulai István: „Jönni. Menni. ” („Venire. Andare. ") rézkarcsorozatból, 1998 3